A párbajpisztoly és a párbaj

Párbajpisztoly. Előszeretettel alkalmazzuk ezt a kifejezést minden olyan fegyverre, mely kellőképpen réginek tűnik ahhoz, hogy elhiggyük, valaha ezzel lelkes becsületőrök puffogtattak egymásra egy ködös hajnalon.

Valójában azonban ennél jóval bonyolultabb az ügy. Sokkal nehezebb ezeket az eszközöket megkülönböztetni a katonai és céllövő fegyverektől, mint gondolnánk, sőt, sokszor nem is lehet cezúrát vonni a kategóriák közé. Nézzük hát ezért, mi is tesz egy pisztolyt párbajpisztollyá, de előtte ismerjük meg a párbajkultúra fontosságát.

A párbajkódex

A párbajkódex nem kötelező érvényű törvénykönyv volt, hanem a párbaj hagyományainak, szokásjogának gyűjteménye. Ennél fogva számos olyan párbajjal találkozhatunk, melyek valamilyen módon eltértek a párbajkódex rendszerétől, azonban azokat mégis áthatja a lovagiasság eszméje.

A párbajkódex egyik hazánkban legismertebb, legelfogadottabb és legteljesebb változata 1897-ben jelent meg Clair Vilmos összeállításában, és alig 50 év alatt 29 kiadást élt meg. A 20. század eleje-közepe azonban már a párbaj halálát jelentette, az egyre erősödő polgári réteg már nem tartotta etikus megoldásnak a középkorból származtatott virtussal, lovagi eszmékkel átszőtt erőszakos vitarendezést, az arisztokrácia, a dzsentri és a tisztikar azonban életben tartotta a nemes hagyományt. Hiába létezett megfelelő büntető törvénykönyv, az erkölcs védelmére nem tartották azt maradéktalanul alkalmasnak.

A sértés

sértés

A párbaj erőszakossága nem öncélú volt. A társadalom elvárta a párbajképes rétegtől, hogy kiálljon becsületéért, a lovagi eszmékért, de a harc célja sohasem az ölés volt, hanem az igazságszolgáltatás. Nem esett azonos elbírálás alá minden sérelem, és nem vezetett minden kihívás küzdelemhez. A kódex három súlyossági fokot határozott meg a sértések tekintetében:

  1. Az egyszerű sértés:

Ide tartozik minden megszólás, udvariatlanság, melyek főleg az egyéni hiúságot érintik. Az ilyen ügyek elintézése általában békés úton történik bocsánatkéréssel, vagy ha párbajra kerül sor, a küzdelem az első sebzésig tarthat.

  1. A gyalázás:

Ide tartoznak a gyalázó szavak, vagy gyalázásra méltó tulajdonságokkal való vádaskodás. A konfliktus feloldása szinte mindig a párbaj, de az nem halálig tart, hanem az egyik fél harcképtelenségéig, vagy sérüléséig.

3. A tettlegesség:

Ide tartozik minden szándékos érintés, bántalmazás, vagy a sértett erkölcsének teljes megsemmisítése. A sértés kimenetele mindig párbaj, de a párbajbíróságnak nem szabad sem ajánlani, sem elfogadni, hogy a küzdelem az egyik fél haláláig tartson, még akkor sem, ha nyilvánvalóan ez a felek célja. Érdekesség, hogy a tettlegességet elég volt szóban elkövetni ahhoz, hogy súlyos sértésnek minősüljön, például így: „Uram, ön tekintse magát arcul ütöttnek!”.

A párbajképesség

Elégtétel adására és fogadására a társadalom nem minden rétege volt jogosult. A párbaj forrása a lovagi eszme továbbörökítője, az arisztokrácia volt elsősorban, de szintén történelmi jogon a katonatisztek is párbajozhattak. A polgári középréteg és a dzsentri 19. századi erősödésének köszönhetően azonban az úri középosztály is párbajképessé avanzsált. Így elégtételt adhatott a közhivatalnok, tudós, művész, újságíró is akár.

