Keveset tudunk róla. Nem csak, hogy a kötelező tananyag, de a magyar historiográfia sem foglalkozik behatóan az 1866. évi háborúval, mely itáliai és morvaországi eseményei meghatározták nem csak a Habsburg birodalom, hanem közvetlenül a Magyar Királyság sorsát is. Mondhatnánk, hogy ez természetes, hiszen a porosz-osztrák háború nem volt a “mi háborúnk”, nem létezett ekkor érzelmi sorsközösség Ausztriával és az uralkodó családdal, hiszen elevenen éltek még az 1848-49. évi szabadságharc leverésének emlékei.

Königgratzzel azonban foglalkozni kell, hiszen ha nem tesszük, fontos értékektől fosztjuk meg a magyar hadtörténelmet, s ezen keresztül nemzetünk kultúráját. 1866. július 3-án, a königgrätzi csatában ugyanis sok magyar ezred, rengeteg magyar katona harcolt, s nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem mutattak olyan hősi példát, melyre nem, hogy emlékezni kell, de bűn feledni azokat.

A porosz-osztrák háború fontos határkő hazánk történetében. Közvetlenül felel a dualista állam kialakulásáért, s ezen keresztül hazánk „boldog békeidők”-beli fejlődéséért. Sokáig sorolhatnánk a politikai vonulat jó és rossz oldalait, de számunkra – önző módon – most legyen fontosabb a háború hadtudományi jelentősége. Königgrätz ugyanis fontos mérföldkő az önálló Magyar Királyi Honvédség megteremtése folyamatában, az általános hadkötelezettségre épülő hadseregszervezés meghonosításában, a korszerű harcászati elvek bevezetésében, és a hátultöltő fegyverek rendszeresítésében is.

Miközben a magyar történetírás szinte elfeledte Königgrätzet, addig a háború és az azt eldöntő csata az első modern háborúként szerepel a legnagyobb katonai akadémiák, és legjobb egyetemek hadtörténelem tananyagában. Miért ilyen fontos cezúra ez a csata? Nos erre adunk választ a következő cikkben, természetesen a tűzfegyver és a gyalogos harcászat felől megközelítve a kérdést.

A gyútűs puska és Königgrätz

Üssünk fel találomra egy történelemkönyvet! Meglepődnék ha lenne akár egy darab is, mely ne emelné ki, hogy a porosz hátultöltő, gyútűs puska milyen komoly szereppel bírt a győzelem elérésében. És ez tulajdonképpen igaz is. Részben. A történész kollégák nagy többsége azonban hajlamos elfelejteni, hogy a vas önmagában nem képes háborút nyerni megfelelő, katonák, és megfelelő alkalmazási alapelvek nélkül. A gyútűs puska mondhatnánk szükséges, de nem elégséges tényező volt a porosz győzelem kivívásában. Bismarck, a porosz vezérkar és Helmut Moltke előrelátása nem csak abban merült ki, hogy új típusú puskát rendszeresítettek, sokkal fontosabb tényezőként értelmezhető, hogy az alkalmazott harcászat alapelveit is gyökeresen változtatták meg.

A 19. század 40-50-es éveinek legfontosabb kérdése az volt, hogy hogyan lehet beilleszteni a huzagolt puskákat a napóleoni harcászatba. A francia háborúk alatt kialakult rend szerint a tűzharc tulajdonképpen csak harc előkészítő szereppel bírt, a döntést szuronnyal kellett kivívni. A harcot alapvetően zárt rendek vívták, melyek vonalban, oszlopban, négyszögben vagy tömegben álltak fel a harctéren. Az alapvető harcászati egység a 6-8 századból álló zászlóalj – vagyis 900-1000 katona – volt, melyet a parancsnok még hangjával vezetni tudott. Nyitott harcrendben, kizárólag puskatűzzel csak a csatárok harcoltak, akik lehettek a sorgyalogságból kikülönített csapatok, vagy huzagolt puskával felszerelt speciális rendeltetésű csapatok is, mint például a vadászok császári-királyi hadseregben. A zárt rendek előnyben részesítése, és tűzharc háttérbe szorítása alapvetően azzal volt indokolható, hogy a sima csövű kovás puskák rendkívül pontatlanok voltak.

