A kanócos fegyverek világa különleges meseország. E fegyverek biztonságos kezelése komoly felkészültséget igényel ma is. Maga a lakatszerkezet a 15. század második felétől egészen az 1700-as évek elelejéig – két és fél évszázadon át – uralta a harcmezőket. Elkészítése egyszerű, olcsó volt, így tökéletesen megfelelt a hadseregek igényeinek. Kezeléséről itt olvashat bővebben!

A lőporral működő fegyverek elterjedése indította meg azt a hadügyi forradalmat, mely az állandó hadseregek létrejöttében csúcsosodott ki a 17. század második felében. A németalföldi szabadságharc és a harmincéves háború alatt kristályosodott ki az a harcászat, azok a harcrendek, melyek elsősorban már a tűzfegyverek használatára, és nem a hidegfegyverekkel folytatott közelharcra alapoztak. Orániai Móric, Nassaui Siegen János, Albrecht von Wallenstein, II. Gusztáv Adolf és más hadvezérek alakították azokat a harceljárásokat, melyekben egyre nőtt a muskétások aránya, szerepe. A tűzfegyverek alkalmazásának rendjét részletes, egy-egy zsoldossereg számára írt szabályzatok taglalták, igyekezve teljes pontossággal meghatározni minden fegyverfogást, hogy a sortüzek kellő rendben követhessék egymást.

Színre lép Simlicissimus

Jól felszerelt muskétás de Gheyn ábrázolásán

Egészen különleges 17. századi regény került a kezembe a minap, mely a harmincéves háború világába kalauzolja az olvasót. Szép számmal ismerünk regényeket, melyek a nagy konfliktust dolgozzák fel, ugyanakkor igen kevés olyan létezik, mely valóban forrás értékkel rendelkezik a hadtörténész számára is.

A Kalandos német Simplicissimus című regény olvasmányos, szórakoztató formában mutatja be a harmincéves háború nyomorát, szenvedését a közkatona, esetünkben egy egyszerű muskétás szemszögéből. Mai közkedvelt kifejezéssel élve, a Simplicissimus nem más, mint a háború alulnézetből történő ábrázolása.

A mű az 1660-70-es években született, a 17. századi német regényirodalom művészi gyöngyszeme. Szerzőjének kilétét sokáig fedte homály, míg 1837-ben Hermann Kurz irodalomtörténész megfejtette a mű borítójába kódolt információt, és meghatározta, hogy az író nem más, mint Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen. A pikareszk regény (kalandos, vicces, szatirikus mű) a szerző saját életeseményeire, tapasztalataira támaszkodik, de nem önéletírás.

Grimmelshausen 1622-ben született Gelnhausenben protestáns családba. A háborúval először 1635-ben találkozott, mikor szülővárosát császári zsoldban álló horvát katonák dúlták fel. Még az évben felcsapott katonának, 1635-39 között svéd zsoldban harcolt, majd katolizált és 1639-tól a háború végéig a császári seregben katonáskodott. Hans Reinhard von Schauenburg ezredében szolgált írnokként. Műveit 1667-1673 között írta. 1676-ban halt meg, utolsó éveiben már nem írt, de még egyszer megszenvedte a háborút: szülőföldjét Turenne márki rajnai hadai dúlták fel élete alkonyán. A Kalandos német Simplicissimus 1669-ben jelent meg.

Párbaj lovas és gyalogos katona között, avagy amikor a fegyvernemi sovinizmus vért kíván…

Gyalogos muskétás és pikás felszerelése Wallhausen szabályzatából

Simplicissimus tehát nem más, mint egy muskétás zsoldos katona, s bizonyítva, hogy megteremtője is konyított a puskához, számos igen izgalmas adalékhoz juttat hozzá minket a muskéta 17. századi használatával kapcsolatosan. Az egyik legizgalmasabb jelenet talán az, mikor egy kocsmai „fegyvernemi vita” párbajjá eszkalálódik. Simplicissimus egy lovas katona, „egy csizmavikszoló” haragját váltja ki, mivel fennhangon hirdeti, hogy a gyalogság a lovasságnál előbbrevaló. A lovas katona ellenben a „sáncraszarók” népét látja kisebb jelentőségűnek. A vita hevében Simplicissimus kesztyűje ledobásával hívta párbajra a lovast:

„-Ámbátor ha nem vagyok is lovas, hanem csak valami, a muskétás meg a lovas között, azt hiszem, jómagamnak is van olyul pár jó pisztolyom, mint neked, ezért hát ide süss! Van ám bátorsága a gyerkőcnek egyedül, szabad mezőn, a muskétájával es semmi mással, gyalog kiállni olyan lovas hencegővel, minő te vagy, még ha te lóháton jössz is, minden fegyvereddel.

