Vaddisznó vadászat Werndl puskával

2017. október 23.

werndl wild boar1001Mátra. Szégyellem, de ez év nyaráig mind turista, mind vadászéletemből gyakorlatilag kimaradt hazánk legmagasabb hegysége. Mi tagadás, nem véletlen ez, hiszen szinte a Börzsönyben nőttem fel, és szerénytelenül állíthatom, hogy a magas Börzsöny minden fáját ismerem. Miért lettem mégis hűtlen hozzá? Egy apró kis falu, apró kis faháza miatt. Elsöprő szerelem volt első látásra, rég dédelgetett családi álom megvalósulása. A kis rönkház ott bujkál a hegyoldalban a falu peremén, a fenyves szélében. Kertjét szarvasok járják, teraszán mókusok gyűjtik a zöld fenyőtobozokat, oldala mellett pedig szinte lakótársként nappalozik egy világot bölcs mélasággal szemlélő fülesbagoly.

Szóval meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Olyan kicsi, hogy sem értékeket, sem idegességet nem lehet benne felhalmozni. Kis kályhája mellett pedig olyan közel kell egymáshoz ülni, hogy csak az fér ott el, akinek arca összhangban van a testméretével. Emberek ők. Olyanok, akikkel ha kell, éjszakán át lehet beszélgetni irodalomról, történelemről, művészetről, vallásról, hitről, családról, nőkről, barátságról, életről, halálról, sikerről, csalódásról és persze nagy közös szenvedélyeinkről, köztük a vadászatról. Számomra mégsem csak a kimondott szó a fontos. Sokkal többet ad néha a csend. Barát az, akivel nem feszélyez órán át hang nélkül hallgatni a tűz ropogását, vagy az eső kopogását, jó könyv mellett várni, hogy ismét nekiindulhassunk a hegyeknek.

Először ilyen csend kell ahhoz, hogy kilépjünk a mindennapok forgatagából, mert csak így lehet megélni a vadűzés igazi mélységét. A „megérkezek, kivisznek, meglövetik, behozzák, iszunk” vadászat sosem elégített ki, és biztos vagyok, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ebben a tekintetben mindegynek tartom, hogy modern, vagy hagyományos fegyverrel járjuk az erdőt. Ez elsősorban belső döntés kérdése.

„Barát az, akit ismersz, és mégis szeretsz…” mondja a sokat ismételt közhely, és bízvást állíthatom, hogy talán ez a legmegfelelőbb ítélet arról a kapcsolatról, ami sok-sok éve fűz minket össze Jánossal. Igazi barátság ez, nem kérdés. A minap egy közeli ismerős negyvenedik születésnapjára voltunk feleségemmel hivatalosak. Negyven év ünnepére negyven barát gyűlt össze a divatos szórakozóhelyen. Furcsán éreztem magam. Az én negyvenedikemen talán ha egy kis konyhát tudtunk volna megtölteni, és valószínűleg azt is szellősen. Az est fénypontja közös játék volt, melyen mindenkinek arról kellett gyónnia, hogy miből épül az a szoros kötelék, mely az ünnepelthez köti. „Mennyit buliztunk együtt…, Mekkora partik voltak…” sorjáztak egymás után a számomra érthetetlen válaszok. És akkor ráébredtem, hogy milyen szerencsés vagyok. Ugyanerre a kérdésre olyan válaszokat tudtam volna adni, hogy „Együtt álltunk a dobogón, könyvet írtunk, világbajnokságot szerveztünk, jogszabályt módosítottunk, stb…, stb…” A közös nevező, hogy minden esetben nem csak magunknak fontos értéket építettünk.

Ersően felszerelkezve: kamera, két puska

Ersően felszerelkezve: kamera, két puska

János velem ellentétben igazi mátrai gyerek. Gyöngyösinek született, úgyhogy a nagy hegy mindig is közel állt hozzá mind térben, mind lélekben. Pár éve ismét vásárolt itt földet, amelynek köszönhetően társasági tagságra is szert tehetett. Szinte egy időben kezdtük a vadat űzni, végig kísértük, ahogy a vadásszá válás soha véget nem érő útjának első csetléseit-botlásait megéltük. János nem hív meg, hanem egyszerűen azt kérdezi kimegyünk-e ma vadászni? Nincs benne protokoll, nincs benne gesztus, nincs benne igény a viszonzásra. És ezért ér igazán sokat ez a pár, egyszerű szócska.

Hasznos felett, a hidegkúti rész az ő kedves cserkésző területe. Igazi vadregényes mátrai hegyvidék ez, mely a cserteri vártól egészen Keresztes határáig húzódik. Kitűnő, fedésben, sűrűsökben, táplálékban és vízerekben gazdag terület ez, ahol a vadat nem ütik éjjel-nappal, így nagyszerű lehetőséget ad a nyílt irányzékos vadászatra is.

Első. Bárhogy alakuljon is a vadászat, az első mindig emlékezetes marad. Az első mátrai vadra készültem, melyet életemben először 1867 M Werndl puskámmal terveztem elejteni – természetesen még nappali fény mellett nyílt irányzékkal, magam által töltött, feketelőporral és nehéz ólomlövedékkel szerelt tölténnyel. Az alkalom egyébként azon kevés esetek közé tartozott, mikor az elejtés szükségességét nem csak a vadállomány mennyiségi korlátozása, hanem az otthoni vadhűtő kongó üressége is alátámasztotta. Ezért készültem a vadászatra A és B tervvel is. Ha a szürkület határáig sikerül lövést tenni, akkor a Werndl puska lesz a főszereplő, de ha a cserkészet lesvadászatba torkollik, akkor az optikával szerelt billenő csövű 8×57-es lesz a siker záloga. Ez utóbbi lőszere is saját gyártmány, bár itt a Nosler Partrition lövedéket már korszerű, 51 grain N160-as Vihtavouri lőpor hajtja meg. A puska 300 m-ig lenne alkalmas vadászatra, de be kell valljam, hogy 100 méter felett még optikával sem nagyon tettem lövést. Kiveszi a bizsergést a vadászatból, ha nem a vad látó, szagló, halló távolságán belülre kell belopnom a vadat.