A huzagolt puska nagy tömegű megjelenése azonban változtatott a képen. A hadtörténész kollégák e fegyverek esetében általában azt emelik ki, hogy a huzagolt cső és a kúpos lövedék megnövelte a puskák, és így a gyalogsági tűz hatékony lőtávolságát 200-300¹ lépésről 600-800 lépésre. Eltekintve attól, hogy a kovás puskát 2-300 lépésen már egyáltalán nem lehet hatékony tűzfegyvernek tekintetni, komoly gond van a második számmal is. Aki már tartott a kezében nyílt irányzékkal szerelt bármilyen puskát, az nagyon jól tudja, hogy mennyire nehéz irányzékot rendezni 4-500 méter távolságban lévő ember méretű célra. Hiába pontos a csőből kilőtt lövedék, a fegyver használatát emberi képességek korlátozzák. A huzagolt puska alkalmazása alapvetően nem változtatott azon a lőtávolságon, ahol a tűzharcot megvívták, ahogy a gyalogsági tűzharc mai általános lőtávolsága sem nagyobb, mint 150-200 m. A huzagolt cső sokkal inkább a már napóleoni korszakban is alkalmazott 250-300 lépéses maximális tüzelési távolságon – vagyis tulajdonképpen a roham távolságán – belül hatványozta a gyalogos puska hatékonyságát. A huzagolt puska ugyanis e távolságon belül sokszorta volt pontosabb, mint a sima csövű fegyverek. A gyalogos harcászat módosításának kérdései tehát alapvetően arról szóltak, hogy mi történik ezen a gyilkos távolságon belül.

Az osztrák harcászat alapelvei az 1866. évi háború idején

Az osztrák hadsereg 1854-55-ben kezdte meg a gyalogság huzagolt puskákkal történő átfegyverzését A Lorenz puska történetét, már végigkísértük honlapunkon, most csak annyit emelnénk ki, hogy a fegyver elöltöltő rendszerű volt, és kúpos lövedéket tüzelt. Az elöltöltő rendszer alapvetően befolyásolja az alkalmazott harcászat lehetőségeit, hiszen a fegyver töltése körülményes, legkényelmesebben, leggyorsabban állva végezhető el, s 2-3 lövésnél többet percenként nem lehet velük leadni. A fegyver pontossága nem csak a kor szintjén, hanem mai szemmel nézve is kitűnő volt, a lövedék röppályája azonban igen ívelt volt, 300 lépésre állítható alapirányzékával a jelzett távolságig nem pásztázta a teljes harcteret, vagyis az irányzékot, vagy a célzás módját folyamatosan változtatni kellett ha csökkent, vagy emelkedett a lőtávolság.

A Lorenz puska nagy mennyiségben törtnő alkalmazása ambivalens módon hatott az alkalmazott gyalogsági harcászatra. A huzagolt fegyverek előnyét elsősorban védelemben tartották jelentősnek, míg támadásban nem sikerült megtalálni a pontos puskatűz alkalmazásának lehetőségét.

A védelmet választó fél több előnnyel is bírt: megfelelő előkészületek után ismert lőtávolságra tüzelhetett, vagyis kisebb kihívást jelentett a megfelelő célzási mód, irányzék kiválasztása. Mindezen felül a puskát nem kellett mozgás közben tölteni, ami növelte a tűzgyorsaságot is. Az ilyen védelem feltörésére fejlesztette ki a francia hadsereg a rohamharcászatot – osztrák nevén Stoßtaktik –, melynek alapvető jellegzetessége volt a szuronyroham túlértékelése. Az agresszív roham során a csapatok a pusztító 300 lépéses veszélyzónán belül hullámokban, futva nyomultak előre, hogy minél kevesebb ideig legyenek kitéve a pusztító tűznek. Az előrenyomulók csak a biztos lőtávolság környékén – 100-150 lépésen – álltak meg, hogy a rohamoszlop előtt nyitott harcrendben küzdő csatárok minimális tűzharcot vívjanak, majd helyet adjanak a szuronyrohamnak, mely célja a harc eldöntése volt.

