A Clay-Randolph párbaj

- Magazin
Nincs hozzászólás

Gyönyörű tavaszi nap volt 1826-ban, amikor Henry Clay külügyminiszter és John Randolph szenátor a Potomac folyó gátján a lépéseiket számlálva arra készült, hogy egymásra lőjön. A két tiszteletreméltó amerikai politikus egy olyan illegális párbaj részese volt, ami igazából meg sem történt. A lövések eldördültek, de senki nem sérült meg, ezért kapta aztán az alábbi eset a későbbiekben „a párbaj, ami meg sem történt” becenevet.

Henry Clay külügyminiszter

1826-ban Henry Clay Amerika legismertebb politikusai közé tartozott. Karrierjét ügyvédként kezdte Kentuckyban, majd még mindössze 26 éves korában kongresszusi képviselővé választották. Három évvel később, 1806-ban átvette egy visszavonuló szenátor hivatalát annak ellenére, hogy az alkotmány értelmében erre a posztra csak harminc éves kora után lett volna megválasztható. Clay szerencséjére azonban senki nem vette észre ezt az apró problémát, talán még ő maga sem.

Pár év elteltével a képviselőház elnöke lett, ebben a pozíciójában támogatta a Nagy-Britannia elleni 1812-es háborút. Házelnökként, és 1825-től külügyminiszterként úgy emlegették, mint „a kompromisszumok mesterét”, mert képes volt közvetíteni a szembenálló felek között és áthidaló megoldásokkal csillapítani a politikai szembenállást. Erre jó példa az 1820-as Missouri Egyezmény, ami Missouriban engedte, de Maine államban tiltotta a rabszolgaságot. (Clay maga is rabszolgatartó volt, de hitt benne, hogy a rabszolgatartás intézménye meg fog szűnni, mert egyszerűen túlhaladott lesz.)

John Randolph szenátor

John Randolph is figyelemreméltó ember volt, de sokkal inkább szeszélyes viselkedése, mint politikai teljesítménye okán. Előkelő virginiai családba született, Thomas Jefferson tanítványa (valamint unokatestvére) volt, szenvedélyesen hitt a tagállamok jogaiban, és ki nem állhatta a szövetségi fennhatóságot. Kemény, nehéz természetű, erőszakos ember volt, a történészek szerint alkoholista és talán ópiumfüggő is. Ezt még a támogatói többsége is elismerte. Manapság többen úgy vélik, hogy viselkedése a bizonytalan szexuális orientációjából eredt, habár egyes feljegyzések szerint egyszer majdnem megházasodott. Egyes feltételezések szerint Klinefelter-szindrómában szenvedett, ami azzal jár, hogy nem XY, hanem XXY kromoszómát hordozott, ami hatással volt a nemi fejlődésére.

Így volt vagy sem, az tény, hogy soha nem nőtt ki a szakálla, és nagyon magas, érdes hangja volt, mint egy fiúnak, mielőtt mutálni kezd. Kisfiús vonásai miatt egy kongresszusi vitában Willis Alston képviselő úgy emlegette Randolph-ot, hogy „az a kölyök”, mire Randolph még a Capitoliumban rátámadt Alstonra egy sétapálcával, amiért ma börtönbüntetésre ítélnék, akkoriban megúszta egy 20 dolláros büntetéssel. Ez manapság kb. 300 dollárnak felelne meg.

Andrew Jackson, az Amerikai Egyesült Államok 7. elnöke.

Megrögzött agglegény volt, egy életrajzírója feltételezése szerint természete Andrew Jackson elnökére hasonlított. Még elnöksége előtt Jackson párbajban ölt meg egy embert, mert az „semmirekellő gazembernek és gyávának” merte nevezni. Egy másik alkalommal, már elnökként egy Richard Lawrence nevű férfi próbálta őt megölni, ám fegyvere csütörtököt mondott. A felbőszült elnök erre egy lovaglópálcával kezdte püfölni az orvgyilkost addig, amíg a járókelők le nem fogták.

1826. március 30-án Randolph szenvedélyes beszédet tartott egy szenátusi vita során. Támadásainak célkeresztjében John Quincy Adams elnök és a külügyminiszer, Henry Clay állt. Azzal vádolta őket, hogy kreált bizonyítékok alapján akarnak támogatást szerezni az Egyesült Államok részvételéhez a Panamai Kongresszuson, korruptnak, lelkiismerlennek és becstelennek nevezve őket. És ha ez nem lett volna elég, célbavette Clay őseit is, őket hibáztatva, amiért Clay egyáltalán a világra jött.

Ahogy várható volt, az eset – büszke ember lévén – nagyon feldühítette Clayt. Igaz ugyanakkor, hogy akkoriban még elevenen élt az a hagyomány, miszerint a kongresszusban vagy a szenátusban elhangzott szavakért (legyenek azok bármilyen sértőek is) nem lehetett párbaj útján elégtételt venni. Ez a szabály óvta meg a politikusokat attól, hogy lépten-nyomon párbajozni kényszerüljenek egy olyan korban, amikor a becsületet ért sértésért való fegyveres elégtétel társadalmi elvárás volt. Randolph tehát erre a tradícióra hagyatkozva joggal gondolhatta, hogy az esetnek nem lesznek következményei.

