A nap még a látóhatár alatt.

Csend. Sok embernek nem más, mint a hangok hiánya. De mennyivel többet mond ez a szó egy muzsikusnak, akinek a szünet éppoly értékkel bír, mint a húr bármely megpengetett hangja. És mennyivel többet mond a hajnali csend a vadásznak is, aki a csöndben benne hallja a vadűzés minden sikerét, kudarcát, örömét, szomorúságát. Megnyugvás és izgalom vegyül – értelmezhetetlen módon – szívében minden alkalommal, mikor átlépi az erdő határát, és különösen nagy az izgalom, mikor egy embert próbáló kihívást választ a könnyű siker helyett.

Törőcsik Pál barátom sokat próbált vadász és egyben sportlövész ember, a magyar elöltöltős élet fontos és színes személyisége, és bár ejtett már el szép számmal vadat füstös fegyverrel, fontos álma még megvalósulásra várt: üzekedésben őzbakot elejteni egy eredeti, a 19. század derekáról származó fegyverrel. Édesapjától kapta a vadászszenvedélyt, és a valószínűleg a fergeteges humorérzéket is. Biztosítok mindenkit, hogy ha a két Törőcsik huzamosabb ideig tartózkodik egy légtérben, a világ legjobb stand up comedy-je várható.

Augusztus közepe van. Az őznász utolsó napjait éljük. A bakok párzási kedve már kissé alábbhagyott, de az őzhívás még mindig kecsegtethet sikerrel. A szerelemtől, adrenalintól fűtött bak figyelme ilyenkor kisebb, és a suta vagy gida hangját utánzó sípokkal egészen közelre hívhatóak. Ezzel a csellel leküzdhető a síkföldi őzvadászat legnagyobb kihívása: a távolság.

A fegyver

A Pali által használt elöltöltő vadászpuska nyílt irányzékkal rendelkezik, így a lőtávolság száz méter alatt tartandó. A lövedék röppályája erősen ívelt, nagyobb távolság esetén már fölé kellene fogni, ami kissé kiszámíthatatlanná teszi a rendszert. A puska az 1840-es években készült Miller Fa Baader mester műhelyében Bajorországban. 15 mm-es űrméretű csöve természetesen huzagolt, 100 méterig szinte egy lyukba lövi lövedékét. Bagi István barátunk három évvel ezelőtt dámbikát lőtt vele a híres-neves Gyulajban.

MIller Fa Baader puska. Ezzel ejtették el az első dámbikát, most következik az őzbak.

Őz vadászatához a jogszabályok 1000 Joule torkolati energiát írnak elő. 85 grain 2Fg lőporral, 20 g-os kompressziós lövedékkel Baader mester puskája éppen a duplájára képes, a kúpos lövedék 445 m/s-mal hagyja el a csövet.

A fegyver gyorsítós elsütőszerkezettel rendelkezik. A hátsó billentyű előfeszíti a rendszert, az első billentyű – vagyis a ravasz – ereje pedig egy apró csavarral állítható, így egészen finom, üveg módjára törő sütés állítható be. Az ehhez hasonló régi puskák ágyazása méretre készült. Ritka, ha pontosan illeszkedik a vadászhoz, lövészhez. A fegyvert jó pár éve vásároltam, és azóta számos szép vadászélményhez segített már. Szívesen adtam azt kölcsön barátomnak, hogy az ő élete első elöltöltős bakját ejtse el vele. Persze tettem ezt némi hátsó szándékkal is: nem csak az ő első bakja lenne ez, hanem a modern korban a puskáé is. Így az első dámbika után az első bak is e fegyver sikerlistáját gazdagítja majd.

15 mm-es ólomlövedék. Mintha berennekét lőnénk, csak pontosan.

A fegyver irányzéka 50 és 100 méterre állítható, de rendelkezik egy csőszakállba rejtett diopterrel is, mely könnyíti gyöngébb szemű vadászok helyzetét. A felnyitott résirányzékkal a nézőke és a célgömb rendezése lehetetlen helytelenül, de el is vesz a fényerőből, így csak a legkitűnőbb fényviszonyok között használható.

Jobbkezes puska bal kezes vadásznál. Nem egyszerű feladat.

