A 19. század éjjellátói, avagy hogyan vadásztak eleink sötétedés után

Hogyan vadásztak eleink a 19. században éjjel? Hát sehogy, vágnánk rá félvállról azonnal, hiszen – gondoljuk mi azt ma – éjjellátó, hőkamera nélkül esélytelen a jáger. Az igazság ugyanakkor az, hogy eleink sem voltak önmegtartóztatók, s ha a fényviszonyok, vagy a technika korai vívmányainak korlátai engedték, szívesen űzték – sokszor még a trófeás vadat is – éjjel. Mielőtt megköveznének klasszikus értékrendet valló és hagyományos vadászati módokat űző vadásztársaim, itt és most szeretném kijelenteni, hogy egyrészt cseppet sem támogatom az éjszakai vadászat semelyik válfaját – feltéve, hogy nem egy havas, téli-, vagy közel teliholdas csikorgó éjszakáról, és céltávcsöves puskáról van szó -, másrészt mélyen elítélem az éjjellátóval vagy hőkamerával szerelt céltávcső használatát. Nem is nyúlnék a témához, ha nem lennék történész. Az alábbi kis csokor olyan módszereket ismertet, melyek ma is alternatívát kínálhatnak, s esélyesek megfontolásra. Olyan korszakban születettek ezek a megoldások, melyben még céltávcső sem volt a fegyverekre szerelve, nemhogy elektromos és digitális kütyük nem telítették vadásztarisznyánkat.

A természetes, hagyományos megoldás

Jóindulattal felmentettem magam saját erkölcsi normáim alól, és a havas, teliholdas éjszakát kiemeltem az éjszakai vadászat alól. Ilyenkor persze csak optikával vadászom, de a havon szikrázó holdsütésben bizony csodálatosan lehetne még célgömbbel és nézőkével is vadászni, ha azt engedné a jog. Persze nem mindig könnyű rendezni a célgömböt a nézőke bevágásában, de kis gyakorlattal megtanulható, hogyan kell a hold fénye felé fordulva rendezni az irányzékot, majd úgy ráhelyezni azt a vad testére, hogy közben nem módosul az irányzékkép. Kitűnően gyakorolható ez szárazedzéssel: nappal trenírozzuk magunkat a feladatra, hogy amikor este élesben próbáljuk, már készségszerűen működjön. Ehhez persze jó irányzékokra van szükség. A célgömb gyöngye készüljön ezüstből – esetleg legyen ezüstözve, aranyozva – és legyen kerekded, hogy a hold fényét minden irányból vissza tudja tükrözni. A világos célgömb nappal is jó segítség, hiszen a vad testén kontrasztosabb képet ad, mint egy céllövészetre kialakított fekete irányzék. Vadászfegyverünkön érdemes a nézőke kivágását nagyobbra venni, mint a lőlap lyuggatására használt fegyverek esetében. Szürkületben könnyebb így középre helyezni a célgömböt.

Felrögzíthető fénygyűjtő célgömbök

Bernard-féle cégömb duplapuskákra

A legegyszerűbb megoldást a fegyver célgömbje fölé szerelhető éjszakai irányzékok – Nachtzielkörner – jelentették. Ezek lehettek célgömbök, de nézőkék is. Legyen szó azonban bármelyikről, kialakításuk, felületkezelésük mindig olyan volt, hogy a gyönge fényt is képesek legyenek a vadász szemébe tükrözni. Mind a célgömbök, mind a nézőkék tekintetében elmondható, hogy erősebbek, nagyobbak, mint a fegyverre szerelt eredeti alkatrészek, mindez azért, hogy szürkületben, sötétben jobban legyenek rendezhetők. Alakjuk sokféle lehetett, de mind fémszínű, tükrösre polírozott kiegészítő volt. Természetesen holdfényre, vagy szürkület idején napfényre szükség volt, hogy működjenek.[1]

Fluoreszkáló és világító irányzékok

Az 1880-as évek elején megjelentek hazánkban is a világító célgömbök. Az újítás – ahogy általában az újítások Magyarországon – Ausztria felől érkezett.  A fluoreszkáló pótcélgömböt gumipánt segítségével lehetett felfogatni a fegyverre, és napfénnyel, vagy az általában készlethez adott magnézium rúd fénye mellett kellett feltölteni. A ferlachi Ogris Mihály katalógusa szerint a célgömb 1 forint 90 krajcárba, egy méter hosszú magnézium szalag, mely húsz világításra volt elegendő 1 forint 15 krajcárba került.[2] Az újítás megtalálta az utat a magyar vadászokhoz, hiszen jóval többet ígért, mint a speciális kialakítású, korábban már tárgyalt célgömb feltétek:[3]