Amennyiben a már említett roham kivitelezésére a helyzet nem volt megfelelő, úgy érdemes volt szilárd, szívós védelemre alapozni a taktikát. Benedek Lajos táborszernagy, aki az 1859. évi háború idején a VIII. hadtest parancsnoka volt, ennek alkalmazása mellett döntött a solferinoi csatában. A főszerepet nem a szuronynak, hanem a gyalogság tüzének szánta. Elfoglalta és megerősítette az összes kulcsfontosságú magaslatot, az ellenség támadását pedig kettős arcvonallal várta: vadászokból erős csatárláncot alakított ki, mögötte fő védvonalként pedig vonalban bontakoztatta szét a gyalog zászlóaljakat úgy, hogy a szárnyak az erődített, tüzérséggel megfelelően ellátott magaslatokon, vagy más természet adta pontokra támaszkodhassanak. A tüzérség nagyszerű elhelyezésének köszönhetően 6 és 12 fontos ágyúi elérték az összes csatatérre vezető utat is, melyek közül az arcvonallal párhuzamosan futó „ciprusok útja – il viale di cipressi – volt a legfontosabb. A vonalakat nem egyenesen húzta ki, hanem az egymás mellett elhelyezkedő osztályokat félkör ívben állította fel, hogy a támadó ellenséget ne csak fentről, szemből, hanem oldalról is lőhessék katonái. Az így kialakított zárt tűzrendszer lehetővé tette, hogy az előrenyomuló ellenséget 1800-2000 lépés távolságon belül tüzérséggel, valamint puskatűzzel folyamatos oldalazó, illetve kereszttűzben tartsák. Amennyiben a saját vonalak közelébe jutott ellenséget sikerült a tűzzel megtörni, elindulhatott a roham, melynek lendületét tovább növelte, hogy magaslatról lefelé lehetett támadni, míg az előrenyomuló ellenséges rendeknek hegynek felfelé kellett tevékenykednie.

A császári-királyi hadsereg tehát mind a támadás, mind a védelem tekintetében alapvetően a zárt alakzatokra alapozta a gyalogság harcászatát, de a két harcászati alapelv közül egyértelműen támadást tekintették a harci szellemnek megfelelőnek. A védelem csak addig jöhetett szóba, míg a helyzet már megfelelőnek értékeltetett a támadásra. A Lorenz puska rendszeresítése bár 1854-ben kezdődött, mégis egy évtizedet vett igénybe. Az 1866. évi háború idején már a csapatok túlnyomó többsége ilyen fegyverekkel foglalhatott állást a königgrätzi erődtől észak-nyugatra fekvő csatatér magaslatain.

A porosz harcászat alapelvei az 1866. évi háború idején

A hátultöltő rendszer – valamint a lövedéket, gyúelegyet, és lőport egyesítve tartalmazó töltény – alapvetően a tűzgyorsaságra volt kedvező hatással. Az elöltöltő Lorenz puska percenként 2-3 lövés leadására volt képes, míg a Dreyse puska ugyanennyi idő alatt 4-7 lövésre volt képes, miközben mindkét puska szinte azonos pontossággal és ballisztikával bírt. Moltke rendszere azonban nem egyszerűen a megnövekedett tűzgyorsaságra épített. A gyalogság alkalmazásának teljes reformját állította a korszerű tűzfegyver mögé. A francia háborúk sematizmusa szerint a csatárlánc feladata a harcelőkészítés volt. A csatárlánc rendelkezett közvetlen támogatást biztosító zárt rendű támogató csapatokkal, valamint tartalékkal. Feladata addig tartott, amíg a hadvezér elérkezettnek nem látta az időt a támadásra, ilyenkor a csatárok visszavonultak a zárt rendek mellé, mögé, és helyet adtak a zárt oszlopok előrenyomulásának. Moltke rendszere azonban gyökeresen más volt. Ahhoz, hogy a rohamozó zászlóaljoszlopokat megállítsa, soha nem látott tűzerőre volt szüksége, melyet csak akkor biztosíthatott, ha az alakzatok mélysége kicsi, vagyis az arcvonal széles, és a lehető legtöbb katona tud lövést leadni az ellenség felé. Erre az oszlop alkalmatlan volt, vissza kellett térni a vonal alkalmazásához. Moltke vonala azonban nem volt egyenértékű a napóleoni háborúkban megismert két-három fő mélységű zárt fejlődött vonallal. A zászlóaljat tovább bontotta kisebb harcászati egységekre. Az osztályokat öntevékeny századokra, szakaszokra, rajokra osztotta, a vonalban álló katonák térközeit pedig megnyitotta. Az így kialakult rajvonalban harcoló katonák maguk választhatták meg a jó fedezéket adó lőállást, de maguk dönthettek a pontos találatot legjobban szolgáló pozícióról is. Tölthettek és lőhettek ülve, fekve, guggolva, térdelve, állva, s mindezen testhelyzetek alkalmazhatóságát segítette a csőfar felől könnyen tölthető fegyver. Moltke rajvonala már nem a harc előkészítésében vett részt, nem kisegítő szereppel rendelkezett, hanem maga volt a főerő. A rajvonal és a mögötte felsorakozó támogató csapatok és tartalékok feladata volt immár a döntés kierőszakolása, a harc előkészítő és döntő szakasza összemosódott. Ehhez természetesen nagyobb figyelmet kellett szentelni a katona lövészeti oktatásának. A porosz hadsereg minden lövésze az 1860-as években évente 100 lőszert kapott céllövészetre, mely ötszöröse volt a császári-királyi hadsereg hasonló javadalmazásának.

