Az elöltöltő fegyveres lövészet alapjai 11.: A fegyver részei – a csőfar

Kovás puskák csőfartípusai

Kovás puskák csőfartípusai

Az elöltöltő fegyver csöve nem más mint egy egyszerű vascső, melynek egyik végét egy csavarral lezárjuk és gyúlyukkal látjuk el. A cső tehát alapvetően magából a huzagolt vagy sima csőből és a farcsavarból, vagy csőfarból áll. A csőfar azonban együtt fejlődött a fegyverekkel, s ennek megfelelően a töltés módja is változott. Nézzük át most ennek a fejlődésnek a lépéseit.

Az első fegyvercsövek csőfarja ténylegesen egy menetes csavar volt, melyre kovácshegesztéssel rögzítették a csőszakállat, melyen keresztül haladt a csavar, ami a csövet az ágyazáshoz rögzítette. E csövek belső átmérője a torkolattól a csőfarig ugyan akkora volt. A gyúlyuk elhelyezkedhetett a lőportöltet oldalában, vagy félig a csőfarba fúrva, hogy a lőportöltet hátulról kapja a gyújtó szikrát. A 17. században jelentek meg az első önfelporzó katonai lakatok. Ezek kúp formájú bemélyedéssel rendelkeztek a csőfarban, s gyúlyukuk úgy volt kialakítva, hogy a lecsukott serpenyőt is fel tudja tölteni a lőpor a főtöltet betöltése közben. Így nem volt szükség a serpenyő külön felporzására, ami gyorsította a töltés folyamatát.

Egyszerű csappantyús csőfar

Egyszerű csappantyús csőfar

A csőfar hosszú évszázadokon keresztül változatlan maradt. A 19. század első harmadában azonban ugrásszerű fejlődésnek indultak a lőfegyverek. A korábbi időkben nagy dilemmát okozott, hogy a kovás, simacsövű hadi fegyverek igen pontatlanok voltak, hiszen a hadseregek kénytelenek voltak erősen alulméretes golyókat használni a fegyverekhez, hogy a puska a szennyeződés ellenére is könnyen, gyorsan tölthető maradjon. Ha a golyó szorosabban illeszkedett volna, nehezebb és lassabb lett volna a töltés, ami csökkentette volna a sortüzek hatékonyságát, és kifárasztotta volna a katonát.

A probléma megoldását tűzte ki célul Henri-Gustav Delvigne francia százados, aki 1828-ban lőporkamrát – kisebb átmérőjű csőrészt – szerkesztett a csőfarba. A kamra megközelítőleg akkora térfogattal bírt, ami be tudta fogadni a szolgálati lőportöltetet. Az űrméretnél továbbra is jóval

A kamrás csőfarok fejlődéstörténete

A kamrás csőfarok fejlődéstörténete

kisebb golyót szinte bele lehetett ejteni a csőbe, a katona pedig a lőporkamra peremén a nehéz vas töltővessző segítségével gomba formára kalapálta. A lövedék így „meghízott”, és pontosabban tudta kitölteni a csövet. A megoldás használhatónak bizonyult, elsősorban huzagolt fegyverek tekintetében jelentett gyorsabb töltési mechanizmust, mint a lassabban tölthető tapaszolt golyó. A siker azonban csak részleges volt, mivel az így elkalapált golyó bár pontosabb volt, mint a sima csőből kilőtt golyó, de még nem érte el a tapaszolt golyó szintjét.

Delvigne tovább fejlesztette a rendszert barátja, Pontcharra ezredes tanácsára.

A lövedék szétkalapálása Delvigne-féle csőfarban

A lövedék szétkalapálása Delvigne-féle csőfarban

Pontcharra azt javasolta, hogy a gömblövedék fenekére illesszenek egy fából készült kosarat, melyet egy zsiradékkal átitatott filcfojtáshoz ragasztottak. Az új megoldás megóvta a golyó épségét, s a francia hadsereg 1838-ban rendszeresítette is a Delvigne-Pontcharra-féle puskát.

