Másfél évtizede nyúzom Uberti 1873 Winchester puskámat. A 44-40-es űrméretű fegyver rengeteg szép versenyeredményt, vadászélményt hozott az elmúlt években, de mindig is bennem volt a kisördög, hogy azért egy Henry is beférne még a fegyverszekrénybe. Nem azért mert ez a legtökéletesebb, legerősebb alsókulcsos puska a világon. Sokkal inkább a romantikája és ebből származtatott romantikája áll közel szívemhez. Az Uberti 44-40-es veszett pontos, van hozzá kidolgozott lőszerem, így egyértelmű volt, hogy a 44 Henry űrmérethez legközelebb álló .44 WCF lehet csak a puskám űrmérete. A fegyverről szinte napra pontosan 10 éve készítettem filmet és cikket. Itt volt az ideje, hogy újra reflektorfénybe kerüljön.

A Henry puskát a déli katonák egyszerűen csak az átkozott jenki puskának hívták, melyet vasárnap megtöltesz és egész héten lősz vele. Valóban hatalmas tűzerőt képviselt a fegyver az elöltöltő puskák korában, hiszen nem csak egyszerűen hátultöltő fegyver volt, hanem egyben sikeres ismétlőrendszerrel is ellátták. Ennek a rendszernek kulcs eleme volt a fémhüvelyes, egyesített lőszer mely lehetővé tette a megbízható adogatást. Cikkünk és filmünk ennek a lőszernek a történetére koncentrál.

Út a fémhüvelyes lőszer felé

A fémhüvelyes, hátultöltő rendszerek nem a 19. század szülöttjei. Ismerünk olyan hátultöltő koncepciókat már a 16. századból is, melyek esetében a csövet egy kiszerelhető, lőpor és golyó befogadására alkalmas adapterrel lehetett megtölteni. Ezek a korai megoldások azonban nem tekinthetőek lőszernek, hiszen a gyúelegyet a töltény még nem tartalmazta.

Az egyesített lőszer megjelenéséhez elengedhetetlen felfedezések a 19. század elején történtek meg. Az ütésre robbanó fulminátok – vagyis a kémiai gyújtás – kifejlesztése nyitotta meg az utat az új koncepciók előtt.

Samuel Pauly 1817-ben már olyan lőszert konstruált, mely ugyan még papírból készült és gömblövedékkel volt töltve, de a papír hüvely feneke mér egy fém kupak volt, mely közepében gyúelegyet helyeztek el. Hasonlóan lövedéket, lőport és gyúelegyet is tartalmazó papírtöltényt tüzelt Nicolaus Dreyse gyútús puskája is. Mindkét rendszer azonban rendelkezett két komoly hiányossággal: egyrészt a lőszer nem volt elég szilárd ahhoz, hogy ismétlő rendszerekhez is alkalmas legyen, másrészt a papírpalást nem tömítette a csőfart, így a lőporgázok egy jelentős mennyisége nem torkolat felé, hanem a zár és csőfar illesztésén távozott.

Az első koncepció mely már sikeresen volt képes dugasztani a csőfart a gyúpeckes – Lefaucheux – rendszer volt. Casimir Lefaucheux 1836-ban szabadalmaztatta rendszerét. Tölténye eleinte egy réz kupakból, papírpalástól állt, melyek tartalmazták mindhárom szükséges összetevőt. A gyújtást egy elöltöltő fegyvereknél is használt csappantyú biztosította, melyek a rézkupak belsejében helyeztek el egy foglalatban. A csappantyú nem a cső tengelyének irányában helyezkedett el, hanem arra merőlegesen, ugyanis a hüvely palástján keresztül vezették azt a pecket, amire a kakas rácsapott.

Lefaucheux revolver és 11 mm-es lőszerei

A rendszer a csőfart már képes volt dugasztani: a réz hüvely a lőporgázok hatására megduzzadt, így megakadályozta a lőporgázok hátrafelé törését, a gáznyomás csökkenésekor pedig közel visszanyerte eredeti méretét, ami lehetővé tette, hogy ürítsük a kilőtt hüvelyt a töltényűrből. Az első hüvelyek vörösrézből készültek, melyek rugalmassága kisebb, mint a ma használatos sárgaréz hüvelyek esetében, de a kis energiájú peremgyújtású lőszerek esetében működött a rendszert.

