Kovás puskák csőfartípusai

Az elöltöltő fegyver csöve nem más mint egy egyszerű vascső, melynek egyik végét egy csavarral lezárjuk és gyúlyukkal látjuk el. A cső tehát alapvetően magából a huzagolt vagy sima csőből és a farcsavarból, vagy csőfarból áll. A csőfar azonban együtt fejlődött a fegyverekkel, s ennek megfelelően a töltés módja is változott. Nézzük át most ennek a fejlődésnek a lépéseit.

Az első fegyvercsövek csőfarja ténylegesen egy menetes csavar volt, melyre kovácshegesztéssel rögzítették a csőszakállat, melyen keresztül haladt a csavar, ami a csövet az ágyazáshoz rögzítette. E csövek belső átmérője a torkolattól a csőfarig ugyan akkora volt. A gyúlyuk elhelyezkedhetett a lőportöltet oldalában, vagy félig a csőfarba fúrva, hogy a lőportöltet hátulról kapja a gyújtó szikrát. A 17. században jelentek meg az első önfelporzó katonai lakatok. Ezek kúp formájú bemélyedéssel rendelkeztek a csőfarban, s gyúlyukuk úgy volt kialakítva, hogy a lecsukott serpenyőt is fel tudja tölteni a lőpor a főtöltet betöltése közben. Így nem volt szükség a serpenyő külön felporzására, ami gyorsította a töltés folyamatát.

Egyszerű csappantyús csőfar

A csőfar hosszú évszázadokon keresztül változatlan maradt. A 19. század első harmadában azonban ugrásszerű fejlődésnek indultak a lőfegyverek. A korábbi időkben nagy dilemmát okozott, hogy a kovás, simacsövű hadi fegyverek igen pontatlanok voltak, hiszen a hadseregek kénytelenek voltak erősen alulméretes golyókat használni a fegyverekhez, hogy a puska a szennyeződés ellenére is könnyen, gyorsan tölthető maradjon. Ha a golyó szorosabban illeszkedett volna, nehezebb és lassabb lett volna a töltés, ami csökkentette volna a sortüzek hatékonyságát, és kifárasztotta volna a katonát.

A probléma megoldását tűzte ki célul Henri-Gustav Delvigne francia százados, aki 1828-ban lőporkamrát – kisebb átmérőjű csőrészt – szerkesztett a csőfarba. A kamra megközelítőleg akkora térfogattal bírt, ami be tudta fogadni a szolgálati lőportöltetet. Az űrméretnél továbbra is jóval

A kamrás csőfarok fejlődéstörténete

kisebb golyót szinte bele lehetett ejteni a csőbe, a katona pedig a lőporkamra peremén a nehéz vas töltővessző segítségével gomba formára kalapálta. A lövedék így „meghízott”, és pontosabban tudta kitölteni a csövet. A megoldás használhatónak bizonyult, elsősorban huzagolt fegyverek tekintetében jelentett gyorsabb töltési mechanizmust, mint a lassabban tölthető tapaszolt golyó. A siker azonban csak részleges volt, mivel az így elkalapált golyó bár pontosabb volt, mint a sima csőből kilőtt golyó, de még nem érte el a tapaszolt golyó szintjét.

Delvigne tovább fejlesztette a rendszert barátja, Pontcharra ezredes tanácsára.

A lövedék szétkalapálása Delvigne-féle csőfarban

Pontcharra azt javasolta, hogy a gömblövedék fenekére illesszenek egy fából készült kosarat, melyet egy zsiradékkal átitatott filcfojtáshoz ragasztottak. Az új megoldás megóvta a golyó épségét, s a francia hadsereg 1838-ban rendszeresítette is a Delvigne-Pontcharra-féle puskát.

A lőporkamra továbbfejlesztése azonban nem állt meg. Báró Vincenz Augustin, a gyutacsos lakat továbbfejlesztője is módosított a rendszeren. Lekerekítette a lőporkamra éleit, hogy a gömblövedék pontosabban illeszkedjen a kamra peremére, és kisebb legyen a deformálódás. A rendszer jobban működött valóban, mind az 1842 és 1849 M kamráspuskák esetében bevált, de a jövő már a nagyobb ballisztikai hatékonysággal bíró kúpos lövedékeké volt.