-Hej, te senkiházi! — mondta a fickó — csirkefogónak tartalak, ha azonnal, nemesember módjára nem állod a szavadat!

Erre odavetettem neki egyik kesztyűmet, mondván:

-Íme! Ha ezt szabad mezőben, a muskétámmal, gyalog vissza nem szerzem tőled, akkor hatalmadban lesz engem annak tartani és annak kikiáltani, akinek arcátlanságodban szidni merészeltél.”

A párbajozók a megadott helyre gyűltek:

„Mire elérkeztünk oda, ahol a táncnak meg kellett kezdődnie, már két golyóra volt töltve a muskétám, friss gyújtólőport öntöttem fel, és a gyújtóserpenyő födelét jól megfaggyúztam, ahogy óvatos muskétások szokták, hogy a gyújtólyukat meg a lőport a serpenyőben esős időben megóvják a nedvességtől.

Mielőtt összecsaptunk volna, bajtársaink mindkét részről megállapodtak, hogy szabad mezőben támadjunk egymásra, evégből az egyik keletről, a másik nyugatról lépjen egy körülkerített mezőre, aztán ki-ki tegye a másik ellen, amit jónak lát, mint a katona, aki így kerül szemtől szembe az ellenséggel. Sem a harc előtt, sem alatta, sem utána az ellenfelek bajtársai közül senkinek sem szabad barátja segítségére sietni, sem annak halálát vagy sérülését megbosszulni. Miután ezt így kimondták és paroláztak is rá, kezet fogtam ellenfelemmel és halála esetére mindegyik megbocsátott a másiknak. Ebben a mindennél értelmetlenebb ostobaságban, amelynél esztelenebbet épelméjű ember el se követhet, mindkét fél a maga fegyvernemének akarta az elsőbbséget biztosítani, mintha bizony az egyik vagy a másik becsülete és reputációja a mi ördögi vállalkozásunk kimenetelétől függött volna.

Amikor hát a számomra kijelölt oldalon duplán égő kanóccal az említett mezőre léptem, és magam előtt láttam ellenfelemet, úgy tettem, mintha most, mentemben szórnám le a régi lőport; pedig nem azt tettem, hanem csak a gyújtóserpenyő födelére szórtam a port, aztán megfújtam, majd két ujjal eligazítottam a serpenyőt, ahogy szokás. És még mielőtt ellenfelemnek, aki szintén jól szemmel tartott, a szeme fehérét megláttam volna, célba vettem, és hiábavalóan ellobbantottam a serpenyő tetejére szórt hamis gyújtó-port. Ellenfelem azt hitte, hogy csütörtököt mondott a muskétám, mert eldugult a gyújtólyuk. Ezért egyik pisztolyával a kezében nagy mohón egyenesen felém vágtatott, hogy leszámoljon velem. De mielőtt észre tért volna, már ki is nyitottam a serpenyőt, aztán újra céloztam, és olyan istenhozottal üdvözöltem, hogy a durranás már egy volt az ő zuhanásával.

Ezután visszatértem bajtársaimhoz, akik csókokkal fogadtak. Az bajtársai pedig kiszabadították ellenfelem lábát a kengyelből és úgy jártak el vele is, velem is, ahogy derék katonákhoz illik; a kesztyűmet nagy magasztalások kíséretében visszaküldték nekem.”

Két golyóra tölteni, két oldalán izzó kanóccal várni az ellenséget, faggyúval szigetelni a serpenyő és fedél hézagját, közelharchoz két golyóra tölteni, becsapni az ellenséget a lakat ellobbantásával. Ezek mind olyan trükkök, melyet csak az a katona ismerhet, aki együtt él fegyverével.

Puskafogások Wallhausen szabályzata szerint

Kanóc, mint húsfűrész? Kreatív kínzások kiskertje muskétás módra

Hasonlóan bennfentes módon írja le Grimmelshausen, hogyan használták a kanócot kínzásra is, ha kellett. Katonai fogságba esett parasztokat vallattak nem éppen humánus módszerekkel:

„Ezalatt a többi katona a négy kinyalt parasztot tartotta kezelés alatt: kezüket-lábukat egy ledöntött fatörzshöz kötözték, olyatén mód, hogy (követem) a fenekük magasba került, aztán letolták a nadrágjukat, elővettek néhány öl kanócot, csomókat kötöttek rá, és olyan gorombán húzogatták rajtuk ide-oda, hogy csak úgy csorgott utána a vörös lé.