Az adogatás problémáját ugyanakkor a gyúpeckes rendszer megoldani nem volt képes, egyrészt azért, mert a lőszer nem rendelkezett peremmel, melybe a hüvelyvonó belekapaszkodhatott volna, másrészt a töltény oldalából kiálló pecek is komoly akadálya volt az adogatásnak, revolverező rendszereken kívül más ismétlő koncepciókhoz alkalmatlan volt.

Az utat Louis-Nicolas Flobert 1845-ben szabadalmaztatott peremgyújtású rendszere nyitotta meg. A lőszertípust eredendően szobai céllövőlőszernek szánta. Réz korongból hidegalakítással formázta meg a peremmel rendelkező fémhüvelyt, mely fenékrészébe és a perem belsőjében kialakuló résbe juttatta a gyúelegyet folyékony állapotban, mely ott megszáradt. A gyúelegy a hüvely teljes fenékrészét bevonta, de elműködtetéséhez a kakasnak a peremre kellett csapnia. Flobert töltényei hajtóanyagot – lőport – nem tartalmaztak, mivel valóban kis távolságú céllövészetre készültek.

A koncepció hamar megtalálta útját a korszerű fegyverkoncepciókra nyitott Amerikai Egyesült Államokba. Horace Smith és Daniel Wesson nyújtott be kérelmet szabadalmi védelem iránt 1854-ben, mely továbbfejlesztette Flobert rendszerét. Egyrészt növelték a lőszer teljesítményét: a lövedék alá feketelőpor töltetet töltöttek, másrészt egy perforált fémlemezt helyeztek a gyúelegy fölé, mely elvben lehetővé tette, hogy ne csak a perem, de a hüvelytalp bármely pontjának megütése esetén is elműködjön a lőszer.

Smith és Wesson lőszer szabadalma

Az 1850-es évek elején azonban más lőszerkoncepciók is léteztek még. Walter Hunt 1848-ban szabadalmaztatta rakéta lövedékét. Szabadalma egy olyan ólomból sajtolt lövedéket ír le, melynek szoknyájában (üreges farrészében) kapott helyt a lőportöltet. Az üreget egy fém kupak zárta, melynek közepén eleinte egy furat volt, melyen át a lőkúpra helyezett csappantyú lángja elérhette a töltést. Később ebbe a furatba helyezték a gyúelegyet, a fulminát pasztillát, melynek köszönhetően a rendszer egyesített lőszerré vált. Hunt lövedéke működőképes koncepció volt, ugyanakkor a lövedék fenékrészének kapacitása erősen korlátozta a befoglalható lőpormennyiséget, így igen kis teljesítményű lőszer volt a „Rocket Ball”.

Walter Hunt lőszer szabadalma

A koncepcióhoz Lewis Jennings tervezett ismétlő rendszert, melyet a Robbins & Lawrence gyártott. A Jennings puska adogatórendszerét a lenyitható sátorvassal lehetett működtetni, épp, mint a későbbi alsókulcsos puska rendszerek esetében. A gyár egyik puskaművese, Benjamin Tyler Henry már ekkor, az 1850-es évek elején dolgozott a Jennings rendszer tökéletesítésén.

Wesson és Smith 1854-ben szintén a Rocket Ballt tüzelő koncepció fejlesztésén dolgoztak. Megvásárolták és továbbfejlesztették a Hunt és Jennings féle szabadalmakat. Benyújtott új szabadalmi kérelmük azt a csőtáras, csuklós-karos reteszelésű rendszert helyezte védelem alá, mely a későbbi Henry és első Winchester puskák védjegyévé vált.