Nem csak a társadalmi ranglétrán elfoglalt pozíció befolyásolta a párbajképességet. Nem volt párbajképes a 60. életévét betöltött férfi (helyette fia állhatott ki), de nem volt párbajképes a 21 év alatti fiatal férfi sem (helyette idősebb testvére állhatott ki). Hazánkban szintén nem párbajoztak a hölgyek, bár Európa számos tájáról ismerünk hölgyek által vívott párbajokat is. Értük legközelebbi férfi hozzátartozójuk állhatott ki, de fel is kérhettek idegen férfit is e szerepre, de csak olyan személyt, aki a sértésnél jelen volt. Nem volt párbajképes olyan személy sem, akinek hirtelen felindultságát alkoholos befolyásoltság okozta, és helyettesíthető volt olyan személy, aki ugyan párbajképes volt, de testi fogyatékosság, betegség miatt nem volt alkalmas a fegyver forgatására. Ez esetben közeli férfirokona állhatott ki helyette (pl. apa helyett a fiú). A sajtóval hozható kapcsolatba egy érdekes példa a helyettesítésre: a felelős főszerkesztő kiállhatott újságírója helyett, amennyiben meg kívánta őrizni beosztottja inkognitóját. Sajtóperből, cikkek miatti párbajból pedig jócskán volt a 19. században. Erre példa, hogy Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője is híres párbajozóként volt ismert.

Párbajképesek voltak az egyház „alkalmazottai” is, bár számukra az egyház szigorúan tiltotta a párbajozást. Ez a lehetőség valószínűleg a történelem azon időszakaiból származik, mikor az egyházi vezetők (püspökök, érsekek) még kardforgatásban is jeleskedtek a harcmezőkön. (pl.: Tomori Pál). Nem párbajozhatott olyan ember, akinek feddhetetlensége, tiszta becsülete nem volt biztosított, de párbajképes volt az a személy, akit sajtóvétség, vagy politikai vétség miatt ítéltek el. Nem volt párbajképes különös tekintettel az a személy, akit bűnösnek találtak hazaárulás bűntettében.

A tárgyalás

A sértés után a felek mindegyike megnevezte két-két segédjét, akik 24 órán belül továbbították a kihívást. A kihívást követő 14 órán belül ült össze a párbajbíróság, mely a segédekből állt. A bíróság elsődleges feladta a békés rendezés lehetőségének keresése volt. A munkát természetesen jegyzőkönyvezték, hiszen ha ez a megbeszélés elmaradt, úgy a polgári bíróságok egyszerű emberölésnek tekintették, ha a harc emberhalállal végződött. Ha a sértő fél bocsánatkéréssel feloldotta a konfliktust, azt nem tekintették megfutamodásnak. Természetesen az erkölcs azt kívánta, hogy nagyobb súlyú sértések esetén ne lehessen visszalépni a harctól. Ha a békés rendezés lehetősége nem állt fenn, úgy a bíróság megkezdte a küzdelem előkészítését: kiválasztotta a megfelelő helyszínt. A kódex ajánlásai közt ismét tapasztalhatjuk az élet védelmének fontosságát: a jó párbajhelyszín közel van olyan városhoz, ahol megfelelő orvosi ellátás érhető el, esetleg kórházában működik magas szintű sebészet.

A segédek a sértés súlyának, és a felek felkészültségének megfelelően választották ki a fegyvernemet, és a párbaj módját, szabályrendszerét. Nem volt etikus pisztolypárbajra hívni a jó lövész hírében álló katonatisztnek egy lövészetben képzetlen személyt, vagy egy vívótanárnak kardpárbajra hívni egy ügyetlen hivatalnokot. Ha felek egyike sem értett egyik fegyvernemhez sem, úgy lehetőség volt a párbaj elhalasztására is, amíg az érintettek magukhoz ragadnak némi tudást.

A sértés súlya alapján a fegyverbíróság határozta meg a fegyverek jellemzőit, és a küzdelem módját. A kardok esetében kétféle fegyver jöhetett szóba: a szúrásra alkalmas párbajtőr, és a kevésbé veszélyes, főleg vágásra használatos kard. Kevésbé súlyos ügyekben kardot választottak, és kikötötték, hogy szúrni nem, csak vágni lehet a kardokkal. Ilyen esetben a kardok hegyét gyakran le is tompították, a küzdelem pedig első vérig, vagy harcképtelenségig tartott.