A lőporkamra továbbfejlesztése azonban nem állt meg. Báró Vincenz Augustin, a gyutacsos lakat továbbfejlesztője is módosított a rendszeren. Lekerekítette a lőporkamra éleit, hogy a gömblövedék pontosabban illeszkedjen a kamra peremére, és kisebb legyen a deformálódás. A rendszer jobban működött valóban, mind az 1842 és 1849 M kamráspuskák esetében bevált, de a jövő már a nagyobb ballisztikai hatékonysággal bíró kúpos lövedékeké volt.

1828-ban egy másik francia ezredes, Louise-Etienne Thouvenin is csőfarmegoldásokkal kísérletezett. Célja az volt, hogy a huzagolt puska gyorsan legyen tölthető, valamint kúpos lövedék tüzelésére is alkalmas legyen. Thovenin lövedéke hegyes formával bírt és kisebb volt a csőnél, hogy szinte magától csússzon helyére töltéskor. A csőfarba azonban egy támasztékot vagy más néven tüskét helyezett.

Thouvenin-féle támasztékos csőfar

Thouvenin-féle támasztékos csőfar

A tüske a farcsavar közepéből állt ki, s feladata az volt, hogy a vastag szoknyával rendelkező lövedéket a katona ezen zömítse meg. A tüske belesajtolódott a lövedék fenekén lévő üregbe, biztosítva a szimmetrikus expanziót. A rendszer működött, de a voltak hátrányai: a támaszték körül nehéz volt a csőfart tisztítani, így a cső gyorsabban használódott el.

Thouvenin ötletét Claude-Etienne Minié százados vitte tovább. A francia tiszt elhagyta a lőporkamrát és a támasztékot is, és csak a lövedékre koncentrált. Rájött, hogy a lőporgázok önmagukban elégségesek ahhoz, hogy a lövedék fenekében kialakított üreget – szoknyát – kitágítsák. De ez már egy másik történet, melyről a későbbiekben még szó lesz.

Ma használt replikáink többféle csőfarral is bírhatnak. A legegyszerűbb csőfar megoldás, mikor a huzagolt, vagy sima csőbe a farcsavar előtt lyukat fúrnak, abba menetet vágnak, s egy hengeres alkatrészt – „gyúhengert” – csavarnak, melybe a lőkúp illeszkedik. Az így elkészített csőfarok előnye, hogy a fegyver lakatcserével könnyen átalakítható kovássá, hátránya azonban, hogy a csappantyú lángja hosszabb utat tesz meg mielőtt elérné a főtöltetet, tehát könnyebben mond a fegyver csütörtököt.

Léteznek ezenkívül úgy nevezett patent vagy szabadalmaztatott csőfarok, melyek esetében a lőkúp közvetlenül a cső kiszélesedő hátsó részébe van tekerve, így szúrólángja jóval rövidebb utat tesz meg a lőportöltetig. Gyorsabb, biztosabb e fegyverek gyújtása. Hátránya, hogy nem alakítható kovás szerkezetre, s ilyen csőfar csak csappantyús fegyverek esetében létezik. Két változata létezik: van olyan típusa, mely esetében az ágyazáshoz csavarral rögzített foglalványba kampóval illeszkedik a tényleges csőfar a könnyű szétszerelhetőség érdekében, s létezik olyan változat is, melynél a csőszakáll és foglalvány nem elválasztható a tényleges csőfartól.

A fejlődés csúcsa: patent, vagy szabadalmazott csőfar

A fejlődés csúcsa: patent, vagy szabadalmazott csőfar

Szót kell még ejteni az egyenes gyújtású csövekről. Az „inline” vagyis egyvonalú gyújtású csőfarokat általában a modern elöltöltő vadászpuskákkal azonosítjuk, pedig ezek is 19. századi találmányok. A rendszer lényege, hogy a csappantyú a cső tengelyével azonos vonalon helyezkedik el, és a lőportöltetet közvetlenül hátulról gyújtja meg. Az ilyen fegyverek gyújtása gyors és biztos, értelemszerűen csak csappantyús változatban léteznek. Mivel e fegyverek esetében nem cél a korhűség, ezért gyakran a sörétes lőszerek nagy energiájú csappantyújához alakítják ki a csőfart a gyártók.