A porosz hadsereg által preferált gyalogsági harcászat – a Feuertaktik – a puskatűz lehető leghatékonyabb kihasználására törekedett úgy, hogy a saját csapatok a lehető legkevésbé legyenek kitéve az ellenség huzagolt fegyvereinek pontos tüzének. Ehhez olyan harctéri alakzatra volt szükség, mely lehetővé tette, hogy minél több katona tüzelhessen az ellenségre egyidejűleg, ugyanakkor a csapat minél kisebb célfelületet mutasson támadásban, védelemben egyaránt. Ehhez fel kellett bontani a zárt harctéri alakzatokat is. Az egymástól eltávolodó, a terep adottságait minden tekintetben kihasználó, rajok alkotta laza lánc – a Schwarmlinie – vezetése már nem volt megoldható a napóleoni háborúk módszereivel. Szükséges volt megszervezni a vezetést a zászlóalj alatti harcászati egységek esetében is. A 19. század derekára a porosz hadsereg e téren is új típusú módszert alakított ki. A feladat központú harcászat – az Auftragstaktik – alapvető célja volt, hogy megszabadítsa a harctéri döntéshozatalt az időigényes és komplikált döntési folyamatoktól. A porosz zászlóaljak századai, szakaszai, rajai pontosan definiált feladatokat kaptak parancsaikban, melyek végrehajtási módjáért azonban az alegység közvetlen parancsnoka felelt. Az alsó szintekre delegált döntéshozatal így olyan rugalmas vezetési rendszer létrejöttét segítette elő, mely nagyszerűen szolgálta ki a tűzharcra építő rajvonalak harcászatát.

Korszerű harcászat, pontos lövések, nagy tűzgyorsaság. Harcászati szinten tehát ezek játszottak kulcsszerepet a háború sikerében.

A porosz gyútűs fegyverek

Ahhoz, hogy megértsük hátultöltő, egybeszerelt lőszer tüzelő puska újszerűségét, előnyeit, meg kell ismernünk a korszak legfontosabb fegyverfejlesztési csomópontjait. A hátultöltő fegyverek forradalmának kezdete minden kétséget kizárólag egy porosz fegyvertervező, Nicholaus Dreyse nevéhez köthető.

Nicholaus Dreyse a 19. század első felének kétségtelenül egyik legérdekesebb karrierjét futotta be. Poroszország Napóleontól elszenvedett katonai veresége után Samuel Pauly műhelyében dolgozott Párizsban, aki egyrészt a csappantyús gyújtás, másrészt a hátultöltő fegyverek fejlesztésén dolgozott 1809–13 között. Bár Napóleont nem győzte meg egyik megoldás sem, a tanulóidő arra mindenképpen alkalmas volt, hogy Dreysét megfertőzzék az újítások. Nem túl elegáns módon megszerezte a csappantyús gyújtáshoz szükséges durranó por elkészítésének receptjét: egyszerűen észrevétlenül zsebébe rejtette – kevésbé szépen fogalmazva ellopta – a papírfecnit, melyre Pauly azt feljegyezte, mielőtt 1814-ben hazatért volna Sömmerda-ba.

A napóleoni háborúk utáni időszak nem kedvezett a fegyvertervezőnek. Dreyse más irányban kellett, hogy kamatoztassa tervezői zsenijét: gőzgépeket készített, valamint általános, ház körül szükséges fémtárgyakat gyártott vállalkozásában. A kémiai gyújtás gyors elterjedése azonban új lehetőséget kínált az 1820-as évek elején, ezért leporolta a Pauly-tól elemelt receptet, és szabadalmazta a német nyelvterület első vízhatlanított rézkupakos csappantyúját, melynek gyártására is berendezkedett.