Pisztolypárbaj esetében több választási lehetőség volt. Gyönge ügyekben huzagolatlan fegyvereket használtak irányzékok nélkül, és nagy távolságokat határoztak meg. Erősebb ügyekben közelebbi távolságot, és huzagolt, irányzékkal szerelt pisztolyokat használtak. A fegyverek kiválasztásáról és megtöltéséről is a segédek gondoskodtak. A pisztolypár mindig két azonos fegyverből állt, melyet lehetőleg egyik fél sem ismert. Ha valamelyik fél saját pisztolypárját használták, úgy a másik fél választhatott a fegyverekből elsőként, függetlenül attól, hogy sértő vagy sértett volt. A legtöbb küzdelmet huzagolatlan fegyverekkel vívták, így a harc kimenetele inkább a szerencsétől – istenítélettől – mint a lőtudástól függött.

A pisztolyokat vagy fegyvermester, vagy a segédek töltötték meg, majd lepecsételték a dobozt. A pecsétet csak a párbaj napján lehetett feltörni, s a lövések után is csak a segédek tölthették újra a pisztolyokat. Önálló töltést csak katonatiszteknek engedélyeztek, amennyiben szolgálati fegyvereikkel párbajoztak, de ez esetben is jegyzőkönyvezték az eseményeket.

A pisztolypárbaj

A párbaj napján – általában hajnali órán – a helyszínen megjelentek a párbajozó felek, a négy segéd, négy párbajtanú és az orvos. A tanúk feladata az volt, hogy ellenőrizzék, felügyeljék a küzdelem szabályszerűségét, s ha kell, közbeavatkozzanak akár fegyverrel is, ha erkölcstelenség történne. A segédek még egyszer megkísérelték a békítést, de ha ez nem sikerült, akkor utat adtak a fegyvereknek.

A pisztolypárbaj jóval veszélyesebb volt a kardpárbajnál, sokkal gyakrabban végződött halállal. A lövések száma három-három lövésben volt maximálva, ha ez alatt nem sérült meg egyik fél sem, a párbajt akkor is lezártnak kellett tekinteni. A lövéseket 12-40 m közötti távolságból adták le, három-féle szabályrend szerint:

  1. Párbaj közeledéssel:

A felek meghatározott távolságról a vezetősegéd jelére közeledtek egymáshoz, majd leadták első lövéseiket. Ha nem volt találat, újabb közeledés, majd lövés következett attól függően, hogy a segédek hány lövésben egyeztek meg. A párbajozóknak nem volt kötelező a teljes közeledési lehetőséget kihasználni. Ha például öt lépést határoztak meg, le lehetett adni a lövést három lépés után is, ezzel nyerve némi időt – és az első lövés jogát – de elveszítve a lehetséges kisebb lőtávolság adta előnyöket.

  1. Párbaj meghatározott helyről:

A felek meghatározott távolságról adták le lövéseiket. A célzás maximális idejét is rögzítették a segédek a feltételek közt. A lőállásokat a segédek mindig úgy jelölték ki, hogy egyik fél se legyen szembesütő nap, vagy fújó szél miatt hátrányban a másikhoz képest. Ha az egyik fél megsérült, de lövését még nem lőtte el az adott golyóváltásban és lőképes maradt, úgy a másik félnek tartania kellett pozícióját, és megvárni ellenfele lövését is. Számos esetről tudunk, amikor a megsérült lövész utolsó erejével oltotta ki a másik fél életét, akár féltérdre ereszkedett testhelyzetből is. Bár a legkisebb választható távolság 12 m volt a kódex szerint, mégis ismerünk olyan pisztolypárbajt, melyet 6 m távolságból vívtak a felek, és természetesen ennek megfelelően ez halállal is végződött.

