1887-ben egy bronz arkebúz cső került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. Kartonja alapján a cső a mohácsi csatatérről származik, a fellelés helyéről, körülményeiről egyéb információval nem rendelkezünk. A fegyvercső a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításában látható, így pontos mérésére még nem nyílt alkalom. Dr. Sánta Ákos, a Múzeum Modernkori Főosztály fegyvergyűjteményének történész-főmuzeológusa jóvoltából erre most lehetőséget kaptunk, hogy a Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoportja keretei között részletesebben megvizsgálhassuk a tűzfegyverleletet, mely a lőfegyverek fejlődésének egy igen izgalmas, de máig nem ismert lépcsőjét képviseli.

A Magyar Nemzeti Múzeum mohácsi csatához köthető arkebúz csöve

A fegyverrel nem csak mohácsi csatával kapcsolatos érintettsége miatt fontos foglalkoznunk, hanem azért is, mert hajlamosak vagyunk túlegyszersűsíteni a lőfegyverek fejlődését, és átugrani a kéziágyú és kanócos muskéta közötti lépcsőket. Ennek estek áldozatul a taplólakatos arkebúzok, melyeket immáron méltó helyükre beemeltük, és hasonló képen nem kapnak hangsúlyt közvetlen elődjeik sem, melyek már nem kéziágyúk, de még nem taplólakatos arkebúzok. Cikkünk ezt az átalakulási folyamatot mutatja be, miközben pontosítja a mohácsi puskacső készítésének feltételezett idejét.

A 15. század második felében kialakult egy lakatszerkezettel nem, vagy rugós mechanikával nem ellátott, S formájú kakassal, egyszerű ágyazattal rendelkező könnyű kézilőfegyver típus. Ezeknek a fegyvereknek az űrmérete jellemzően a 10-16 mm-es halmazba esik. Egységes űrméretekről sem regionálisan, sem típusokon belül nem beszélhetünk még. Ezek a fegyverek a kéziágyúk közvetlen leszármazottjai és a taplólakatos arkebúz közvetlen elődjei.

A kéziágyúk sem ágyazattal, sem irányzékokkal nem rendelkeztek. A legkorábbi pontosan datálható kéziágyú, a Tannenberg-puska egészen biztosan 1399-előtt készült és már fejlett formát mutat: a bronzból öntött, nyélbeütős cső átmérője a csőfarnál vastagabb, torkolat felé pedig csökken, ami azt mutatja, hogy értették a nyomás kialakulásának sajátosságait.

Az elöltöltő vas vagy bronz kéziágyú cső megtöltése a torkolaton keresztül volt lehetséges. A puskapor töltet fölé, mely a 15. század közepéig porított lisztlőpor és nem granulált lőpor volt, ólomból, vasból, kőből vagy más anyagból készített, akár nyíllövedéket töltöttek.

A főtöltetet kanóc, vagy izzó vas segítségével gyújtották be a csőfarnál kialakított gyúlyukon keresztül. A fegyvert nem lehetett vállba helyezni, biztos fogása nem volt. A hosszú fanyél vagy a csőfarnál kialakított köpűbe illeszkedett, vagy a cső vas anyagából kialakított nyúlvány volt. Ezt hónalj alá lehetett szorítani, vagy a váll tetejére helyezni. Pontos lövést egyik tartással sem lehetett elérni.

1. ábra: Büchsenmeisterbuch, 1411

A 15. század folyamán megjelentek a kezdetleges elsütőszerkezetek, melyek rugós mechanizmussal még nem rendelkeztek. Ennek első ábrázolása az 1411-re keltezhető 3069. Bécsi Kódexben található. A képen kéziágyú elsütését egy Z formával rendelkező kar segíti, mely tartja a kanócot és elsütőemelő is egyben.[1]

A kéziágyúk a 15. század második felében fejlődésnek indultak. Megjelent a tusával, agynyakkal rendelkező ágyazat, mely lehetővé tette azt, hogy a fegyvert vállra helyezve, vállba vagy archoz szorítva két kézzel tartsa célra a lövész.