-Gazfickók – mondták -, így kell a megtisztított feneketeket szárazra dörgölni.

A parasztok szívszaggatóan jajgattak, de a katonáknak az csak mulatságul szolgált; abba sem hagyták ezt a fűrészelést, amíg a bőr meg a hús csontig nem suvadt.”

A szerző Simplicissimuson keresztül felsorolja azokat a fontos muskétás képességeket is, melyek titkos tudományát egy nyugodt éjszakáért cserébe befogadójával osztott meg. A titkokat sajnos csak vezércímekben ismerjük meg, mégis jó adalék számunkra a puskák használatával kapcsolatosa. Nézzük hát mik is ezek!

„Hogyan kell olyan gyutacsokat és kanócot készíteni, mely nem ad ki szagot, mivel az könnyen elárulhatja és meghiúsíthatja muskétás terveit.

Hogyan kell olyan kanócot készíteni, mely nedvesen is izzik.

Hogyan kell olyan lőport készíteni, mely nem lobban el, csak ha vörösen izzó vasat nyomnak bele. Rendkívül hasznos olyan erősségek számára, mely veszélyes vendéget vár.

Hogyan kell csak lőporral szárnyast vagy embert lőni úgy, hogy az ne haljon meg, de egy idő után feléledjen minden sérülés nélkül.

Hogyan kell megkettőzni az ember erejét közönséges bábakalács (ma is használatos mezei gyógynövény – NB) vagy más tiltott szerek alkalmazása nélkül.

Hogyan kell úgy megütni az ellenség fegyverét, hogy az felrobbanjon.

Hogyan kell rontást hozni valaki fegyverére, hogy az elriassza a vadat addig, míg a megfelelő szerrel meg nem tisztíttatik.

Hogyan kell a cél közepét puskával gyorsabban eltalálni a fegyver vállra helyezése és hátrafelé kilövése segítségével, mint ahogy egy lövész a hagyományos módon célozna és lőne.

Különleges módszer, hogy a lövedék ne fogja az embert.

Hogyan kell olyan készüléket csinálni, mely segítségével egy csendes éjszaka csodálatosan hallható elképesztő távolságból is a beszéd.”

Sajnos a gyakorlatias titkok kibontása már hiányzik a szövegből, pedig egészen biztosan nagyszerű adalékai lehetnének a kor hadikultúrájának.

Felül: kanócos muskéta replika a 17. század első feléből, alul: taplólakatos muskéta a 16. század végéről

Akit az ólomgolyó meg nem sérthet…

Simplicissimus titkainak egy része valószínűleg nem más, mint egyszerű babona. A harminc éves háború idejéből ismerünk számos olyan hiedelmet, mely a sérthetetlenséggel kapcsolatos. Izgalmas, hogy nem csak egyszerűen személyekre vonatkoztatva, hanem egész seregtestek esetében is megjelenik a sérthetetlenség mítosza. Braunschweigi Krisztián német zsoldosparancsnok például üvegből készíttetett puskagolyókat katonái számára, mert a babona szerint Tilly katonáit nem fogta a hagyományos ólomlövedék. Hasonló eset történt Ernst von Mansfeld zsoldosparancsnok esetében is, aki a Dessau melletti Rogäz 1626. évi ostrománál azt a parancsot adta ki, hogy a puskákat ne lőjék ki a katonák, mivel a városvédők valójában varázslók, és puskagolyó nem árthat nekik. Mindennek eredményeként puskatussal és más eszközökkel verték halálra a városvédőket katonái. Terzky (Trěka) Ádám grófról, a cseh származású, császári tábornokról, Wallenstein bizalmasáról is az a hír járta, hogy csak ezüst golyóval lehet megölni.

Mindezek a babonák sokkal inkább lehettek kapcsolatban a katonák lőtudásbeli hiányosságaival, valamint a lőporok ingadozó minőségével, mint a transzcendenciával. Simplicissimus is megemlékezik hasonló esetről, mikor egy rajtaütés során katonatársa homlokát csak megkarcolni képes egy pár lépésről kilőtt puskagolyó.

Németh Balázs, 2022. január 1.