Pisztolypárbaj 1899-ben (forrás: Wikipedia)

A pisztoly és pisztolypárbaj kapcsolata visszanyúlik a tűzfegyver történelem azon időszakára, mikor az első hatékony rövid lőfegyverek – a keréklakatos pisztolyok – megjelentek. A pisztoly, mint a párbaj fegyverneme azonban csak a 19. században válik egyenrangúvá a karddal, s ugyanakkor veszélyessége, beláthatatlan kimenetele miatt kifejezetten a komoly és legkomolyabb sértések rendezésének eszközévé válik. A pisztolypárbaj alapvető lovagiassági szabályai tekintetében nyújt számunkra tájékozódási pontokat Vargay István könyve, mely a legapróbb részletességgel mutatja be az e fegyverekkel megvívott párbaj szabályait, eszközeit.

„Nincs borzasztóbb, mint a pisztolypárbaj; de nincs nevetségesebb, mint a pisztolypárbaj. A két szélsőség fatális találkozása ez.”¹

A kettősség feloldása nem egyszerű feladata, s biztosíthatom a kedves olvasót, hogy nem maga az eszköz az, ami megosztotta a nézeteket a párbajnem kapcsán, sokkal inkább az emberi gyarlóság. A pisztolypárbaj súlyosságát okozza, hogy jóval nagyobb az esélye a párbaj halállal végződésének,

mint a kardpárbaj esetében, mely lehetővé teszi a segédek közbelépését, amennyiben a sértésnek megfelelő elégtétel megtörtént. A kilőtt golyó azonban vak. Amint elhagyta a csövet a fentieken múlik, hogy csak a levegőt hasítja, vagy sebzést, esetleg halált okoz. A segédek a ravasz elhúzása után közbe már nem léphetnek.

A kettősség másik oldala azonban legalább ennyire izgalmas. A kardpárbaj esetében a segédeknek nincs előkészítési feladata az eszközzel kapcsolatosa, mindössze ellenőrizniük kell, hogy mindkét fegyver megfelel-e a lovagiasság alapvető szabályainak. A pisztoly töltése azonban lehetőséget ad arra, hogy a párbajozók tudtán kívül a segédek beleavatkozhassanak a párbaj kimenetelébe. Persze itt elsősorban nem arra kell gondolni, hogy a segédek differenciálni próbálnak a párbajozók között, s egyiket segítik, míg másikat a halálba küldik. A nevetségesség lehetséges tárgya sokkal inkább az az eset, mikor a segédek azzal teszik a párbajt súlytalanná, hogy a fegyvert golyó nélkül, vagy gyöngére, vagy egészen pontatlanra töltik, hogy véletlenül se történjen sebzés, vagy haláleset.

„A legnagyobb undor fog el ezek hallatára. Ez közönséges csalás, melyért – sajnos – becsukatni nem lehet hat embert, de megvetni igen.”²

A pisztolypárbaj célja mindezen felfogások ellenére sem volt közvetlenül az, hogy a felek bármelyike sérüljön, esetleg életét veszítse:

Két lyuk a levegőben nem elégtétel. Elégtétel az a biztos tudat, hogy a golyó mind a két úr életét vagy az egyikét kiolthatja vagy kiolthatta volna. A pisztolypárbajnál az ekszpiáczió, a kiengesztelődés nem a sebben, nem a halálban nyilvánul, hanem az élet-halál harcz tudatában.

…

Jó pisztoly, jó töltés, jó lövés – a vége: halál. Rossz pisztoly, rossz töltés, rossz lövés: tisztességtelen párbaj.”³

Párbajpisztoly készlet. (forrás: Wikipedia)

Vargay a pisztolypárbajnak alapvetően két változatát tartja elfogadhatónak. A „legyetlen”, vagyis sima csövű, és irányzékokkal nem rendelkező pisztolyokkal vívott párbajt, valamint a „huzagolt (vont) csövű, legyes pisztolyokkal” vívott párbajokat.

Az enyhébb a kettő közül értelemszerűen az előbbi változat, mely esetében a fegyver igencsak pontatlan lehetett. Ennek megfelelően e párbajtípusnál engedékenyebbek a szabályok. Egyrészt a határozott távolságról leadott lövések mellett megengedi a néhány lépéses közeledés lövésváltás után, másrészt nem kötelezi feleket a közös jelre történő, rövid célzás utáni egyszerre történő lövésre.

A huzagolt fegyverek esetében a közeledést nem engedi meg, ahogy a lövést is jelre kellett leadni, mely 3 tapsból állt. Az a fél, mely a három taps ideje alatt a lövést nem adta le, elveszítette jogát a lövésre.