Újra kísérletezni kezdett a hátultöltő rendszerekkel is. Kidolgozott egy megoldást, mely lehetővé tette, hogy a lövedék, lőpor és a gyúelegy egy egységet képezzen, vagyis a töltény betöltése után ne kelljen külön fogásban felcsappantyúzni a fegyvert. A puskagolyót egy karton fojtásba illesztette, ennek a fenekére helyezte a gyúelegyet, melyet egy lőportöltetet átszúró hosszú tű segítségével sütött el. 1827-ben kereste meg először a berlini hadügyminisztériumot újításával, melyet már ekkor katonai alkalmazásra megfelelőnek tartott. A porosz hadvezetés azonban még túl nagy lépésnek ítélte a korszakalkotó szerkezetet. Ne feledjük, hogy az 1820-as évek végén még minden európai állam hadseregében kovás elöltöltő puskák szolgáltak, így nem hogy a hátutltötlő rendszer, de még a kémiai gyújtás is komoly, eldöntetlen kérdés volt ekkor!

Dreyse fegyvere iránt azonban nem csak Poroszország érdeklődött. Dánia és Württemberg is a találmány megvásárlását tervezte, de Dreyse is tudatosan kutatta az új piacok lehetőségét, ezért Ausztriában is bejegyeztette szabadalmát. Az 1820-as évek végétől azonban egyértelművé vált, hogy Poroszorszg magának szeretné az újítást. Vilmos koronaherceg és számos modern gondolkodású katonatiszt támogatásával 1830. márciusban a hadügyminisztérium új tesztfegyvert kért a feltalálótól.

Az első kísérleti fegyverek sima csövűek voltak, és ólomgolyót töltöttek az egyesített lőszerbe. A kísérletek oly meggyőzőek voltak, hogy 1831-ben titkosítás alá vonták a teljes fegyverfejlesztést, mutatva a minisztérium elkötelezettségét. Az első huzagolt csövű változatokat Dreyse 1836-ban készítette el, és ettől az évtől kezdett maga is kísérleteket folyatni különböző kúpos lövedékekkel.

A Deryse-féle hengerzár alkatrészei

A Dreyse-féle hengerzár tulajdonképpen három egymásba illeszkedő hüvelyből állt. A külső volt maga a tok, mely a csőfarhoz illeszkedett. Ebben mozgott a zártest, melyben a gyútű és az azt feszítő spirálrugó helyezkedett el. A fegyver töltése 5 fogást igényelt:

1. A katona lenyomja hüvelykujjal az ütőszegház rögzítőgombját, majd hátrahúzza azt koppanásig.
2. A katona a zárfogantyút függőleges állásba fordítja – szükség szerint rásegít egy ütéssel –, és hátrahúzza teljesen a zárat.
3. A katona behelyezi a töltényűrbe a töltényt.
4. Visszanyomja a zárat, majd a kart ütközésig jobbra fordítja – szükség szerint rásegít egy ütéssel.
5. Ütközésig visszanyomja az ütőszegházat, amivel megfeszíti a gyútű spirálrugóját, hogy a fegyver tűzkésszé váljon.

Az első olyan fegyver, mely a későbbi Dreyse puskák közvetlen elődjének tekinthető 1836 októberére készült el. A puskát Dreyse testvére, Rudolph mutathatta be a hadügyminisztérium illetékeseinek. A bemutatón percenkénti öt lövéses tűzgyorsaságot ért el, és minden lövés el is találta a céltáblát. Hogy a fegyver hadi használhatóságát bizonyítsa, az utolsó hét lövés leadása előtt egy marék homokot szórt a nyitott zárba, majd folytatta a tüzelést, és ismét mind a hét lövéssel talált.

A porosz hadügyminisztérium, felimserve az új eszközben rejtőző forradalmi harcászati újítások lehetőségét, innentől teljes vállszélességgel kiállt a puska rendszeresítése mellett. További 150 fegyverrel végeztek csapatpróbákat, és 1840. december 4-én 60000 darabot rendeltek úgy, hogy Dreyse 90000 tallér állami támogatást kapott egy önálló gyár létrehozására is. A gyártás 1841. október 15-én indult meg, de a fegyverek egyelőre nem a csapatokhoz, hanem a berlini és magdeburgi arzenál raktáraiba kerültek. A projektet továbbra is a lehető legnagyobb titoktartás övezte, ezért még a fegyverek hadrendi elnevezését elváltoztatták, hogy elrejtsék az új típusú puska hátultöltő jellegét. A porosz hadsereg első hátultöltő puskája így “leichtes Perkussionsgewehr”, vagyis könnyű csappantyúspuska néven áll szolgálatba.