3. Párbaj jelzésre:

A felek egyszerre adták le lövéseiket a vezetősegéd vezényszavai alapján. Ha valamely fegyver csütörtököt mondott, azt lövésnek kellett tekinteni, de a segédek felelőssége volt úgy tölteni a fegyvereket, hogy ez ne történhessen meg.

A párbaj tarthatott első vérig, harcképtelenségig, vagy különösen szerencsétlen esetben halálig. Egy sértés ügyében csak egy párbajt volt szabad vívni, s ha egy személynek több ügye volt, akkor a keletkezésük sorrendjében volt köteles elégtételt adnia. A segédek megállapodhattak egy vagy két lövésben is. A többlövéses párbajok különösen súlyos ügyek esetében jöhettek csak szóba.

A jegyzőkönyv

A segédek kötelesek voltak pontos jegyzőkönyvet vezetni az eseményekről. Ha ez elmaradt, úgy a már említett módon emberöléssel is megvádolhatták a párbaj győztesét. Az írott bizonyítékoktól csak igen különleges esetekben tekintett el katonai vagy polgári bíróság. Ilyen eset lehetett, ha a tiszt úri becsületszavával igazolta az eseményeket. Ilyenkor a katonai bíróság nem kért több bizonyítékot. Nem hiába… akkoriban az adott szó még mást jelentett…

A pisztolypár

A párbajpisztoly első és legfontosabb ismertetőjegye, hogy kettő van belőle. Két tökéletesen azonos kivitelű fegyver kell ahhoz, hogy biztosítani lehessen a felek közti teljes esélyegyenlőséget. De ez önmagában nem elegendő a beazonosításhoz. Röviden fogalmazva nem minden pisztolypár párbajpisztoly, de minden párbajpisztoly készlet pisztolypárt kell, hogy rejtsen. A párbajpisztolypár mindig látványos szettként volt megvásárolható, mely tartalmazta a töltővesszőt, tisztítóvesszőt, lőpormércét, golyóöntőformát, lövedék- és flastromtartó szelencét, olajtartó flaskát, flastromvágót és dobozkát a csappantyúknak. Mindenből szigorúan egyet, szintén azért, hogy még a töltéshez használatos eszközök se okozhassanak különbséget.

Hogyan állapíthatjuk meg tehát, hogy gyűjteményünkben párbajpisztolyunk van-e, avagy sem? Ha a dobozban két azonos fegyver van, akkor már jó úton vagyunk, de még nem vehetünk mérget a dologra – erre még később visszatérünk miért. Ha a dobozban egy fegyver van, akkor ellenben tudhatjuk, hogy a legfontosabb kritérium nem valósult meg, tehát a párbajkódex szerint ez a fegyver becsületbeli ügyek intézésére alkalmatlan. A kódex ugyanis egyetlen esetben engedte az egyke fegyverek használatát: katonatisztek esetében, feltéve, hogy mindketten azonos paraméterekkel rendelkező szolgálati fegyverüket használták. Ez volt az egyetlen olyan eset, mikor a párbajozó tulajdonában lévő fegyvert használhatta, és maga is tölthette fegyverét. A hagyományos ügymenet szerint ugyanis olyan fegyvert kellett kölcsönözni, melyet egyik fél sem ismert.

A párbaj célja nem az emberhalál volt, hanem az, hogy a felek egymás szemébe nézzenek és elégtételt adjanak. Ennek megfelelően minél pontosabb lövésre volt képes a párbajfegyver, annál jobban „vétett” ezen alapelv ellen. Különösen súlyos sértések esetében lehetett csak olyan pisztolypárt választani, mely csöve huzagolt volt, nézőkével is rendelkezett, ne adj’ Isten még gyorsítóval is. Ez utóbbi pisztolyok sokkal inkább voltak céllövő fegyverek, mint a párbaj eszközei. Az legtöbb becsületpróbához sima csövű, nagy űrméretű, csappantyús, direkt sütésű, nézőke nélküli fegyvereket használtak. Ezek jellegzetes típusai a 19. század első harmadára alakultak ki.