1828-ban egy másik francia ezredes, Louise-Etienne Thouvenin is csőfarmegoldásokkal kísérletezett. Célja az volt, hogy a huzagolt puska gyorsan legyen tölthető, valamint kúpos lövedék tüzelésére is alkalmas legyen. Thovenin lövedéke hegyes formával bírt és kisebb volt a csőnél, hogy szinte magától csússzon helyére töltéskor. A csőfarba azonban egy támasztékot vagy más néven tüskét helyezett.

Thouvenin-féle támasztékos csőfar

A tüske a farcsavar közepéből állt ki, s feladata az volt, hogy a vastag szoknyával rendelkező lövedéket a katona ezen zömítse meg. A tüske belesajtolódott a lövedék fenekén lévő üregbe, biztosítva a szimmetrikus expanziót. A rendszer működött, de a voltak hátrányai: a támaszték körül nehéz volt a csőfart tisztítani, így a cső gyorsabban használódott el.

Thouvenin ötletét Claude-Etienne Minié százados vitte tovább. A francia tiszt elhagyta a lőporkamrát és a támasztékot is, és csak a lövedékre koncentrált. Rájött, hogy a lőporgázok önmagukban elégségesek ahhoz, hogy a lövedék fenekében kialakított üreget – szoknyát – kitágítsák. De ez már egy másik történet, melyről a későbbiekben még szó lesz.

Ma használt replikáink többféle csőfarral is bírhatnak. A legegyszerűbb csőfar megoldás, mikor a huzagolt, vagy sima csőbe a farcsavar előtt lyukat fúrnak, abba menetet vágnak, s egy hengeres alkatrészt – „gyúhengert” – csavarnak, melybe a lőkúp illeszkedik. Az így elkészített csőfarok előnye, hogy a fegyver lakatcserével könnyen átalakítható kovássá, hátránya azonban, hogy a csappantyú lángja hosszabb utat tesz meg mielőtt elérné a főtöltetet, tehát könnyebben mond a fegyver csütörtököt.

Léteznek ezenkívül úgy nevezett patent vagy szabadalmaztatott csőfarok, melyek esetében a lőkúp közvetlenül a cső kiszélesedő hátsó részébe van tekerve, így szúrólángja jóval rövidebb utat tesz meg a lőportöltetig. Gyorsabb, biztosabb e fegyverek gyújtása. Hátránya, hogy nem alakítható kovás szerkezetre, s ilyen csőfar csak csappantyús fegyverek esetében létezik. Két változata létezik: van olyan típusa, mely esetében az ágyazáshoz csavarral rögzített foglalványba kampóval illeszkedik a tényleges csőfar a könnyű szétszerelhetőség érdekében, s létezik olyan változat is, melynél a csőszakáll és foglalvány nem elválasztható a tényleges csőfartól.

A fejlődés csúcsa: patent, vagy szabadalmazott csőfar

Szót kell még ejteni az egyenes gyújtású csövekről. Az „inline” vagyis egyvonalú gyújtású csőfarokat általában a modern elöltöltő vadászpuskákkal azonosítjuk, pedig ezek is 19. századi találmányok. A rendszer lényege, hogy a csappantyú a cső tengelyével azonos vonalon helyezkedik el, és a lőportöltetet közvetlenül hátulról gyújtja meg. Az ilyen fegyverek gyújtása gyors és biztos, értelemszerűen csak csappantyús változatban léteznek. Mivel e fegyverek esetében nem cél a korhűség, ezért gyakran a sörétes lőszerek nagy energiájú csappantyújához alakítják ki a csőfart a gyártók.

A legtöbb civil fegyver replikája rendelkezik lőporkamrával. Ez lehetővé teszi, hogy töltéskor ne törjük össze a lőport a lövedék lenyomásakor, valamint a lőporoszlop egységesebben legyen képes begyulladni. Ilyen fegyvereknél arra kell figyelnünk, hogy a teljes kamra ki legyen töltve lőporral vagy lőporral és térfogatnövelőnek használt grízzel. Légrés nem maradhat a kamrában sem!

Németh Balázs

Folytatjuk!