Az M 1841 gyútűs gyalogsági puska

Az M 1841 gyútűs puska némiképp nehezebb volt, mint amit akkoriban ideálisnak tartottak. 4,9 kg tömeggel bírt szurony nélkül, és 5,2 kg volt szuronnyal. A fegyver alapirányzéka 300 lépés (225 m) távolságra volt beállítva, de a felcsapható irányzék két lemeze 850 lépésig (637 m-ig) tette lehetővé célzott lövés leadását.

Az új fegyverkonstrukciót egészen 1848-g többé-kevésbé titokban tudta tartani a kormány. Az új fegyverek kiadása 1848-ban kezdődött meg. Ekkor a porosz állam mindössze 48000 darabbal rendelkezett, melyek a 32 sorgyalog ezred elit lövészzászlóaljainak adtak ki. A fegyver első bevetése 1849. május 6–9. között történt Szászországban, Drezdában, ahol az utcára vonult felkelőket regulázták meg az új típusú fegyverből leadott sortüzekkel.

1841 M Dreyse puska

Az M 1841 gyútús puska űrmérete 15,43 mm volt az oromzatok között, de viszonylag laza toleranciával megfeleltek hadi használatra a 15,17 mm és 15,69 mm közötti csövek is. A huzagolás szokatlanul mély, 0,78 mm volt, ami annak köszönhető, hogy a huzagolás nem az ólom lövedékbe kapaszkodott közvetlenül, hanem az azt körbevevő karton fojtásba. A fegyver huzagemelkedése igen gyors volt, 74 cm-en fordult egy teljes fordulatot, vagyis a 90 cm-es csőhosszon a lövedék több, mint 360 fokot fordult. A fegyver teljes hossza szuronnyal 192,5 cm, szurony nélkül 142,5 cm volt.

Nem csak fegyver töltése volt szokatlan, hanem kinézete is. Ez volt a világtörténelem egyik legelső olyan fegyvere, mely már nem klasszikus oldallakattal rendelkezett, hanem megjelentek a modern puskák fő alkotóelemei: a zár, az alkatrészeket egybefogó tok, és az elsütőszerkezet.

A fegyver 1849. évi debütálása igen meggyőzően sikerült. Olyannyira hatékonynak ítéltek az új puskát, hogy az eredetileg tervezettekkel ellentétben a porosz hadügyminisztérium immáron amellett határozott, hogy a teljes hadsereget fel kell szerelni gyútűs puskával. Dreyse sömmerda-i gyára azonban nem rendelkezett elég kapacitással, sőt, az eredetileg rendelt 60000 db-os mennyiséggel is elmaradásban volt. A kormány egy további 60000 db-os megrendelés árán megszerezte Dreyse beleegyezését, hogy a puskát egyéb fegyvergyárakban is gyártani kezdhessék.

Az új gyártási kapacitások bevonása lehetővé tette a teljes hadsereg átfegyverzését, mely 1859-ig tartott, innen kezdődhetett a porosz Landwehr ellátása. 1860-tól a titkosítási zárlatot teljesen feloldva Poroszország a szövetséges német államoknak is felajánlotta a fegyvert megvásárlásra. Az 1866. évi porosz-osztrák háborúban immáron 268000 katonát küldhetett Poroszország gyútűs puskával felszerelve Morvaországba, miközben a teljes gyútűs puska készlet ebben az évben már meghaladta a 600000 db-ot. Ezt a mennyiséget egészítette ki jelentős mennyiségű, elsősorban honvédelmi célokra szánt olyan puska is, melyet zsákmányolt elöltöltő hadipuskákból – például Lorenz puskákból – alakítottak át.

A gyútús puska töltényeinek fejlesztése

Dreyse eredetileg gömblövedékhez tervezte rendszerét, és 1836 után, Delvigne és Thouvenin kísérletein felbuzdulva kezdett csak a kúpos lövedékek irányába fordulni. A fegyvertípushoz 1847-ben rendszeresített lövedék – Bolzengeschoß – azonban csak kis mértékben bizonyult jobbnak, mint a korábbi golyóforma, és képességei jelentősen elmaradtak az 1850-es évek Minié és Lorenz lövedékei mögött. A eredeti lövedék fenékrésze szinte félgömb formájú volt, mely illeszkedhetett az eredetileg golyóhoz készített fojtásokba. E lövedékek pontossága messze elmaradt a kívánalmaktól, így 1855-ben új típussal folytattak kísérleteket.