De még mindig tisztítanunk kell a pisztolypárok halmazát. Az elöltöltő fegyverek töltése igen lassú folyamat, ami különösen nehezen kivitelezhető vészhelyzetben. A revolverek megjelenéséig a legtöbb önvédelmi pisztoly egy csővel rendelkezett, vagyis az eszköz a lövés után hasznavehetetlené vált. Kézenfekvő igény volt, hogy a zsebpisztolyokból legyen több a kabátzsebben, retikülben. Ez esetben is mindkét fegyvernek teljesen azonosnak kellett lenni, hiszen megzavarja az önvédekezőt, ha egyik fegyverével így, másikkal úgy kell lőni. Gyakoriak voltak ezért a zsebpisztoly párok is, melyeket apró méretük miatt természetesen nem használtak párbajokon.

Hogyan ismerhetjük fel a párbajpisztolyt?

Legyen szó bármely pisztolypár típusról, elmondható, hogy készletek sajnos igen ritkán maradnak egyben, még ritkábban maradnak hiánytalanok. Különösen igaz ez sajnos szűkebb pátriánkra, ahol 50-80 évenként biztosan végigdúlja valami idegen hadsereg az országot és kultúrát, és ahol az állam mindig előszeretettel gyűjti be – és sokszor sajnos pusztítja el – a polgárság fegyvereit. Hogyan tudjuk hát beazonosítani, hogy párbajpisztollyal állunk-e szemben, ha egyes pisztoly kerül a kezünkbe? Először is meg kell vizsgáljuk a kidolgozás minőségét. A párbajpisztoly pár mindig finom, elegáns eszköz, neves gyártótól származó igényes munka. A fegyverkészítő neve mindig látható a csövön, lakatlemezen, hiszen személye komoly felelősséggel bírt a párbaj igazságossága tekintetében. Bármennyire szeretnénk, ezért nem lesz párbajpisztoly egy baltával faragott, jelöletlen disznóláb.

Ha a fegyver sajnos már nincs párban, úgy egészen biztosan kell találjunk utalást arra, hogy létezik/létezett valaha egy ikertestvére. Ez jellemzően egy „1” vagy „2” szám a fegyveren. Ha ezeket megtaláljuk, biztosak lehetünk igazunkban.

Milyen pontos volt egy párbajpisztoly?

A párbajozóknak lőni kellett. Lehet, hogy az esemény napjára elszállt már a düh, sőt a megbocsátás is kézzelfogható közelségbe került, mégis le kellett adni a meghatározott számú lövést a meghatározott távolságtól függetlenül attól, hogy a két fél egymás haragosa-e még, avagy nem. De hogy mennyire volt pontos maga a pisztoly? Nos, nagyon és egyáltalán nem. Ahhoz, hogy ezt a paradoxont feloldjuk, meg kell ismernünk a párbaj talán legfontosabb szereplőiének, a párbajsegédeknek fegyverrel kapcsolatos feladatkörét. Párbajsegédnek lenni bizalmi pozíció volt. Szó szerint élet és halál függött a két fél segédei által alkotott bizottság munkájától. Az ő feladatuk volt biztosítani, hogy a két párbajképes – vagyis a társadalom számára igen értékes – ember lehetőleg saját lábán hagyja majd el a párbaj helyszínét és ne koporsóban. Hogy ez valóban így legyen, mindent megtettek. Hiába választottak kitűnő készítőtől fegyvereket, azok töltése rejtett lehetőséget némi turpisságra. Először is játszhattak a lőpor mennyiségével. Csökkenthették a töltést annyira, hogy a kilőtt lövedék ne hatoljon mélyre a testben. Választhattak olyan lövedéket, mely a csőfuratnál jóval kisebb volt, így még huzagolt fegyver esetében is biztosíthatták a pontatlanságot. A pisztolyok töltését ugyanis sohasem a párbajozók végezték. A segédek jellemzően előző nap töltötték meg a kiválasztott fegyvereket, majd a dobozt lepecsételték.