A fegyverágyazatok fejlődése a 15. század során jelentős. A század eleji kézágyúk még egyszerű nyéllel rendelkeztek, mely segítségével a fegyvert kétféleképpen lehetett tartani: kar alatt és vállra helyezve. Ez utóbbi esetben a fegyver két kézzel is meg lehetett fogni. Ezt az tette lehetővé, hogy a porított lisztlőpor felporzóként használva lassan lobbant fel, így begyújtása után a lövésznek rendelkezésre állt némi idő, hogy fogást váltson és a fegyverrel célozzon, azt a vállára helyezze. ilyenkor a kéziágyú felső síkjával célozhatott, ami jóval pontosabb lövést eredményezett, mintha a fegyvert egy kézzel tartotta volna karja alatt. Ilyen tartási módok azonosíthatóak egy 1420-1440 között készült svájci katonai kódexben. [2]

Svájci katonai kódex, 1420-1440, fol. 117r

Az arkebúzok kifejlődésének első állomása a 15. század közepén érkezett el, mikor olyan ágyazatok jelentek meg nyélbeütős kéziágyúk esetében, melyeket már egyértelműen a vállra helyezésre terveztek. Ilyen ábrázolásokat szép számmal találunk a század második felében. Cristoforo de Predis 1477-ben készült Galeazzo Maria Sforza imáját ábrázoló képe középső traktusában mutat olyan lövészeket, akik ilyen fegyverrel vannak felszerelve. Az egyik katona éppen céloz kezdetleges arkebúzával, a mellette álló tölti azt. A fegyver jól láthatóan nyébeütős szerkezet, az ágyazat nem öleli a csövet alulról. Az ágyazat a tusa alján lévő köríves bevágásnak köszönhetően rögzül a lövész vállán, miközben a fegyvert két kézzel fogja. A puskán lakatszerkezet nem látható. [3]

Cristoforo de Predis: Galeazzo Maria Sforza imája, 1477.

Hasonló fegyvertartás látható Roberto Valturio De Re Militari című 1472-ben publikált latin nyelvű kötetében.[4] A mű 402. oldalán látható ábrázoláson a hajó orrában elhelyezkedő lövész hasonló tartással fogja igen rövid ágyazatú puskáját. A tusa itt is félhold alakú bevágással illeszkedik a váll tetejére.

Valturio: De Re Militari (1472)

Nem kizárt, hogy ilyen ágyazatokkal a nyélbeütős kéziágyúk is korszerűsíthetőek voltak, de az ábrázolások sokkal inkább tanúskodnak arról, hogy az ágyazás mellett a fegyvercső is jelentős fejlődésnek indult, ami egy új típusú fegyver, a spanyolul escopeta, olaszul schioppo, scopietto megszületéséhez vezetett.

A kéziágyúkhoz képest a fegyvercsövek megnyúltak, vékonyabbak, kisebb űrméretűek lettek, ami több tekintetben is növelte a fegyverek hatékonyságát. Megjelent rajtuk a nézőke és a célgömb, miközben az ágyazás is megnyúlt, immáron közel a torkolatig ért.

A csövet alulról ölelő, torkolatig érő ágyazat kényelmesebb fogást eredményezett: egyrészt védte a lövész kezét a túlmelegedő csőtől, másrészt az ágyazatot már nem vállra, hanem az archoz, vagy vállba szorítva kellett tartani. A tusa síkja már nem esett egybe a cső síkjával, a kettő tompa szöget zárt be, ami megkönnyítette a célzást, és lehetőséged adott arra, hogy a szem előtt nézőkét (a csőfaron bevágást), a torkolatnál pedig célgömböt helyezzenek el.

Az elöltöltő fegyverek sajátossága, hogy a cső aljába légrés mentesen kell lenyomni a töltetet. Ha e lőpor és lövedék között légrés marad, olyan nyomás alakulhat ki, ami a csövet is szétvetheti. Ezt elkerülendő a töltővesszővel szorosan kell leverni a töltést a csőfarba.

A csőhosszhoz illeszkedő nagyságú töltővesszőt a katona eleinte övére rögzítve hordta. Ennek érdekében gyakran látunk olyan töltővesszőket a 15. század második feléből, melyek végükön horoggal rendelkeznek. Ilyen látható a már időzett Cristoforo de Predis-féle ábrázoláson, de láthatunk hasonlót a Diebol Schilling: Amtliche Berner Chronik c. munkájának 243. oldalán is a puskáját éppen töltő lövész kezében.[5]

Amtliche Berner Chronik

A hosszabb cső nem csak a pontosságot, hanem a lövés erejét is növelte: adott lőportöltet, adott kaliberben ugyan azt a lövedéket nagyobb sebességre képes gyorsítani, amennyiben a puskacső hosszát növeljük.