A Dreyse puska kúpos lövedékei. Fent: Bolzengeschoss, jobbra lent 13,5 mm-es Langblei, balra lent 12 mm-es Langblei

Az 1866. évi háború idején a Dreyse puskákhoz az 1855 M töltényeket használták, melyek a csepp formájú 13,6 mm átmérőjű „Langblei Geschoss”-t tartalmazták. A töltény részletes leírását, elkészítésének módját August von Witzleben vezérőrnagy 1868. évi leírásában találjuk:

„A gyútűs puska tölténye 29 cent lőport², gyúeleggyel ellátott tükröt³ és hosszú ólom lövedéket⁴ tartalmaz. Az összetevőket egy papírhüvely fogja össze. Az így elkészített lőszert éles lőszernek nevezzük, megkülönböztetve azt a vaktölténytől, mely nem tartalmaz lövedéket. A tükör egy rövid karton hüvely, mely egyik oldalán a gyúelegy helyezkedik el, másik oldalán pedig egy bemélyedés található, melybe a lövedék illeszkedik. A tükör átmérője nagyobb, mint a cső oromzatok közt mért átmérője, s azt a lőpor ereje nyomja a huzagolásba, e a huzagolás ezen keresztül kényszeríti forgómozgásra a lövedéket. A gyúelegyet a tű működteti el, s ez gyújtja be a lőportöltetet. A lövedék, melyet hosszú ólomlövedéknek neveznek a csőnél kisebb űrméretű, makk formájú, és két lat⁵ tömegű. A lövedék a tükör bemélyedésébe illeszkedik és nem érintkezik közvetlenül a huzagolással. A hüvely vastag papírból készül, mely feladata, hogy összetartsa a lőportöltetet, tükröt és lövedéket.

A töltény elkészítése: kimérjük a lőportöltetet a kanál segítségével, lefölözzük a felesleget, majd óvatosan az előre elkészített hüvelybe töltjük. Ezután a lőporra helyezzük a tükröt, majd belehelyezzük a hosszú ólomlövedéket. Összeszorítjuk, majd elkötjük a töltény végét, majd a felső végét faggyúba mártjuk. A faggyú feladata, hogy megtiszítsa a csövet a papír égéstermékeitől. A kész lőszereket tízesével csomagoljuk össze, majd hordókban tároljuk. A vaktöltények tükre puhább anyagból készül, hogy elkerüljük a sérüléseket, és 22 cent⁶ lőport tartalmaznak.”

Az új, csepp formájú lövedék ballisztikai tulajdonságai jóval kedvezőbbek voltak, és eredetileg nem ólomból, hanem vasból tervezték azokat készíteni. A vas lövedékek azonban gyorsan korrodálni kezdtek a nedves klímájú raktárakban, a rozsdás lövedékek pedig nem váltak le a karton fojtásról lövéskor, így rontották a fegyver pontosságát. Megtartva ezért az ólomlövedéket, az M 1855 töltényeket cseppformájú ólomlövedékkel rendszeresítették.

A töltény lőportöltete 4,8 g feketelőpor volt, mely 300 m/s sebességre gyorsította a lövedéket. Az 1870-es évek elején ismét változtatták a lövedéket. A kor szellemének megfelelően csökkentették űrméretét és tömegét, hogy laposabb röppályát érhessenek el. A fegyvercső űrmérete a régi maradt, ezért a 12 mm átmérőjű, 21 g tömegű ólomlövedéket vastagabb fojtásba csomagolták. A töltény lőportöltete 5 g feketelőpor volt. A könnyebb lövedéknek köszönhetően a kezdősebesség 350 m/s-ra emelkedett, ami lehetővé tette célzott lövés leadását 1200 m távolságig.