A párbaj kimenetele szempontjából igen fontos volt a fegyver töltésének helyessége. A töltés folyamatát a párbaj előtt, általában az intéző, vezénylő segéd otthonában történt, az ellenfél egyik segéde jelenlétében. A megtöltött pisztolypár eztán dobozba került, melyet lezártak, s mindketten pecséttel hitelesítettek.

A párbaj előtti legfontosabb feladat volt a pisztoly ellenőrzése. Párbaj csak két teljesen azonos fegyverrel volt szabad vívni, de azt is ellenőrizni kellett a segédeknek, hogy a pisztolyok jó minőségűek, alkalmasak a célba találásra, ellenkező esetben a párbaj súlytalanná válna. Ha a pisztoly megfelelőnek találtatott, úgy ellenőrizni kellett, hogy a gyúcsatorna nincs eldugulva. Ezt a csőtorkolatba fújással ellenőrizték – melyet mi már egyáltalán nem tartunk elfogadható módszernek. Ha a gyúlyukon a levegő megfelelő erősséggel áramlott ki, azt is vizsgálni kellett, hogy a kakasrúgó elég erős e a csappantyú elsütésére. Ennek érdekében a lőkúpon egy csappantyút sütöttek el, mely egyben kiszárította a csőbe fújt párát is a töltés előtt.

A lőport betöltés előtt ellenőrizni kellett: kis mennyiségét gyufával meggyújtva el kellett lobbantani. Ha jónak találták a segédek, két „kis gyűszűnyit”, valószínűleg 1-2 grammot, kellett a csőbe tölteni, majd papír vagy kócfojtással leverni úgy, hogy a lőpor a lőkúpba is bejusson. A golyó legfeljebb 2-3 mm-rel lehetett kisebb a csőnél, ami azért érezteti, hogy Vargay alapvetései ellenére igenis pontatlanra töltötték a fegyvereket. Bár kiemeli, hogy nem szabad „feltűnően apró” golyókat használni, az is kijelenthető, hogy már a csőnél 1 mm-rel kisebb golyó is rendkívül pontatlan, nem, hogy a maximálisan megengedett 2-3 mm. Tovább rontotta a fegyverek hatékonyságát, hogy a golyót nem csomagolták flastromba, hanem egyszerűen a lőporra ütött fojtásra nyomták – ejtették –, majd még egy fojtással rögzítették a töltés meglazulása ellen. A töltés utolsó mozzanataként a lőkúpot is felporozták, hogy a gyújtás biztos legyen majd éles helyzetben.⁴

A párbajsegédek egyeztek meg a párbaj módja, a fegyver, a lövésváltások száma alapvető paramétereiben, mely feltételek betartásáról is gondoskodtak a párbaj során. A célzásra általában 10 másodperc időt biztosítottak legyeten fegyverrel vívott párbajok esetében, mely az egyik fél sérülése esetén további 10 másodperccel egészülhetett ki, hogy ha a sérültnek még volt lövési joga, azt kihasználhassa. Ez esetben a lövést nem csak állva, hanem akár a földre rogyva is leadhatta.

A lövések leadását a tisztesség megkövetelte, de Vargay is ad azért arra lehetőséget, hogy a lövés ne dördüljön el. Az ilyen „füstnélküli párbaj” két esetben történhetett meg. Ha az egyik fél – kitartva sajt igaza mellett – mégsem akart sebesülést okozni ellenfelének, úgy kissé oldalra-felfelé célozva volt javasolt a lövést leadni, hogy a golyó biztosan célt tévesszen. Ha a sértő fél belátta hibáját, de a párbaj elől elbújni nem kívánt, úgy választhatta azt a lehetőséget, hogy nem ad le lövést. Ilyen esetben – ha megérte azt – a párbaj végén kötelessége volt odamenni a másik félhez, és bocsánatot kérni cselekedetéért. Ezt az aktust Vargay is az egyik legnemesebb megoldásként írja le.

„A pisztolypárbaj nem tréfa; azért kapott mindegyik fél pisztolyt a kezébe, hogy lőjön, ha pedig nem lőnek és ezért magyarázatot megtagadják, vagy ki nem elégítő magyarázatot adnak, szüntessék be a pisztolypárbajt és csináljanak helyette kardpárbajt.”⁵

Németh Balázs

Irodalom:

Vargay István: Lovagiasság, párbaj, párbajszabályok (Budapest, 1899)