E fegyverek elsütésének módja ugyanakkor még nem egységes, a kezdetleges S formájú kakassal és tengellyel rendelkező karos sütési mechanizmus még nem jelenik meg minden fegyveren. Ha ez az alkatrész nem volt jelen, úgy a katonának a kanócot kezével kellett a gyúlyukhoz érinteni. Arra is látunk példát, hogy a két kézzel tartott, vállba szorított puska felporzójához a harcos szája segítségével érinti a kanócot.

Ilyen fegyvereket láthatunk a 14. század második felében megjelent berni és lucerni krónikákban, de ilyen azonosítható a landshuti inventáriumban, Ludwig von Eyb Kriegsbuchjában, I. Miksa fegyvertárában és még sok más korszakos forrásban.

Ulrich Beßnitzer: Zeughausinventar von Landshut, fol. 38va

I. Miksa inventáriuma, 116. o.

A hosszú, csövet alulról ölelő ágyazat új lehetőséget kínált a töltővessző elhelyezésére is. Ezt a katonának már nem felszereléséhez rögzítve vagy egyszerűen kezében kellett tartania, hanem visszahelyezhette azt az ágyazat alján kialakított csatornába, ami jelentősen javította a kényelmes kezelhetőséget.

Von Eyb Kriegsbuch, fol. 276r

Kéziágyúk nagy valószínűséggel már nem, de ilyen korszerű ágyazattal már rendelkező, rugózott elsütőszerkezettel még nem felszerelt puskák már megjelenhettek a mohácsi csatában. A Magyar Nemzeti Múzeum mohácsi csatához köthető kiskaliberű puskacsöve ebbe a csoportba tartozik.

A Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárában található 55.3174 leltári számú arkebúz cső kartonja szerint a mohácsi csatatérről származik. 1887-ben került vétel útján a múzeum birtokába. Eredeti tulajdonosa Georgienics György volt.

A fegyver izgalmas tűzfegyver. Ez már valódi arkebúz cső, mivel kaliberéhez képest a cső hosszú: a torkolattól a gyúlyukig 51,5 cm hosszú a furat, űrmérete pedig mindössze 13,3-13,5 mm, vagyis ez is pontosan illeszkedik a majsi falunyom lövedékeinek űrméretéhez.

A 13,3-13,6 mm-es csőtorkolat a jól látható öntési hibával

A csövet bronzból öntötték és már elkészültekor sem volt hibátlan: a torkolatnál és a furatban is találunk öntési hibákat, zárványokat. A furatban kialakult légzárvány helyén a cső külső felén egyértelmű megnagyobbodást tapasztalhatunk, ami annak a jele, hogy a gáznyomástól a zárványnál meggyengült cső dudoros lett. A csövet hibái ellenére is használták tehát.

Kivitele durva. Külső felületén is egyenetlenségek, kisebb-nagyobb öntési zárványok láthatóak. A felületet reszelővel egyengették öntés után, ennek nyomai jól azonosíthatóak a nyolcszögletű csőfar lapjain.

A csődudor helye

A cső nem rendelkezik olyan készségekkel, melyek igazolnák, hogy előágyhoz rögzítették, ugyanakkor a csőfar mögött 69 mm mély köpű található, melybe az ágyazat illeszkedett, vagyis a fegyver ágyazata leginkább a Cristoforo de Predis-féle formának felelhetett meg. Mivel a fegyvernek nem volt ágyazata, így a katona a töltővesszőt magán viselhette.

Irányzék a csőfaron

A köpű peremén bemélyedés látható, mely minden valószínűség szerint kezdetleges nézőkeként funkcionálhatott. Ez a vállra helyezett tartást is igazolja, hiszen amennyiben nem ágyazattal, hanem egyszerű nyéllel rendelkezett volna a puska, úgy ez egy szükségtelen kiegészítés lenne.

A csőfurat – eltekintve a jelzett öntési hibáktól – jó állapotban van. Miután a csövet a maggal kiöntötték, a furatot fúrással, dörzsárazással, polírozással egyenlíthették. Ennek spirális nyomai látszanak a belső felületen.

A csőben kb. 38 cm mélységben akadály található, ami arra utal, hogy a fegyver máig töltött. Amennyiben az akadály valóban lövedék, úgy a lőporoszlop tömegét 0,6 g/cm3 sűrűséggel számolva a Giorgio Martini-féle 80-100 %-os töltési arányhoz jutunk, amit már a kopaszi-zátonyi fegyvercső, valamint spanyol és itáliai forrásokkal is igazoltunk. Ehhez természetesen a fegyvercsövet CT illetve röntgen vizsgálatnak kell alávessük.