Az új töltény a versenyt már nem vehette fel az 1860-as évek végétől elterjedő fémhüvelyes lőszerekkel, így a Dreyse-féle gyútűs puska korszaka lezárulni látszott. A nagy európai rivális, Franciaorszg 1866-ban rendszereített gyútűs rendszerű fegyvert mely számos téren korszerűbb volt, mint a mintaként szolgáló porosz puska: űrméretek jóval kisebb volt, ami laposabb röppályát vagyis nagyobb pásztázó lőtvolságot tett lehetővé, rövidebb, vastagabb volt az ütőszeg, ami csökkentette a meghibsodás lehetőségét, a csappantyú a töltény fenekén, és nem a lövedéken, vagy a folytáson helyezkedett el. A francia puska további előnye volt, hogy rendelkezett egy dugattyús tömítési rendszerrel. Lövéskor a lőporgázok hátranyomták a zárfejbe szerelt dugattyút, mely összenyomott egy gumi tömítést, hogy a csőfarál kifújó gázok teljesen szogetelhetőek legyenek. Ezt a módszert később a porosz hadsereg is lemásolta, de a kaliber és a lövedék már nem felelt meg a kor követelményeinek az 1860-as évek végén.

A tömtíés kérdése egyébként igen sok téves feltételezésnek adott táptalajt a francia és a porosz puska összehaonslítása tekintetében. A Dreyse puskákkal kapcsolatosan gyakran olvasni olyan téves információkat, mely szerint a gyútű rendkívül sérülékeny volt, az eredeti, tömítettlen zárnál a lőporgázok a katona arcába fújtak, és így nem lehetett a puskával célozni, a zárat nem lehetett rendesen bezárni ha az érintkező zárfelületek elkoszolódtak, vagy, hogy a Dreyse lövedék röppályája jóval kedvezőtlenebb volt, mint korabeli elöltöltő puskák esetben. Nos ezeket nem igazán érdemes elhinni, mivel a gyakorlat mindet cáfolja. A zár valóban nem rendelkezik tömítéssel, de az egymásba illeszkedő kúpoknak köszönhetően a kiáramló gázok nem a katona felé, hanem a torkolat felé fújnak. A zár nem tud annyira elkoszolódni, hogy ne legyen zárható, a tű pedig sok száz lövést kibír, de ha eltörik, cseréje akkor sem kerül több időbe, mint 30 másodperc, a katonák pedig cseredarabokat is kaptak természetesen. A fegyver a hosszú lövedéket 300 m/s sebességgel lőtte ki, ami valóban 75 m/s-mal kevesebb, mint a Lorenz puska torkolati sebessége, ugyanakkor a brit Enfield, a francia Minié, vagy az amerikai Springfield elöltöltő hadipuskák lövedéksebessége is 280-310 m/s körül mozgott, tehát egyáltalán nem tekinthető ez kirívó esetnek.

S bár a töltény és űrméret az 1860-as évek végére elavulttá vált, a szerszámok nélkül is szétszerelhető porosz puska és forgó-tolózár elindult diadalutjára, hiszen nagyszerűen megfelelt, és megfelel ma is a kiskaliberű ismétlő hadi- és vadászpuskák igényeinek. Ezt a működési elvet felhasználva kontruálta meg Peter és Paul Mauser Németország első egybeszerelt lőszerét tüzelő hadipuskáját, az 1871 M “Mauser” gyalogsági puskát.

A porosz-osztrák háború hatásai

A porosz-osztrák testvérháború rendkívül népszerűtlen volt mind két országban. A csatát Poroszország nyerte, de Moltke és Bismarck célja nem az volt, hogy Ausztriát megalázza. A Habsburg birodalom elveszítette vezető szerepét a Német Szövetségben, így a német területek Ausztria nélküli egységesítés képviselő Poroszország teremthette majd meg Németországot.

A Habsburg család egyetlen hátországa a Magyar Királyság maradt, mellyel 1867-ben szokatlan államszerződést kötve egyezett ki, biztosítva sokat szenvedett hazánknak az 1848. évi áprilisi törvényekben elért vívmányok nagy többségét. Megújult a császári-királyi hadsereg mind szervezetében, mind nevében. A császári és királyi (K.u.K.) hadsereg támogatására két nemzeti hadsereg – a Magyar Királyi Honvédség, és az osztrák Landwehr – alakult, valamint ezek tehermentesítésére a magyar Népfelkelés és az osztrák Landsturm intézménye.

A Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka a Habsburg család magyar ágából származó József főherceg lett, aki a korszerűsítés elkötelezett híve volt. Új harcászati szabályzatok születtek, melyek beépítették a nyitott harcrendeket a taktikába, valamint új lőfegyver rendszeresítése is megindult, mely immáron hátultöltő volt, és ma is korszerűnek tekinthető rézhüvelyes, központi gyújtású, egybe szerelt lőszert tüzelt.

Németh Balázs