Persze ismerünk ellenpéldákat is, ahol a párbaj tragédiával végződött, mert a legsúlyosabb sértéseknek megfelelően mindkét fél halálig kívánta folytatni a lövésváltást. Ilyenkor a segédek nem tehettek mást, mint rendesen töltötték meg a fegyvereket.

Két pisztoly a párbajok fénykorából

A párbajpisztolyok kisipari termékek voltak, és igényesebb darabjaik átmenetet képeztek a sportfegyverek felé, hiszen a gyakran párbajozó honfinak bizony képeznie is kellett magát a választható eszközökkel.

Első fegyverünk első látásra nem tűnhet különlegesnek, bár kidolgozottsága tekintetében messzemenően teljesíti a párbajpisztolyokkal kapcsolatosan támasztott követelményeket. Diófa ágyazása finom bordázattal, vésetekkel rendelkezik, vonalvezetése robusztus, ugyanakkor elegáns, a német iskolát követi.

Blaschuty002 Blaschuty008A felületet fényes politúr borítja. A kézi vésett lakatlemez tizedmilliméter pontossággal illeszkedik a patent csőfarhoz. A kakas halat – talán harcsát – formáz. A cső kampós-ékes rögzítéssel rendelkezik, a torkolathoz közel látható óezüst foglalatú ék kiütése után kiemelhető az ágyazásból. A csőfart fogó ellendarab is szépen gravírozott, közepén az „1”-es szám jelzi, hogy a pár első darabját tartjuk a kezünkben. A csőfurat 13,7 mm űrméretű, sima, nézőkével nem, csak célgömbbel rendelkezik. Az elsütőszerkezet nem rendelkezik gyorsítóval, a sütés ereje 10 kg felett van (eddig mér a Lyman sütéserőmérőm), vagyis igen kemény. Bármennyire is szép a fegyver, paraméterei a pontos lövésnek nem, a párbajnak viszont igencsak kedveznek. A fegyver számunkra igen kedves, hiszen a Kárpát-medencében készült. Blaschuty mester készítette Pancsován valamikor az 1830-40-es években.

A másik fegyver már átmenetet képez a céllövő pisztolyok felé. Ez is egy pár egyke darabja, hiszen a „2” sorozatszámmal rendelkezik.

Delhaxhe001

A csövön látható beütő alapján Liege-ben készült, Delhaxhe mester műhelyében valamikor az 1840-es években. 9,8 mm-es csöve huzagolt, a profil a Henry-féle spirálnak felel meg és 20”-en tesz meg egy teljes fordulatot. Magasságban állítható nézőkével és ékpályán mozgatható célgömbbel rendelkezik. A finoman vésett sátorvas nyúlványa biztosabb tartást tesz lehetővé.

Delhaxhe010

Az elsütőszerkezet gyorsítós, így a pisztoly sütése akár pár grammra is beállítható. Képességei alapján a fegyver már inkább tekinthető céllövő eszköznek. Különösen erős sértés és kibékíthetetlen ellentét kellett ahhoz, hogy ilyen fegyvert adjanak a felek kezébe a segédek. A párbaj kultúrájának, alapvetésének sokkal jobban feleltek meg a Blaschuty-pisztolyhoz hasonló fegyverek.

A csappantyús párbajpisztoly egy olyan letűnt kor egyik utolsó mérföldköve, mikor az erkölcs és becsület még nem elvont, magyarázandó fogalmak voltak, hanem a mindennapi gyakorlati élet szerves részei. A párbaj színpadias és mai szemmel nézve barbár megoldás bármilyen vita rendezésére, mégis az azt átitató elegancia, felelősségtudat és erkölcs példaértékű lehetne minden honpolgárnak.

Németh Balázs

További adalékok a pisztolypárbaj kultúrájához

Blaschuty003 Blaschuty004 Blaschuty005 Blaschuty006 Blaschuty007 Blaschuty008 Blaschuty009 Blaschuty010 Blaschuty011 Blaschuty012 Blaschuty014 Delhaxhe002 Delhaxhe003 Delhaxhe004 Delhaxhe005 Delhaxhe006 Delhaxhe007 Delhaxhe008 Delhaxhe009 Delhaxhe011