Kölcsön fegyverrel vadászni nem a legszerencsésebb dolog, de tegyük szívünkre kezünket. Van olyan eset, mikor felül kell írjuk a magasztos elveinket. Pali balkezes, a puska viszont erősen jobb kézhez készült. Ez a kezelésben és tartásban jelent némi kényelmetlenséget, melyre érdemes lesz vadászat közben ügyelni.

A vadászterület

A Sárvíz ártéri területei

A Kajdacsi Vadász Egylet egy igazi kis gyöngyszem Tolna megyében. A Sió és holtágai által szabdalt 4900 hektáros területen gazdálkodik. Jó vadmegtartó terület, van itt minden: erdőfoltok, mezőgazdasági területek, víz, mocsaras részek, tocsogók, tavacskák. Egyik oldalt a Sió határolja, mögötte a miszlai dombvidék, másik oldalt Tengelic, nagydorogi községhatár. Kajdacs és környéke szinte mindig is lakott volt: kelták, magyarok, besenyők éltek itt. 1529-ben a Szapolyai párti Szerecsen János itt fogta el a Szent Koronát őrző Perényi Pétert, hogy majd a mohácsi síkon hűbéri esküje megpecsételéseként adja át a foglyot és legfőbb nemzeti értékünket II. Szulejmánnak. Perényi a Sárvíz mentén fekvő faluban hált meg éjszakára, itt ütött rajta a 200 lovasból, 500 puskásból és íjászból álló csapat. A legenda szerint azonban nem ez volt az egyetlen alkalom, mikor a Szent Korona megfordult a környékén. A helyiek tudni vélik, hogy a második világháború végén is járt itt a szent ereklye, de ezt a történetírás még nem igazolta. A terület sík, de látszik, hogy gondos kezekben volt és van, a mezőgazdasági területek belátható méretűek és közöttük mindig ott vannak az erdősávok, melyek nyugalmat, biztonságot adnak a nagy- és apróvadnak, miközben takarást biztosítanak a cserkelő vadásznak.

A társaság elnöke Horváth János, régimódi vadászember. Ragaszkodik a hagyományos vadászati értékekhez, és ezzel nincs egyedül családjában. Felesége, lánya és fia is az édesapa vadászösvényén jár. Kajdacshoz köt még egy fontos, tízedik éves barátság is. Bényei Tomi, akivel életem első nagyvadját ejtettem el, aki szerencsésen fertőzött meg a vérebezéssel, és akivel először tehettem elöltöltő fegyverrel vadra lövést a közösen megálmodott kutatási program keretében, itt hivatásos vadász. A virtigli vadőr éppen ugyanazzal a kérlelhetetlen szigorral és lelkesedéssel őrzi-védi a vadat, mint anno a Börzsönyben. Persze nem hiányozhatnak vérebei sem, melyek tiszteletteljes szeretettel figyelik minden mozdulatát.

Van itt a Sárvíz mentén minden: gímszarvas, őz, vaddisznó, vízivad, és apróvad is, bár ennek felhozatala és hasznosítása még a jövő zenéje lesz. Szóval jó helyre kerültünk ismét.

A vadászat

Palival jó féléve beszélünk arról, hogy az őzhívást mindenképpen elöltöltő fegyverrel kell megélni idén. Idén februárban tehettük le végre a vizsgát, úgyhogy most minden új és éppoly izgalmas, mint mikor először indultunk az erdőbe puskával. Megegyeztünk, hogy a különleges élményről is filmet készítünk. Érdekes dolog ez a filmezés. Nem tartom magam egyáltalán filmesnek, inkább lelkes amatőrnek. Nagy csodálattal nézem a valódi természet- és vadászfilmeseket, és persze mindez kellőképpen frusztrálja a magamfajta botcsinálta operatőrt. De az biztos, hogy meg is értem őket. Másodikként, harmadikként menni a Jäger után éppannyira vadászat, mint puskával a vállon járni az erdőt.

