Pedersoli .54 Traditional Hawken puska

Ha valaki akár csak két évvel ezelőtt is azt mondja nekem, hogy idén elöltöltő fegyverrel, a híres-neves gyulaji erdőkben cserkelhetek dám tarvadra, biztosan elvonókúrára küldöm. Felénk nem is él dámvad, azon a vadászterületen pedig, ahol gyakran megfordulok, egymást érik a kutyasétáltatók, kerékpárosok, kirándulók, gombászok… Hál’ Istennek soha nem lett konfliktus az ilyesféle összetalálkozásokból, de mindig vágytam rá, hogy valami nagy-nagy háborítatlan rengetegben járhassak rég elmúlt vadászelődeim nyomdokain.

Németh Balázs barátom ösztönzésére és segítségével lassan mégis úgy alakult, hogy sok tervezgetés, készülődés és temérdek gyakorlás után, december derekának egy kora délutánján izgatottan toporogva, az óbiródi vadászház udvarán kezet foghattam kísérőmmel, Poszpis Péter kerületvezető vadásszal. Azt követő apró bosszúságom, hogy a terület határát jelző sorompót kezelő őr korábban hangos és vidám „Sok szerencsét!”-tel bocsájtott utamra, nyomtalanul elpárolgott. Még megvártuk, hogy Balázs is befusson – rohan szegény, mint mindig – aztán gyorsan tisztáztuk, hogy mivel még semmilyen rendű-rangú dámvaddal nem volt dolgom, elsősorban egy tarvad elejtése a célom. Ki hallott volna olyat, hogy rögtön bikát lőjek? Kísérőmön bizony nem fogott volna ki a feladat, mégsem éreztem illendőnek.

380 graines Lee REAL lövedék. Sanyi lőportöltete 96 grain 2Fg Swiss lőpor volt.

A területre menet gyorsan végigvettem, hogy minden szükségesre gondoltam-e: lőportöltet, lövedékek és hozzájuk való kenőanyag, töltővessző a csőkoronavédővel, csappantyúzó, lőkúpkulcs és gyúlyuktisztító tű, golyósróf, tapaszkihúzó és tisztítótapaszok… Megannyi apróság, amik nélkül igencsak elveszettnek érezheti magát az, aki elöltöltő fegyveres vadászatra adja a fejét! Szerencsére minden megvolt, lehetőség szerint zörgésmentesen, ide-oda eldugva a vadásztáskámban.

Az autóból kiszállva kísérőm érdeklődve figyelte a töltés menetét, én pedig önkéntelenül is megijedtem attól, ahogy a töltővessző határozottan, fémes hangot adva koccant a lövedékhez. Tudom, hogy nem megy ez másként, de mégis, még a végén világgá megy itt minden… A műveletet befejezve bólintottam felé, jelezve, hogy indulhatunk. A cserkelés bizony nem ment könnyen, az esőáztatta agyagos talajon irracionálisan hangosnak tűntek a lépteink által keltett cuppogó hangok. Alig győztem valami szárazabb helyet keresni a csendesebb haladáshoz. Nem csoda hát, hogy Péter vette előbb észre az előttünk lőtávolon kívül, az erdei út szélén csipegető magányos borjút. A szelünk nem is

lehetett volna jobb, de ha felemeli a fejét – takarásunk nem lévén – menthetetlenül észrevesz és elugrik. Kétrét görnyedve, lélegzetvisszafojtva, minden lépést megfontolva osontunk, hogy a közeli útelágazás rejtekében, épp a nyílt irányzék számára is kényelmes lőtávolból szemlélhessük. Hála a Teremtőnek, a borjú annyira belefeledkezett a táplálkozás örömeibe, hogy pár perc múlva már az elágazás sarkának fél-takarásába húzódva állítottuk fel a lőbotot. Mivel egy apró gazfolt takarta a váll-lapot, most már azért fohászkodtam, hogy a borjú, ha csak egy arasznyit is, de mozduljon el valamerre. Hát mozdulni éppen mozdult, de el is fordult azon nyomban. Örökkévalóságnak tűnt, amíg ismét keresztben állt, de már a zavaró gazfolt takarásán kívül…

A puska mély, roppanásszerű hangja utat tört magának az erdő csendjében. Nem hasonlított napjaink golyóspuskáinak hideg, agresszív csattanásához, öblös, békebeli dörrenés volt, tekintélyes méretű, kékesfehér füstfelhő által kísérve. A füst eloszlását várva azon kaptam magam, hogy izgatottan matatok a lakat körül, öntudatlanul is a nem létező zárdugattyú fogantyúja után markolászva. Hja kérem, nagy úr ám a megszokás!

Szép lövés, megvan! – mondja Péter, és alig hiszek a fülemnek. Férfiasan bevallom: meghatottságomban bizony megöleltem kísérőmet ezért a mondatért. A borjúhoz ballagva megadtuk neki a végtisztességet, és mivel még bőségesen volt időnk sötétedésig, felkerestünk egy másik, reményeink szerint a dörej által nem megriasztott területet. Jó széllel közelítettünk egy leshez, a cserkészút sem volt olyan sáros, mint azelőtt, de magát a lest már nem értük el. Hirtelen meg

kellett állnunk, mert a les irányából egy jól megtermett koca kocogott el tőlünk jobbra, olyan ötvenméternyire. Mozgása távolról sem emlékeztetett a sokat zaklatott vad fejvesztett menekülésre. Nem is kellett tartania tőlünk, nem rá fájt a fogam. Jóval lemaradva magányos malac igyekezett utolérni a kocát. Dámot lőhetek még holnap is – gondoltam, de ez a malac annyira szépen kínálta magát lövésre, hogy úgy éreztem: élnem kell az alkalommal. Amikor hirtelen megállt, lőttem. A lövést ugyan jelezte, de pár másodperc múlva felpattant, és tett pár lépést, majd ismét a földre zuhant, megint felkelt… Péter lövésére maradt csak helyben. Utóbb megvizsgálva kiderült, hogy kisvártatva kivérzett volna, mégis megnyugtatóbb volt így. Fontosabb, hogy a vad szenvedésének véget vessünk, mint hogy elmondhassam: egyes egyedül lőttem…

A pillanat…

A díszes teríték elkészítése a vadászháznál, az avatás szertartása és az igazi, magyaros vendégszeretettel áthatott ünneplés után bizony rövidnek tűnt az éjszaka, és másnap – most is pirulok, ha eszembe jut – hibáztam, mint a veszedelem, egy alkalommal pedig a hirtelen megforduló szél tréfált meg. Nem a kísérőmön vagy a terület vadbőségén múlt hát, hogy általam nem került egy második, harmadik borjú is a terítékre. A bosszankodásért bőségesen kárpótolt Balázs barátom öröme, akinek szintén élete első dám tarvadját sikerült elejtenie, ráadásul kovás puskával! Egy vad sem adta hát hiába az életét, míg ott voltunk. A saját vadászörömünkön túl egy lépéssel ismét közelebb került hozzánk az a régen dédelgetett álmunk, hogy minden vállalkozó kedvű nimród számára lehetséges legyen az elöltöltő fegyveres vadászat Magyarországon.

Ki tudja, talán nem is lesz olyan sokára!

Elejtő: Pólik Sándor, Kísérő: Poszpis Péter, Terület: Gyulaj Zrt. Tamási erdészete, fegyver: Pedersoli Traditional .54 Hawken csappantyús puska

Pólik Sándor