Mindenekelőtt, ezúton köszönöm a Sástódomb Vadásztársaságnak, hogy biztosította a lehetőségét egy rég dédelgetett álmom megvalósításának, nevezetesen, hogy elöltöltő fegyverrel, bőgés idején gímszarvas bikára vadászhassak. Külön köszönöm Tóth János vadászmesternek, hogy nyitott volt kérésemre és mindenben a segítségemre volt. Páratlan szakértelmét bizonyítja, hogy miután megismerte töltetem paramétereit egy percig nem kételkedett annak vadászatra való alkalmasságáról, és úgy szervezte meg vadásztatásomat, hogy eredménnyel járhassak. Nagy szó ez a mai világban, amikor az élet minden aspektusában egyre nagyobb teret hódít a „technika” és már-már kezd hihetetlennek tűnni, hogy mindenféle „technikai bátorítás” nélkül is lehet sikeresen a vadászni.

A helyszín tehát a Sástódomb Vadásztársaság gyöngyösoroszii területe, kísérőm Babus Gábor hivatásos vadász. A vadászat 2020. szeptember 18-án kezdődött. Az az már évekkel korábban elkezdődött… Több éves előkészület, gyakorlás és tapasztalatszerzés előzte meg azt a pontot, amikor ki mertem jelenteni; készen állok! Nem ez életem első gím bikája, vagy első elöltöltő fegyverrel elejtett vadja, de mind közül a legkülönb. Mindenkinek azt javaslom, hogy ne legyen rest a szamárlétrát végigmászni és az első létrafok a lőtér legyen! Jó tanácsként írom, senki ne törekedjen arra, hogy élete első bikáját elöltöltő fegyverrel hozza terítékre, mert a gímek násza olyan magával ragadó elementáris élmény, minek közepette egy-egy kiélezett helyzetben könnyedén hibát véthetünk!

Tehát szeptember 18-án délután érkeztünk egy barátommal és nagybátyámmal a gyöngyöstarjáni szállásunkra. A fővendég a barátunk volt, ő –képzavarral élve- hagyományos céltávcsöves fegyverrel, míg nagybátyám szintén elöltöltő fegyverrel próbált szerencsét. Egy óra múlva már a területen töltöttem be Pedersoli Traditional Hawken Hunter 50-es kaliberű csappantyús puskámat. A töltet 120 grain 3Fg Wano lőpor és 250 graines Hornady sabot lövedék a vele járó műanyag fojtással. – Itt biztosan sokan felhördülnek, hogy miért nem hagyományos öntött ólom lövedéket használtam, de engem a saját szamárlétrám arra vezetett, hogy ebben a kérdésben kompromisszumot kell vállalnom és a vad tiszteletét a hagyományok tisztelete elé kell helyeznem. Korábbi vadászataim során úgy tapasztaltam, hogy egy kevésbé jól sikerült találat esetén is rövidebb volt a haláltusa, ha az expanzív modern lövedéket használtam. Az indulás előtt kifejezetten kértem Gábort, hogy hozza magával a szolgálati fegyverét, hiszen fegyverem egy csövű és egy szerencsétlen sebzés esetén, amikor a vad szenvedésétől való mihamarabbi megváltása a kötelességünk, már nincs helye, ideje a hagyományőrzésnek. Ezt követően kezdetét vette a cserkelés. Aki járt már Gyöngyös környékén a Mátrában az pontosan tudja, hogy az itten hegyek nem oly meredekek, vagy magasak, de nekem alföldi vadász révén mégis igen ritkának tűnt a levegő. Gábor gyakran meg-megállt, füleltünk, de nekem olybá hatott, leginkább azt kell figyelnie, kapok e elég levegőt a folytatáshoz. Hogyne kaptam volna, mikor minden felöl a gímek orgona hangversenyét zengte az erdő! Szűk hegyi utakon, patakmedren keresztül vezetett az utunk, míg végül egy gímek által kedvelt nagy tisztásra értünk, meghúzódtunk egy vadkörtefa tövében és vártunk. Az idő és vele a lővilágunk is vészesen fogyott, amikor előbb két spíszer, majd egy háremét terelő bika lépett színre. „Két fiatal kímélendő bika… de a hárempasa jó lehet!” –suttogta Gábor. A távolság jó kétszáz méter volt, lövésről szó sem lehetett, mozdulni azonban nem mertünk, mert biztos lebukás lett volna az eredménye. Abban bíztunk, hogy vagy a tehenek, vagy a fiatal bikák miatt majd ő közelít meg minket. Sajnos nem így történt. A bikát asszonyaik elcsalták a sűrűbe többé nem láttuk. Ekkorra a lővilág is elfogyott. Itt meg kell jegyeznem, hogy a nyílt irányzékos lővilág nem ugyan az a lővilág, amit a mai céltávcsöves puskáknál ismerünk! Noha szabad szemmel még jól látni, de a lővilág nyílt irányzékkal számunkra majd egy órával hamarabb ér véget és hajnalban jó félórával később kezdődik!