Akcióban a Buttolo

Éjszaka van. A nap még jó félóráig nem bukkanhat fel a horizonton. Csend van, és mind várjuk a pillanatot, amikor az erdő madarai szinte egyszerre kezdik meg hajnali trillájukat. Pali szigorúan hagyományos vadászruhát hord, ami már most előrevetíti, hogy meg fog gyulladni nap közben. Még negyed öt sincs, de a hőmérséklet már 23-24 fok körül járhat. A hajnal derengésében kezdi tölteni a puskát. Új a fegyver neki, de aki egyszer megtanulta az elöltöltő fegyver töltését, az csukott szemmel is megteszi, bármely fegyverről legyen is szó. Nyakában édesapjától kapott 6×30-as régi katonai kukkere. Aki már nézett ilyesmibe tudja, hogy nappal használható, ám igen gyorsan elvérzik a szürkületben. De nem is baj ez, hiszen ma nem lesz éjszakai vadászat. Nappal kell belopni az első elöltöltős bakot. A kis kereső így is tovább lát majd, mint ameddig mi lövést tehetünk a vadra.

Tarlók, kukorica és napraforgó sakktábla-szerű térképén cserkelünk. Tomi ügyesen kifigyelte azokat a részeket, ahol biztosítható a 100 méter alatti lőtávolság és van megfelelő takarás is. A kajdacsi vadászterületek alapvetően jól cserkelhetőek. Nincsenek végtelenbe érő táblák, vannak viszont facsoportok, sőt, kisebb nagyobb púpok adnak jó takarást, és teszik lehetővé, hogy fedezékben mozogjunk.

Tomi kevesebb, mint egy éve van a társaságnál, de olyan, mintha itt nőtt volna fel. Ismeri a területet – ez nem vitás – és ismeri a bakokat is. Az a fajta vadőr, aki ha kell, ha nem kint van. Az első állomásunk egy napraforgós szélén van. Előttünk nyílt terep, jobb oldalunkon púp, balra kukorica. A szél tökéletes, a napraforgó pedig mellig ér, jól fedi az izgatott vadászt és operatőrét. Az ég alja csodálatos bíborszínű. Tomi a hagyományos és a Buttolo síp magasabb és mélyebb hangjait próbálja, hogy kicsalogassa a bakot, mely többször mutatta magát ezen a környéken. Néma csendben várakozunk. Semmi. Jó húsz perc eltelte után mozgást látok a kamera kijelzőjén. Nem bak, az biztos, de hogy nem árnyék, az is. Engedjék meg, hogy itt átadjam a szót a Palinak:

Amikor kan érkezik az őzhívásra…

„Buttolóra vált Tomi. Gyorsan melegszik az idő, pára nincs, régóta nem esett. Az általunk figyelt terület bal oldalát kukoricás szegélyezi, onnan várjuk a vadat. Balázs jelzi is hogy a kukorica szélében megjelent egy sakál. Rövid ideig marad, pedig érdekelte a gida hang. Ahogy röviden megtárgyaltuk a sakál megjelenését nem sokkal feljebb a kukorica szélében kidugja az orrát a disznó. Újra gida hang. Felkapja a fejét, és mintha zsinóron húznánk, már kocog is felénk. Fiatal kan, olyan kétéves féle. A hajnali fényben gyönyörű kontrasztot rajzol a lucernában. Rövid összenézés a „stábbal” és már el is döntöttük, hogy ilyen nagyon ritkán fordul elő, hogy gidahangra jön a disznó. Nem hagyhatjuk ki, ha lehet, lőjek – hangzik el az utasítás! Felveszem a puskát a vállamhoz, és feltámasztom a lőbotra. Szinte belekapaszkodok a ravaszba, hogy hangtalanul tudjam megfeszíteni a kakast. Célzok. Nagyon nem tűnik messzinek, talán 80-100 m-nek saccolom. Nem tartok fölé, még mindig felénk tart, de már csak sétál. Bizonytalannak tűnik. És ebben a pillanatban szagot fog, fordul a szél, mi is érezzük, de még nem ugrik meg, csak megáll és keresztbe fordul. Nem jött közelebb, ezért nem változtatok a célzási módon. Hangzik Tomi halk utasítása: „Ha jó, lőj!”. Lövök. Megugrik, és lassítás nélkül fut vissza a kukoricába. Mögötte lent csapódik a lövés, jól látható a felvételen. Tévedtem a távolságban, Tomi és Balázs egyöntetűen 120-130 méter mondanak. Mégiscsak jó, hogy velünk van egy kamera. Rövid ideig még diskurálunk és elemezzük a hibát, majd arra jutunk, hogy bizony alacsony lett a lövés, de talált volna, „ha” a vad nem lép egyet. De lássuk be, hogy ezúttal ő lett a nyertes.”

