Ilyennek láttam Csekő Sándort

css_beszurni

Fotó: huntingpress.eu

Igen, akkor még „Csekő” volt, így ismerték az olvasók, köztük én is. Nem mondhatnám, hogy nyugodtan léptem be a Vadászlap szerkesztőségének ajtaján tavalyelőtt, azon a nyár eleji napon. Gondolatban mindenre el voltam készülve annak alapján, amit eddig hallottam Róla. Mondták, hogy ha ifjú lelkesek megítéléséről van szó, akkor nem ismer irgalmat, nincs tekintettel senki lelkivilágára, ami a szívén, az a száján. Mindegy, elvégre ő hívott ide lapindító értekezletre, engem, aki még szerkesztőségben sem jártam azelőtt. Mosolyogva fogadott, és – bár diópálinkával nem kínált meg, mint Kittenberger Kálmán Fekete Istvánt – már az első pillanatban otthon éreztem magam.

Az értekezlet zajosan, de lényegre törően folyt. Nem volt könnyű helyzetben, aki vitatkozni akart vele. Mindig érvekkel védte álláspontját, és foggal-körömmel küzdött mindaddig, amíg felül nem kerekedett. Ha meg nem kerekedett felül… hát, végül akkor is igaza lett valahogy. A vita szabadsága addig tartott, amíg a döntés meg nem született. Mindenkit meghallgatott, de miután döntött – nem volt apelláta. Szilárd volt, bár némelyek szerint makacs és önfejű. Tudni vélték azt is, hogy örök békétlen és összeférhetetlen.

Nem volt az, távolról sem! Kérlelhetetlen volt, ha minőségről és igazságról volt szó. Egyenes volt, nyílt és őszinte, ha a véleményét kérdezték emberről, törvényről, korról. Soha nem hallottam homályosan fogalmazni, ködösíteni. Ha valamit titokban akart tartani, arról inkább hallgatott, de távol állt tőle az „egyfelől-másfelől” semmitmondása.

Feleannyi idős sem voltam akkor, mint ő, mégis mintha ő lett volna a lelkes fiatal, és én a beletörődő agg. Hány Jegyzetében ironizált afölött, hogy képtelen más lenni, mint örök optimista! Hány meg hány elképzelése, terve, próbálkozása volt a honi nimródok felrázására! Lett volna oka a borúlátásra, de alkatilag képtelen volt tartósan feladni azt a reményt, hogy átformálva a vadászközösség jelentős részének szemléletmódját, az írott szó erejével sikerül majd ráébreszteni bennünket: a saját sorsunk kovácsaivá kell lennünk. Érték kudarcok, de soha nem láttam csüggedtnek, letargikusnak, beletörődőnek.

Sokszor szégyenültem meg titokban, amikor vele egyet nem értve mosolyogtam vagy dühöngtem álláspontján, és – órákkal vagy hónapokkal később – kiderült, hogy mennyire igaza volt. Dacból, hiúságból, szeméremből nem mondtam el neki? Már mindegy. Még csak most kezdjük felfogni, hogy mit veszítettünk a halálával.

Hiányozni fogsz, Sándor. Nyugodj békében, járd az Örök Vadászmezőket!

Pólik Sándor