Glühkorn, azaz fluoreszkáló irényzék feltöltés közben

 „Fénygömb a lőfegyverekre. (Glühkorn.)  – Tavaly volt, hogy revieremben egy erős bak lett volna lelövendő, mely rendes forgását bizonyos időben pontosan megtette ugyan, de oly későn jött ki mindig a sűrűből, midőn már fegyverem végén a legyet nem láthattam s hiába akartam czélba venni. Igy többször hiába voltam künn az esti lesen: kivehettem a bak körvonalait, de nem látván puskám végét, nem tudtam ráirányozni. Időközben hallottam a Glühkornról, s hozattam (Pestről, Kirner J. puskaművestől, Szervita-tér) két ily fénygömböt, s mindjárt meg is próbáltam. Midőn kimentem az esti lesre, már csillagos volt az ég, de a hold még nem jött fel, — Míg a fénygömböt a rajta levő ruganynál fogva fegyverem végére erősítettem, — hallám a bak csörtetését, mely a szokott időben csakugyan kiváltott; nemsokára kivehetém körvonalait. Mintegy 40 lépésnyire hagyám közeledni, s amint oldalt haladt, — czélba vevém s tüzelék. A bak jó vállap-lövéssel — a golyó bevágását jól hallám — alig egy pár szökellés után összerogyott, s mindjárt fel is találám; sípom hangjára, a kerülő, kit már előbb megrendelők, csakhamar ott termett, s nagy megelégedéssel tértem haza. E pliosphor-fénynyel (mint a szentjánosbogár) világitó gömböt minden fegyverre lehet elhelyezni s huzamosb ideig használni, csakhogy minden használat előtt egy óráig napvilágon kell tartani (legczélszerübb, ha az ember kalapja mellé tűzi); ha éjjel akarja az ember használni, erős gyertyafénynek kell előbb kitenni.”

Megjelenik a fegyverlámpa

Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a fegyverlámpa története sem a Kacsa-lámpa megjelenésével kezdődött. Lakásvédelmi pisztolyokra már a kovás fegyverek korában is szerkesztettek egyszerű olajlámpákat, vagy gyertyatartókat, hogy az éjjel érkező vendéget megfelelően biztonságos fogadtatásban lehessen részesíteni. Ezek fényereje persze meg sem közelítette a modern fegyverlámpák hatásosságát. A vadászati felhasználás pedig erős fényt követelt. Az elektromosság elterjedése előtt is használtak ugyanakkor „fegyverlámpát”, a mai szemmel nézve bonyolult, körülményes lámparendszer leírását a Vadászlap 1883. évi 5. számában találjuk:[4]

„Vadászlámpa, magnesium-világitással.

Este vagy reggel cserkészetnél, mikor már a legyet nem láthatni a csőn, — de a vadat (szarvas, őz, vaddisznó) közelében sejti a vadász, e lámpával rögtön megvilágíthatni a környéket. E kis lámpa a bal-vállon erősittetik meg (egy szíjjal a kar körülcsatoltatván), s igy nem mozog a vállon, oldalt pedig a vadászkabátba akasztható kis horgok biztosítják állását), míg egy zsinór a fegyvert tartó balkéz hüvelykujjába akasztatik akkor, midőn már a vad valószinű iránya felé emeltetett a puska. Egy rövid rántásra a hüvelykujjal a lámpa ajtócskája felpattan, s ugyanazon pillanatban a magnesium meggyullad, nappali fénnyel világítva meg lőtávolig a terepet. — Ha a vadász begyakorolta magát az elrántásba, s balkezével ismét oly simán fog a cső alá, — hogy a vad semmi mozgást észre nem vesz, úgy, tapasztalás szerint, a villany vakitó fényére mintegy lebűvölve állva marad a vad, és a különös tüneménybe bámul; úgyhogy a gyors vadásznak ideje marad lelövendő vadját kiválasztani, kétszer lőni, s az eredményt meglátni.”

Az elmés szerkezet még arról is gondoskodott, hogy a magnéziumszál kiégése után is maradjon némi világ. Az elégő magnéziumrúd utolsó lobbanásai begyújtottak egy kis petróleumlámpát, mellyel a rálövés helye megvizsgálható volt. A hirdetésből azt is megtudjuk, hogy a lámpa erős fénye a vadászt nem vakíthatja, hiszen a kinyíló ajtó takarja arcának bal felét, és csak a puskát és a bal kart világítja meg. A vad sem láthatja a vadászt, hiszen ő sötétben marad. A lámpa rendszert, az újításokra mindig érzékeny Kirner Jószef Servita téri üzletében 50 gyutaccsal, 25 magnéziumrúddal, teljes szerelékkel 10 forintos áron lehetett megvásárolni. (Egy jó minőségű központi gyújtású Lancester-féle Kirner vadászpuska ekkor 100-300 forintba került. – NB)

Mondhatjuk-e hát, hogy íme a bizonyíték az éjjeli vadászat létjogosultságára? Nem igazán. Ugyan a vadászok már a dualizmus idején megtettek mindent, hogy sikeresebbé váljanak, nem kellene elfelejteni, hogy mind fegyvereik, mind a rendelkezésre álló technika jóval kezdetlegesebb volt, mint a mai digitális kütyük. Céltávcsőről az 1900-as évek első évtizedéig talán nem is hallottak, puskáik pedig feketelőporos tölténnyel voltak töltve, ha egyáltalán már hátultöltők voltak. És ezek a vadászok így is ejtettek el vadat, nem is keveset. Pedig nem volt több vad, mint ma. Lehet, hogy tudtak vadászni? Kedves vadásztársak, a lecke feladva.

Németh Balázs, 2019.

[1] Ogris 195. o., Schutz Marke 1908, Band II. 49. o.

[2] Ogris 195. o.

[3] Vadászlap 1882-06-15 / 17. szám 204. o.
[4] Vadászlap 1883-02-15 / 5. szám 64

 

Vélemény, hozzászólás?