A fegyver gyúlyuka igen nagy, jelen állapotban nem megállapítható, hogy kiégés, korrózió miatt 7-7,5 mm, vagy eredendően ekkorára készült. Az bizonyos, hogy amennyiben ekkora volt eredendően is mérete, úgy a nagy lőporöltet munkavégzőképességének jelentős hányada elveszett ennek köszönhetően.

Hol helyezzük tehát el az 1887-es mohácsi puskacsövet a tűzfegyvertörténetben? A cső hossza, illetve kis űrmérete miatt, valamint a szakáll hiánya miatt egyértelműen arkebúz cső. A nézőke igazolja, hogy nem kar alatt, hanem vállra, vállba, vagy archoz szorított ágyazattal rendelkezett, mely a köpűbe illeszkedett, és nem volt alkalmas a töltővessző tárolására. A fegyver tehát egyértelműen a kéziágyú puskává alakulásának érett lépcsőjét képviseli, mivel ágyazattal, nézőkével, hosszú, kisűrméretű csővel rendelkezik. A lakatszerkezet jelenléte ugyanakkor még nem igazolható. A gyúfurat a cső jobb oldalán helyezkedik el, hogy ne zavarja a célzást, itt kezdetleges serpenyőt is kialakítottak, de az még nem zárható.

E típusoknál használhattak egyszerű emelőkaros kanócos elsütőszerkezetet, ugyanakkor a cső oldalán elhelyezett gyúlyuk erre még nem kellő bizonyíték. Érdemes a pilseni 15. századi tűzfegyvereket megvizsgálni e tekintetben, melyek gyúlyuka szintén a cső odalán helyezkedik el, ugyanakkor elsütőszerkezettel, kakassal egyik sem rendelkezik. A gyúlyuk cső oldalán történő elhelyezését inkább indokolhatta a pontos célzás iránti vágy.

Mindezek alapján az 1887. évben gyűjteménybe került mohácsi arkebúz cső az 1450-1480 közötti időszakra datálható stílusjegyei alapján. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mennyire tekinthető elavultnak a fegyver a mohácsi csata idején? Minden kétséget kizárólag kezdetlegesebb, mint a taplólakatos arkebúz, melynek maradványai előkerültek a majsi falunyomnál, ugyanakkor 50-70 év a tűzfegyvertörténetben nem feltétlenül tekinthető hosszú időnek. Korszerű példát is tudunk erre mondani: a második világháború óta az ipar fejlődése hatalmas léptékű volt, ugyanakkor az 1949-ben hadrendbe állított AK-47 Kalasnyikov gépkarabély máig szolgál.

Az oszmán hadsereg tűzfegyveres harcászati fölénye ugyanakkor származhatott részben a fejlettebb haditechnikából: a janicsárság egységesen rendelkezhetett korszerűbb, rugós lakatszerkezettel rendelkező arkebúzokkal, míg a keresztény hadsereg tűzfegyvereinek képe vegyesebb volt, melyben megtalálhatóak voltak a korszerűtlenebb, pontos lövésre kevésbé alkalmas lakatszerkezet nélküli fegyverek is.

Amennyiben bebizonyosodik, hogy a csőfarban található akadály valóban lövedék, úgy a mohácsi egy csata keresztény katonájának személyes tragédiája elevenedik meg szemünk előtt: elavult, gyönge minőségű puskáját újra tölteni még volt ideje, de kilőni már nem…

Németh Balázs

egyetemi docens

Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoport

MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézet

[1] 1411. Austrian National Library, Vienna, Codex Vindobana 3069, f. 38v.

[2] Ms. Rh. hist. 33b, Swiss War Technology, fol. 117r https://www.e-codices.ch/en/searchresult/list/one/zbz/Ms-Rh-hist0033b

[3] The Wallace Collection. https://www.wallacecollection.org/explore/collection/search-the-collection/initial-a-with-galeazzo-maria-sforza-in-prayer/ Letöltés: 2025. 07. 05. 05:00

[4] https://daten.digitale-sammlungen.de/0006/bsb00065289/images/index.html?fip=193.174.98.30&id=00065289&seite=1

[5] https://e-codices.unifr.ch/en/list/one/bbb/Mss-hh-I0001