A Werndl puska lőszere a precíz 8×57-es töltéséhez képest kőkorszakinak hat. Még matricaszettet sem használok hozzá, ennek ellenére a 60 grain 3Fg Swiss lőporral és 450 grain tömegű 0,451” űrméretre kaliberezett lövedékkel töltött malac igen jól hord: 100 méteren nyílt irányzékkal is 5 cm-en belül tartom a szórást feltámasztásból. Jó egy éve koptatom a csövét, de csak most éreztem úgy, hogy vadászat során is biztos lövésre leszek vele képes. Mert hiába jó a szórás a lőtéren, a vadra tett lövés izgalma bizony kinyithatja a csoportot.

Szeptember vége van. A szarvasbőgés utolsó napjai, de minket most nem a hazai fővad érdekel, hanem azt a fiatal, szürkésfehér hátú kancsit szeretnénk megfogni, mely rendszeresen járja a hegytetőn elhelyezett szórót, és egyszer már ott volt János szálkeresztjében, de még a lövés leadása előtt eltűnt, mint egy kísértet.  Koradélután indulunk neki az egy órás útnak. A nap szinte nyáriasan süt. Mintha a természet nem akarná tudomásul venni, hogy közeledik az ősz, vibráló színekkel kápráztatja el városi szürkeséghez szokott szemünket. Kényelmesen, meg-megállva cserkelünk felfelé. Fel a forrásig, onnan tovább pedig a lesig. Az út napsütötte réteken vezet keresztül. Az egyiken jó 20 percen át csodálunk 3 gímszarvast, ahogy élvezik a délutáni meleget. Egy fiatal bika oldalaz előttünk, végig bokrok takarásában. Nem vesz észre minket, de érzik a jelenlétünket, pedig a szelünk is jó. Ahogy megáll, ráemelem a puskát. Nem azért, hogy lőjek, hanem csak hogy meglássam a célképet.

Tovább indulunk. Az alacsony Mátrából hirtelen lesz hegyvidék. Lassan lopakodunk, pedig már kicsit szorít az idő. Hiába a nyári hangulat, a nappalok már rövidebbek, így a szürkület gyorsan közeledik. Félek, hogy nem lesz már lehetőség nyílt irányzékkal lőni, és mégiscsak a Kipplauffal kell elejteni a vadat. Hogy rosszabb legyen a helyzet, szemerkélni kezd az eső. Az utolsó pár száz métert még lassabban tesszük meg. Lekushadva, sokat fülelve, sokat távcsövezve „kúszunk” rá a lesre. Szerencsére végig sűrű takarás van, a szél pedig végig a mi pártunkon van. Kikandikálunk a les melletti bokorból. És a szürkehátú ott van, alig 50 méterre tőlünk. Erősen a szürkület határa, de a fény még elegendő a Werndl puskának. A disznó kényelmesen szedegeti a kukoricát a szórón, se lát, se hall. Megtámasztom a puskát a les lépcsőjén. A távolság 40 méter. Tökéletes. Hangtalanul megfeszítem a kakast, és várom a lőhelyzetet. Kissé srégan áll, várom, hogy beforduljon. Pár lépést tesz jobbra és tökéletes a célfelület. Hallom, ahogy lövök, és a sűrű füst ellenére is látom, hogy a kan tűzbe rogy. Villámgyorsan újratöltök – persze itt ne a Blaser R8 puska újratöltési sebességét képzeljék el – és figyelem, hogy kellhet-e második. De nem kell. Néhányat rúg, és kiszenved. A nehéz ólom tette a dolgát.

werndl wild boar008

Kivárjuk az 5 percet és rámegyünk. Kerek, űrméretes, nyitott bemeneti nyílás, másik oldalon pedig jó 3 cm-es szakítás. Szépen expandált a 11 mm-es hosszlövedék. Nem lepődök meg, hiszen láttuk már, mit tesz zselatinban. Éppen így kell működjön. Tökéletes szívlövés volt. Utolsó falat, töretek, boldogság, meghatottság, pillanat megállás követi a sikeres elejtést.

Már sötét van, amikor elindulunk vissza a terepjáróért. De az eső közben a bolondját járatta velünk. Hiába a terepgumik, sikerült elásnunk egy mocsarassá ázott részen az autót. Olyan jól sikerült, hogy másnap csak traktor tudta kiszedni. Mit lehet tenni? Semmit. A vadat be kell hozni. Már sűrű éjszaka van, amikor visszaindulunk spaniferekkel felszerelve. Éjfél előtt érünk vissza sajgó vállakkal. Fáj, de mégis hálás vagyok érte, hogy így alakult. Jó, hogy a befejezés is emberi erővel történt. Éppen úgy, ahogy azt 150 éve csinálták volna.

werndl wild boar012

Másnap reggel… Hamarosan kihúzott minket a traktor :)

Németh Balázs

2017. szeptember