Izgatottan indulunk tovább. Ez azért mégiscsak csodálatos előjel volt! Bár a teljes siker elmaradt, olyan jókedvvel sutyorogjuk ki magunkból az élményt, mintha Pali lövése talált volna. Tovább cserkelünk, de a kezdeti siker mámora lassan oszlani kezd, ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik a horizont felett. A reggel forró nappalba vált, ahogy még egy távoli bakot próbálunk megmozdítani. Jó 350 méterre lehet előttünk az erdő szélén, de nem foglalkozik egyik síphanggal sem. Vagy túl messze vagyunk, vagy csak egyszerűen érdektelen a rekkenő hőség miatt.

Tovább cserkelünk. Egy szántóföld túloldalán, jó 350-400 méterre tőlünk fiatal bak vált be az erdőbe. Lekushadunk az erdősávban, Tomi fegyvertára minden hangjával próbálja játékba hívni, sikertelenül. A szél alatt átvágunk a szántóföldön, hátha sikerül elévágni. A túloldalon azonban nyomát veszítjük. 35-40 fok lehet már, egyre kevesebb az esély a reggeli sikerre. Elhatározzuk, hogy kisebb kitérővel visszatérünk Kajdacsra, hangosan beszélgetünk és trappolunk a poros úton, mikor tőlünk alig 50 méterre ott áll a bak. Pár másodpercig figyel, de mielőtt felocsúdhatnánk bevált a sűrűbe. Megint a sok szöveg… átkozzuk magunkat.

Régi módi vadász régi módi puskával

Tomi tartogat még nekünk egy kincset. Felsőhídvég felé vesszük az irányt. Immáron kényelmesen beszélgetve kirándulunk puskával és kamerával vállunkon. A Sárvíz mente mindig is jó vadászterület volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ártéri őserdő nem lódítja meg fantáziánkat. Nagyszerű élmény hazahozni egy történelmi fegyvert a történelmi vadászterületre. Közeledünk. Először csak annyit látunk, hogy valami sárgállik a zöld lombok között, aztán az aljnövényzetből hirtelen egy romos vadászkastély emelkedik ki. A Hiemer-Jeszenszky kastély roskatag teteje, düledező, festményekkel díszített falai, egyszer elegáns szalonja, a magyar palatinusok arcképével díszített, ma végromlás jeleit mutató Nádor terme mind jobb időkről mesélnek. A vadászlakot Hiemer Ignác, Tolna megye táblabírája építtette 1760 körül. A barokk stílusban épült vadászkúria ma a teljes pusztulás küszöbén áll. A födém szinte mindenhol megrogyott, beomlott, így a megsemmisülés egyre gyorsuló ütemet vett. A vadászjeleneteket mutató falfestmények egyre halványuló vonalai utolsó mementóként mesélnek II. József koráról, vadászatairól.

A Hiemer-Jeszenszky kastély

A tornáctól 20-25 méterre kőoszlop teteje kandikál ki a buja aljnövényzetből. Átvágom magam kamerával kezemben. A romló állapotú Szentháromság oszlop egy régi frigy emlékét őrzi. Hiemer János és felesége emeltette. A latin felirat könnyen elárulja az esemény idejét is, csak meg kell fejtenünk a kronosztikont: a szöveg nagyobbra vésett latin számainak összege az 1804-es évszámot adja ki.

Kronosztikon

Tovább indulunk a régi uradalmi épületek aljnövényzettel benőtt maradványai között. Célunk a kastély közelében emelt Nepomuki Szent János temetkező kápolna, mely a kastély után alig pár évtizeddel épülhetett. A romos kápolna falai még állnak, talán még menthető lenne, de teteje már az enyészeté lett. A falat díszítő freskók még itt-ott láthatóak, de a víz eltörli majd őket néhány év alatt, ha a tulajdonos nem tesz ez ellen. A Hiemer család tagjainak maradványait rejtette a templom alatti kripta, melyet barbár sírrablók ki tudja mikor feltörtek. A tolvajok csákánnyal ejtettek sebet a sír tetején. Betemetni a sírt, begyógyítani a sebet, emlékezni és emlékeztetni a régiekre. Ezek a gondolatok járnak fejünkben. Azért kicsit olyan, mintha az öreg templom mégsem adná fel. A bal oldali ablakon betörő napsugár éppen a romos oltárra veti fényét. Felsétálok a karzatra. Itt állhatott az orgona talán. Csend van. Sem Pali, sem Tomi nem szól. Visszaindulunk Kajdacsra.