Csakhogy Clay másként látta. Nem világos ma már, hogy Clay egyszerűen figyelmen kívül hagyta a hagyományt, vagy valamiért úgy hitte, hogy Randolph lemondott a „kihívhatatlansági” előjogáról, de egy a lényeg: Clay párbajra hívta ki politikustársát. Ezen a ponton Randolph talán emlékeztethette volna Clayt a szokásokra, és visszautasíthatta volna a párbajt, de nem ezt tette: ehelyett elfogadta a kihívást, és széltében-hosszában panaszkodott arra, hogy Clay semmibe vette a hagyományt a kihívással. Annak ellenére, hogy támogatóik igyekeztek lebeszélni a párbajról e kiváló férfiakat, az elégtétel napját 1826. április 8-ra kitűzték.

Clay nem ekkor párbajozott először. 17 évvel korábban Kentucky állam képviselőházában hazugnak nevezte Humphrey Marshall, Clay pedig a becsületét védve párbajra hívta őt. A két férfi a Silver Creek pataknál találkozott, ott, ahol az Ohio folyóba torkollik. Marshallt horzsolta az első lövés, de Clay súlyosan megsérült a combján a harmadik lövéstől. Sebe erősen vérzett, de még ekkor is folytatni akarta a párbajt. Természetesen a segédek ezt nem engedték, és Marshall sem volt hajlandó sebesült ellenfelére lőni. Clay később felépült a sérüléséből.

Annak ellenére, hogy Randolph elfogadta a kihívást, és meglehetősen élesen fogalmazott, ha Clayről volt szó, nem állt szándékában megsebesíteni őt. Pusztán elvből ment bele a párbajba. Barátainak úgy nyilatkozott, hogy esze ágában sincsen özveggyé tenni Clay feleségét. Thomas Hart Benton szenátortársának úgy nyilatkozott, hogy a párbaj napján semmi olyat nem fog tenni, ami kellemetlenül érintené Clay családját, hacsak „nem pillantja meg a gonoszt Clay szemében”.

Annak ellenére, hogy Randolph elhatározta, hogy nem árt Claynek, nem lehetett biztos abban, hogy Clay viszonozni fogja a szívességét. A párbaj részleteinek kidolgozására irányuló tárgyalásokon például azt kérte, hogy arra ne Washington DC-ben vagyr Marylandben, hanem Virginiában kerüljön sor. Számított ugyanis arra, hogy életét is vesztheti, ebben az esetben pedig a szülőföldjén szeretett volna meghalni. Clay segédei akceptálták a kérését, noha a párbaj Virginiában törvénytelen volt.

Ami Clayt illeti, ma már nem tudjuk, mi járt a fejében a párbaj előtti napokban, de biztosnak tűnik, hogy nem tudott arról, hogy Randolph kesztyűs kézzel tervez bánni vele.

Délután négy óra körül a Potomac folyó Virginia felőli partján (a mai Arlington területén) a két férfi egymásnak vetette a hátát. Mindkettejüket elkísérte egy felcser is, sérülés esetére. Randolph bizalmasan azt súgta az embereinek, hogy Clay sokkal inkább nyugodtank tűnik, semmint bosszúszomjasnak, és „nem látja a szemében a Gonoszt”.

Aztán mindketten elindultak, és elkezdték számolni a lépéseiet, tizet vagy harmincat – a források ebben eltérnek – majd szembefordultak egymással. Aztán hirtelen elsült az egyik fegyver. Randolph pisztolya volt az, az akaratlan lövést a túl érzékeny ravasz és Randolph ormótlan kesztyűje okozta. Még szerencse, hogy a cső ekkor a föld felé mutatott. A felek megegyeztek abban, hogy figyelmen kívül hagyják az eseményt, és folytatják a párbajt. A vezényszó elhangzott, és mindketten lőttek.

Emléktábla a párbaj helyszínén

Randolph lövése nem talált, pont úgy, ahogy korábban ígérte. Másfelől Clay lövése lyukat ütött Randolph felsőkabátján, de nem sebesítette meg. Randolph, látva, hogy ellenfele lövedéke csak pár hüvelyknyire tévesztett célt, úgy döntött, hogy nyilvánvalóvá teszi békés szándékait, ezért második lövését feltűnő módon a levegőbe lőtte ki. Clay ezt látva befejezettnek nyilvánította a párbajt.

A felek egymáshoz siettek, és kezet ráztak, de csak miután váltottak pár szót. Clay – eléggé bűnbánóan – ezt mondta: „Bízom Istenben, és látom, hogy Ön sértetlen. Mindazok után, ami történt, nem ontanám a vérét ezer szaváért sem.”. A mindig éles nyelvű Randolph a kabátján éktelenkedő lyukra mutatva csak annyit mondott: “Tartozik nekem egy új kabáttal, Mr. Clay.” Clay a feljegyzések szerint erre így válaszolt: “Örülök, hogy csak ennyivel tartozom.”

Henry Clay aztán a XIX. század egyik meghatározó amerikai politikusává vált, újraválasztották szenátorként, és többször indult az elnökségért is. Folyamatosan azon munkálkodott, hogy próbálja megállítani hazáját a polgárháborúhoz vezető úton. 1852-ben halt meg. 13 évvel később a polgárháború formájában a legpusztítóbb konfliktus söpört végig az országon, aminek hatásai még ma is érezhetőek.

Andrew Jackson elnök 1830-ban oroszországi követté nevezte ki John Randolphot, aki három évvel később elhunyt, az orvosi szakvélemény szerint tüdőbajban, de arra utaló jelek is voltak, hogy alkohol- és ópiumfüggőségben is szenvedett.

Az a mai napig nem derült ki, hogy Clay megvette-e Randolphnak azt az új kabátot…

Forrás: Today I found out

Kapcsolódó termékek