A legtöbb civil fegyver replikája rendelkezik lőporkamrával. Ez lehetővé teszi, hogy töltéskor ne törjük össze a lőport a lövedék lenyomásakor, valamint a lőporoszlop egységesebben legyen képes begyulladni. Ilyen fegyvereknél arra kell figyelnünk, hogy a teljes kamra ki legyen töltve lőporral vagy lőporral és térfogatnövelőnek használt grízzel. Légrés nem maradhat a kamrában sem!

Németh Balázs

Folytatjuk!

2 hozzászólás érkezett

  1. Balázs, öröm volt olvasni. Az elöltöltő replikák korában meglepő – de meggondolva így logikus -, hogy a lőporkamrát Delvigne találta fel. Engedj meg néhány kérdést.
    Kovás puskák csőfartípusai, 13. ábra: nem tűnik túl előnyös kialakításnak, hogy a gyúlyuk nem közvetlenül – a farcsavar mellett – a lőportöltet legaljához, legvégéhez, hanem oldalához vezeti a gyújtólángot, mert a lőpor a gyújtással ellentétes irányban “üt” nagyobbat. Valamiért mégis létezett ez a megoldás – miért?
    Önfelporzó lakatok: gondolom a kúp a serpenyő felé szűkült, mint egy tölcsér. Úgy tudom van egy svéd muskétád, ahol ovális gyúlyuk teszi lehetővé az önfelporzást. Tehát általában mi a különbség, milyen kialakítás teszi lehetővé az önfelporzást – a lőporszemcséknél bőven nagyobb gyúlyuk?
    Helyesen gondolom, hogy a cső a kamracsavarig végig huzagolt volt? Mondjuk gyártástechnológia szempontjából így logikus.
    A patent csőfar miért kapta ezt a nevet? Sok mindent szabadalmaztattak már akkoriban is egy fegyveren.
    Apropó: számomra úgy tűnik, a gyúhenger azonos a Káldi-féle Bibliában látható kamracsavarral, habár tényleg nem minden esetben vezet lőporkamrába.
    Egyébként a patent csőfar – régi cikkben általad is alkalmazott – szabatosabb meghatározása: a lőkúp nem kamracsavaron keresztül, hanem közvetlenül csatlakozik a farcsavarhoz.
    Mi az a magnum csőfar, amit a Pedersoli honlapján is említenek? Azonos azzal a korhű megoldással – lecsavarható csövű pisztolyoknál -, amikor a lőporkamra átmérője nagyobb a gyorsító rész átmérőjénél? (Ebben nem vagyok biztos, hogy létezett ilyen: szép nagy farcsavarra lehetett szükség, ami a bőven túlméretezett átmérőjű belső menetes csőfarba illett.)

    Létezett in-line kovás lakat! Stanislaus Paczelt cseh fegyverműves készítette 1738-ban, jelenleg a londoni Towerben őrzik. A perkussziós in-line lakat pedig Jean Samuel Pauly szabadalma 1808-ból – igen, ugyanő ugyanabban az évben feltalálta az első szerelt lőszert.

    • Kapszli

      Szia Poresz!
      Az, hogy valami egyszer létezett még nem egyáltalán nem validálja, hogy jó is volt. :) A fegyvertörténelemben van egy vagon elvetélt – mai szemmel nézve buta – ötlet. Az önfelporzőknál a csőfarcsavarnál kezdődött a folyamatosan vékonyodó enyhe szögben hátrafelé mutató gyúcsatorna. Ezeknél a gyúlyuk is nagyobb volt, hogy a durva szemű lőpor ki tudjon hullani a serpenyőbe.
      A cső a kamracsavarig volt huzagolva valóban, feltéve, hogy nem sima csövű volt a fegyver. Nem tudom sajnos miért patent csőfar lett a neve. Talán azért mert e módszer előtt senkinek nem jutott eszébe szabadalmaztatni az ötletét. Vagy nem is létezett az intézmény mint olyan.

      A Pedersoli magnum csőfar csak arra utal, hogy az utolsó 10-15 cm-nél – ahol a gáznyomás a legnagyobb – jóval vastagabb a cső.

      Köszi a kiegészítéseket!

      Üdv
      SC

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.