A Nepomuki Szent János temetkező kápolna

János felesége, Helga közben már ebéddel vár minket. Ledobjuk felszerelésünket, és azonnal hozzákezdünk a fantasztikus vaddisznósülthöz. Közben persze ömlik belőlünk az élmény. Százszor elemezzük a vaddisznóra tett lövést, és kikockázzuk a felvételt. Mutatja is, ahogy a disznó vége mögött 20-30 centire alacsonyan csapódik be a lövés. Tomi közben szövi a tervet a délutáni vadászatra. Cserkelés és les vegyesen lesz benne. Mi persze izgulunk Palival, szinte azonnal indulnánk, de természetesen értelmetlen 40 fokban vadászni. Hét óráig semmi nem mozdul ilyen melegben.

Rekkenő hőség…

Hatkor indulunk neki ismét. Gyöngyözik az izzadtság homlokunkon, hátunkon, már ahogy az első lépéseket megtesszük. Mintha minden a napközben magába szívott hőt adná vissza felénk. Felgallyazunk a lesre. A lemenő Nap pont a szemünkbe tűz. Távolban ismét egy bak vált ki az erdőből, de megint csak hasztalan szól a síp. A nap már elérte a látóhatár szélét, amikor tovább indulunk. Tominak még egy aduja van a pakliban. Jó huszonöt perc gyaloglás után érkezünk meg a kiszemelt helyre. Itt kukorica, napraforgó és ugaron hagyott földek váltják egymást. Egyre kevesebbnek érezzük a reményt. Tele vagyunk élménnyel, mégis hiányzik az a bak a történet végéről. Tomi nem ideges egyedül. Tudja, hogy szokott itt lenni egy középkorú, nem fejlődőképes bak. Lopakodunk, és közben minden kukoricaföld sarkán reméljük, hogy megpillantjuk a bakot. Ahogy az utolsó kukoricatábla felé közelítünk, úgy adjuk fel lélekben, hogy lövéssel fejeződjön be a nap. Nem figyelünk már annyira a léptekre, sem arra, hogy görnyedve mozogjunk. És akkor, az utolsó tábla sarkánál, a szürkület első percében tőlünk alig 8-10 méterre riaszt a bak. Felugrik és azonnal bevált a kukoricába. És itt engedjék meg ismét, hogy ismét átadjam a szót Palinak:

130-140 méteren már igen kicsinek látszik a vad a nyílt irányzékban

„Már félhangosan diskurálunk a nyiladékon, balról napraforgó, jobbról kukorica, mikor is nem messze, értsd: maximum öt méterre felugrik a bak, és egy szempillantás alatt beugrik a hozzá közel eső napraforgóba. Mindannyiunknak megállt a szívverése egy pillanatra. És már riaszt is, de micsoda átéléssel! No azt hiszem, nem csak ő ijedt meg. Kísérő vadászunk nem bízza a véletlenre a dolgot, hiába halljuk, hogy rohan a vad a művelési soron tőlünk ellentétes irányba, ő csak megfújja a sípot! És láss csodát – haljuk, hogy megáll! Megint sípol, semmi. Várakozunk. Mindenki a távcsőre tapad illetve a kamerásunk a monitorra. Nincs idő, kilép a bak, és nagyon kényelmesen legelészve megindul a kaszálón az ellenkező irányba. Síp-síp, Balázs szól, hogy vegyem fel a puskát. De csak nem áll meg. Tamás taktikát vált és átvált Buttolóra. No, erre felkapja a fejét bakunk, amire is két szafari-társam is megbírálja. De csak háttal áll! Nem merünk mozdulni, nincs idő feltámasztani sem a fegyvert, Tomi egy utolsót sípol és keresztbe fordul. Szinte egyszerre súgják mind a ketten, hogy: lőj! Óvatosan gyorsítom be a puskát, pánikolok szinte azon, hogy a megbeszéltek ellenére nem adnak tanácsot a társaim, hogy milyen messze van. Nagyon nehéz megbecsülni ilyen tisztáson, szürkület határán. Szerintem, mint a reggeli disznó, határozok végső elkeseredésemben és a lapocka fölé célzok 30 centivel. Remeg a kezem, nagyon táncol a puska, „tiszta szándék”,és megszólal a fegyver, hatalmas a füst, de egyértelműen látszik, hogy talált. Párat lép a távolabbi kukoricás irányába. Látszik, súlyos a sérülés, de lágy részt ért, pár másodperc után össze esik.