Másnap reggel 5 órára jött értem Gábor, még rendesen sötét volt. Ezúttal egy másik hegyi úton indultunk. Jobb kezünk felöl szálerdő, balunkon sűrű fiatalos, gímbikák mindenhol. Lassan, csendben indultunk utunkra, ekkorra már levegőt is többet kaptam. Gábor igyekezett szóba elegyedni szarukürtjén a bikákkal, de nem volt idejük ránk. Talán csak egy kilométert cserkeltünk mikor egy dombélre érve Gábor mozdulatlanra dermedt. Mondania sem kellett tudtam, hogy készülnöm kell. A lőbotot leállította, kicsit félre lépve egy fa takarásába húzódott és ki adta az engedélyt: lőhető! Kérdésemre közölte, hogy a távolság 100 méter lehet. A nemes vad a bal oldalát kínálta. Ehhez mérten megcéloztam a bika bal lapockáját, mozdulataimat letisztáztam és útjára engedtem a lövedéket. Stabil jó lövésnek éreztem… hallottam egy kissé vérszegény becsapódást, a bika kirúgott, perdült egyet, felénk fordult, és mereven kifeszített bal első lábbal az ösvényről a sűrűbe ugrott. „Magas láb vagy lapocka lövés lehet…”- latolgattuk az esélyeket. Vártunk egy cigarettányi időt, ahogy azt ilyenkor illik, majd izgatottan indultunk birokba venni az elejtett vadat. Ekkora testű vadra még nem adtam le korábban lövést, nem tudtam mire kell számítanom. Vajon a lövedék átüti a bika nagy testét, elegendő lesz az ereje a lövésnek, meddig viszi el a találatot, 50-es kalibernél elvárható, hogy a bemeneti seben is jól vérezzen… ilyen gondolatokon kattogott agyam miközben a rálövés helyéhez közelítettünk. Arra számítottam, hogy ekkor kaliber esetén bőséges vér lesz a rálövés helyén. Nos a rálövés helyét egyértelműen sikerül megtalálni, határozott, éles nyomot vágott a kemény talajba a bika még keményebb körme. És a vér? Vért egy cseppet sem találtunk. Ekkor arra gondoltunk, biztosan nem ütötte át a testet a lövedék, hiszen expanzív, a távolság is nagyobb annál, mint amit korábban vadásztam.

Éreztem, hogy ez egy újabb fok lesz a szamárlétrán… Nyugtattam magam, hogy egy sebző láblövés biztosan nem lehet, hiszen a bika lába nem lógott, sehol egy csontszilánk, ami ilyen esetben elvárható lenn. Kerestünk a sűrű szélén, a sűrűben, közelebb, távolabb, hogy egy csepp vért, kenést találjunk, de semmi. Érdekes módon közben a bikák újra elkezdet bőgni, mintha mi sem történt volna. Kétségbe esve kerestük a találat bizonyítékát a rálövés helyén, de vér egy csepp se… Hosszan kémleltem az elugrás helyén a talajt, amikor is pár tucat apró vágott szőrre lettem figyelmes. Ez volt a bizonyíték arra, hogy a lövedék és a bika találkozott egymással. Kezdett össze állni a kép. Ha van vágott szőr, de nincs vér, ugyanakkor a bika bejelzett, akkor ez csakis horzslövés lehet. És csakugyan pár méterrel hátrébb az út szélén megtaláltuk a földbe csapódó lövedék szántotta barázdát. Mázsás kő esett le a szívemről, mert egyértelműen nem sebeztem, ugyanakkor rettentő elkeserítő volt a helyzet, mert tudtam, ilyen kivételes lehetőségem lehet, hogy soha többé nem lesz. És ha lesz is, mit csináltam rosszul, mivel kalkuláltam rosszul? Ráadásul elöltöltő fegyverrel vadászni plusz felelőséget jelent, hiszen, ha kudarcot vall a vadász, akkor hajlamos lehet a környezete a hibát az alkalmazott eszközben keresni, cseppet sem öregbítve ezzel a hagyományőrző vadászat hírnevét. Hogy egy mai céltávcsővel szerelt fegyverrel sikerült volna? Jogos lehet a felvetés, de mindenki megnyugvására írom, nem csak hogy láttam másokat, de magam is hibáztam már ennél nagyobbat is. A távolságot lelépve, kissé nyújtott léptekkel 132-őt léptem. Figyelembe véve a terep egyenetlenségét és lépteim bizonytalanságát, úgy 120 m lehetett a valós táv. Ez némiképp alátámasztott azt a feltevésünket, hogy lövedék valahol a test alatt a láb tájékán szánkázott el, és talán a hibázásom okát is megválaszolta.