Szinte mint a vulkán, úgy tör ki az öröm a feszültség. Rettentő izgalom lesz úrrá mindannyiinkon. Korholom magam, megint elmértem a távolságot. Ismét félrevezet a puska célzótüskéje. Később, ahogy lelépjük, 130-140 méter lehet a távolság. Sok, nagyon sok ez nyílt irányzékkal. Várunk pár percet, majd Tomi óvatosan rámegy a vadra, hogy ellenőrizze, kell-e kegyelemlövés. Lágy találatnál szükséges lehet. Talán 20 méterre lehet a vadtól, amikor kalapjával jelez, hogy a vad dermedten fekszik. Leírhatatlan a mámor, indulunk Tomi után. Sírok. De látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mindannyinkat meghat a pillanat. Hibás lövésemnek kárpótlásul adjon neki földöntúli jutalmat, békességes, vadászmentes erdőséget, örökké zöldellő, harmatos legelőt, kiapadhatatlan frissvizű patakot. Ámen.”

Pali lövése parádés, de ugyanakkor rendkívül szerencsés is volt. Annak ellenére, hogy 130-140 méteren már nehéz pontosan jó helyre rendezni az irányzékot, ügyesen fogott fölé, de Diána is fogta puskája előágyát biztosan. Nem ment jó helyre a lövés, ugyanakkor a nehéz, 15 mm-es átmérőjű ólomlövedék mégis tette a dolgát, nem okozott több szenvedést, mint egy modern lőszer lövedéke, helyben marasztalta a vadat. Nem célszerű persze ilyen nagy távolságra lövést tenni nyílt irányzékkal, nem is javasoljuk a leendő elöltöltős vadászoknak, de ember legyen a talpán, aki ilyen vadásznap után a kínálkozó lehetőséget elengedte volna…

7-8 éves bak

Töret, utolsó falat, aztán teríték, gratuláció, élménybeszámoló Jánosék kertjében, majd elindulunk szálláshelyünkre, a Gomba Parasztházhoz. Már éjszaka érkezünk a csodálatos falusi szálláshelyhez, mely Kölesd falu igazi gyöngyszeme. Gombkötő Szilárd, a sokat látott berepülőpilóta nem csak a levegő ördöge, hanem bizony a vendéglátásé is. A gyönyörű parasztház szinte minden szeglete gyönyörűen lett felújítva, otthonos, éppolyan, mint amire egy régi fegyverrel vadászó embernek szüksége van. Pálinka, kolbász, szalonna, sonka és a kert zöldségei a tálon, majd fantasztikus sült vacsora jéghideg rosé fröccsel. És hajnalig tartó beszélgetés.

Bak a terítéken: Bényei Tamás vadőr, ifj. Törőcsik Pál elejtő és Horváth János elnök

Nem. Egészen biztosan nem lehet teljesebb vadásznapot elképzelni. Hajnali kettőkor érkezik meg a csend. Pali még forgolódik a szomszédos szobában. Biztos vagyok benne, hogy párszor újraéli ezt a napot elalvás előtt.

A Gomba parasztház

Németh Balázs

2017. augusztus

Az eseményről készült film hamarosan megtekinthető lesz YouTube csatornánkon.

További cikkek, filmek honlapunkon:

Az első szalonka

Az első őzsutám

Dámvadászat Gyulajban

Duplagolyóssal Gyulajban

Kovással Gyulajban

Egy nap, két vad

Az első dámbika elejtése elöltöltő fegyverrel