Napközben pihenhettem, feltöltődtem, sikerült levonni a megfelelő következtetéseket a reggeli eseményekből és értékes tapasztalattá formálni azokat. „Ami nem öl meg az erősebbé tesz!” Bátorítottam magam. Este megint nekiveselkedtünk. A reggeli úton indultunk el, de ezúttal feljebb kapaszkodtunk. A bőgés csak nagyon későn indult be, sokáig néma volt az erdő. Mondtam is Gábornak, hogy már csak fél óránk van a lővilágból, amikor az első bika megszólalt. Lépteinket szaporázva mind közelebb jutottunk a bikához, aki egy dombgerinc mögött hallata hangját. A lővilág egyre csak kopott. Puskám a lőboton és egy kicsi fa mögé beállva egy bokor takarása mögött vártuk a nyiladékra a bikát. Közben bele-bele pillantottam az irányzékba és latolgattam az esélyeket, hogy hol, meddig tudnám még megcélozni a bikát. Reménytelenül olvadt a távolság, ahova még lövést mertem volna leadni. Közben a bika egyre közelebb. Ágroppanás, csoszogás, dünnyögés… már itt van az erdő alatt alig 30-40 méterre, de az erdő alja olyan sötét, képtelenség ott megcélozni. A bika csak közelít, ha kijönne olyan közel lenne…, csupán 10-20 méterre, csak meg kéne próbálni! Egyre fogyott a fény, persze szabad szemmel, távcsővel még tökéletesen lehetett látni. Istenem’ de nehéz ebben a helyzetben belátni, hogy vége, nincs tovább, fegyvert a vállra hátraarc… „Legalább nézzük meg, bíráljuk el ha már ennyire beloptuk!” suttogta Gábor. Vártunk még pár percet, de ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy bármilyen közel, bármilyen háttérrel jönne is elő őkelme, én már teljesen tehetetlen lennék. Idegfeszítő pillanatok… Ekkor Szent Hubertus feloldozása ként a bika megsejtett minket és nagy robajjal odébb állt.

Sabot – a modern kor szülötte

Következett az utolsó kimenetel, szeptember 20. vasárnap hajnalban. Eddig tudtam elszabadulni a mókuskeréktől, ebben az alkalomban volt minden végső bizodalmam. Ismét Gábor tartott velem. Az autót a szőlők felett az erdő lábánál hagytuk, ahogy eddig is. Alig csuktuk be az autó ajtaját alig 20 méterre egy bika bőgésével köszöntött minket. Nem akart közeledni. Gábor válaszolt neki kürtjével, a bika vissza szólt de nem közeledett. Aztán csend. Éppen indulni akartunk cserkelő utunkra, mikor a jobb oldalon lévő szálerdőben mozgást észleltünk. Sötét volt még, kiváltképp az erdőben. Keresőtávcsőben lehetett ugyan már látni a gímeket, de bírálni még nem. Mozdulatlanul vártunk, de mint ahogyan az várható volt lebuktunk és a gímek nagy sebbel-lobbal távoztak. Ezen a reggelen volt talán a leg intenzívebb a bőgés. Úgy éreztem, hogy ha eldobnék egy kavicsot, biztos egy bikát találnék el vele. Elindultunk hát felfelé. A mindenfelől hallatszó orgonázás feledtette a kevés alvás okozta fáradtságot, már nem is értettem, első este miért volt kevés a levegő, kezdtem megszokni a kaptatókat és parlagfű allergiám is alább hagyott. Hiába a jó hegyi levegő… Amint ezen gondolkoztam az út bal oldalán Gábor észrevett egy gím tehenet! Kisvártatva zaklatottan érkezett még egy és tovább siettek. Kísérőm megjegyezte, „Hajtja őket a bika. Készülj, mindjárt itt lesz!” Úgy is tettem, a lőbotot beállítottam, ráhelyeztem a puskát és vártunk.

Vártunk… és vártunk. Már majdnem feladtuk, már a következő bőgő bika felkutatásán gondolkodtunk, már nyúlt a lőbotért Gábor, hogy nekem csak a puskámat kelljen cipelnem, amikor színre lépett az erdők királya! Cirka 70 m-re volt mikor megpillantottuk és közeledett felénk. Kértem Gábort, hogy bírálja el, én célon vagyok. Ekkor jött a döbbenet, ez bizony a tegnap reggeli elhibázott bika! Elhangzott az engedély: „Lőhető!” Ekkor a bika úgy 50-60 m-re lehetett és fél oldalvást állt velünk szemben a bal oldalát felkínálva. Abban a pillanatban lőttem, de jaj’, éreztem, hogy belehúztam a lövésbe… Ekkora testet ezen a távolságon nagy biztonsággal meg lehet célozni, de nekem mégis „sikerült” belehúznom a lövésbe. Nem magyarázkodom, aki vadászik pontosan tudja, mindig van oka a belehúzásnak, de felesleges megmagyarázni, a lényegen az nem változat. A lövés hatására a bika tűzberogyott. Általában ennek örül a vadász, de egy tökéletlenül sikerült lövés után két dolgot villan át az agyamon: gerincet, vagy gerinctüskét érő találat. Ez utóbb a leg szerencsétlenebb. Bár a bika nem tudott felállni, én azonnal kértem Gábort, hogy biztosítson egy lövéssel, ezzel biztossá téve dolgot és megszabadítva a vadat minden nemű szenvedéstől. A katarzis leírhatatlan. Még most is hitetlenkedve gondolok vissza, hogy sikerült.

Ha bele gondolok, honnan indult elöltöltős pályafutásom, hogy mennyi kudarcot kellett tapasztalattá formálni, hogy hány foka volt annak a szamárlétrának… de sikerült! Bár a bika nem adta jelét életnek, most is kivártuk a cigarettányi időt. Ezt követően birtokba vehettük a vadat. Megállapítottuk, a lövésem az utolsó borda után a gerincvonalon hatott a testbe, jókora, vérző sebet ütve, és a túloldalon a medence előtt távozott. Nem vitás végzetes volt a találat, de feltétlenül indokolt volt a biztosító lövés is! Miután a vadnak megadtuk a végtisztességet és a kalapra is felkerült a töret, az első dolgunk volt megnézni, van e nyoma az előző reggeli lövésnek. Mivel akkor a bal első lábát tartotta mereven menekülés közben, értelem szerűen ezen a testtájon kerestük a lövedék nyomát. És tényleg ott volt! A bal első lábon a könyék ízület hátsó csúcsán, milliméterekre a mellkas alsó vonalától megtaláltuk a horzsolást. A lövedék éppen csak megvágta és egy kis lógó bőrdarab bizonyította lövedékkel való találkozást. Ha az a 120 méter csak 100, akkor tiszta szívlövés lehetett volna…

Mindeközben két vadásztársam, bár élmény dús vadászatokban volt részük, sajnos nem jutott lehetőséghez. A fővendég nem találkozott a neki szánt bikával, nagybátyámhoz pedig a nyílt irányzékos lővilág után érkezett a bika. Nagy önuralomra vall, hogy ellenállt a kísértésnek, és csupán csak azért, mert alig 20 m-re volt bika, Ő mégsem ment bele ilyen bizonytalan kimenetelű szituációba!
Végül, de nem utolsó sorban itt köszönöm meg Babus Gábor hivatásos vadásznak áldozatkész munkáját, türelmét és ami a leg fontosabb, a hitét, hogy hozzá segített engem ehhez az életre szóló élményhez! Ezúton is gratulálok neki, ahhoz, hogy tudomásom szerint Ő az első kísérő –de legalábbis az elsők közzé való- aki sikeresen vadásztatott elöltöltő fegyveres vadászt gímszarvas nász idején az újkori Magyarország történelmében!

Kovács Andor, 2020. szeptember