Jennings ismétlő puska szabadalma

Henry, Wesson és Smith útjai 1855-ben keresztezték egymást, mikor megalakult a Volcanic Repeating Arms company a Hunt-féle rakétalövedék tüzelő, Smith és Wesson-féle alsókulcsos, csőtáras ismétlő pisztolyok és karabélyok gyártására. A vállalkozás tőkét igényelt, így 29 részvényest is bevontak a vállalkozásba, köztük Olvier Winchestert.

A vállalkozás azonban nem már az 1850-es évek végére csődközeli állapotba került. Henry érezte, hogy a koncepció sikertelenségének oka nem a fegyverben, hanem a lőszerben keresendő ezért a peremgyújtású lőszerek felé fordult. Smith és Wesson 1854. évi szabadalma alapján kezdte meg az alsókulcsos rendszer továbbfejlesztését, azonban már 1859-ben egy súlyos és veszélyes problémába ütközött: az egyik lőkísérlet során a tárba helyezett lőszerek elműködtek, a tár pedig felrobbant. Ennek oka a töltési módban és a Smith és Wesson-féle peremgyújtás természetében keresendő.

A Volcanic ismétlő rendszer szabadalma

A Volcaninc és a későbbi Henry puskák csőtárja a torkolat alatt elhelyezkedő kapu megnyitásával tölthető meg. A lőszereket azonban nem szabad egymásra ejteni ma sem, hanem a fegyvert enyhe szögben megdöntve kell egymásra csúsztassuk azokat, hogy minimálisan ütődjenek csak egymáshoz. A tárrobbanás veszélye sohasem zárható ki teljesen, ezért is láthatunk a Henry puskák tárának alján ma is egy hosszanti rést, mely elvezeti a gáznyomást lőszerrobbanás esetén, miközben vezeti is az adogatót. Természetesen a tár rugózott adogatótestét sem engedhetjük a betöltött lőszerekre csapódni, hanem szépen visszavezetjük azt kézzel a helyére.

A veszély csökkentése a lőszer áttervezésével volt lehetséges. A baleset estéjén már ezen forgott Henry agya, másnapra pedig megszületett a megoldás: új gépeket, szerszámokat tervezett a lőszerhüvely gyártásához, mely rézkorongból hidegalakítással, húzással és préseléssel hozta létre a hüvely palástját és a peremmel ellátott hüvelytalpat.

Új módszert talált ki a gyúelegy behelyezésére is. Sűrítette üvegporral a nedves fulminát halmazállapotát, és a hüvely hossztengelye körüli megpörgetésével elérte, hogy az csak a peremben kialakult belső üregbe jusson, ne a hüvely teljes fenékrészét vonja be. Állítása szerint ez teljesen biztonságossá tette a rendszert, de a későbbi tapasztalatok ezt mindenben nem igazolták.

A Henry puska szabadalma

A .44 Henry lőszer

Az új – immáron peremgyújtást tüzelő – alsókulcsos puska egy kevéssel a polgárháború kitörése előtt, 1860-ban kapott szabadalmi védelmet Benjamin Tyler Henry neve alatt. Ez lett a történelem első olyan ismétlőfegyvere, mely katonai felhasználásra is alkalmas volt.

Henry megtartotta a csőtáras-alsókulcsos rendszert, de több apró módosítást is eszközölt, hogy a fegyvert megbízhatóvá tegye. Ilyen módosítás volt a kettős ütőszeg, mely a töltényhüvely peremét egyszerre két ponton ütötte meg.

Kiásott, láthatóan elcsettent .44 Henry lőszer. Jól látható a két benyomódás a hüvelyperemen. (Eras Gone Bullet Molds)

1859-ben Oliver Winchester megszerezte a Volcanic Repeating Arms teljes tulajdonjogát és átszervezte a vállalkozást. A gyártás felügyelője Henry lett, a vállalkozás neve pedig New Haven Arms Company. A Volcanic rendszer gyártását leállították, és csak az új koncepcióra koncentráltak.

A .44 Henry peremgyújtású lőszert először 1862-ben mutatták be az északi hadseregnek. A lőszer 25 grain finom szemcseméretű feketelőport, 216 grain tömegű, 0,446” átmérőjű faggyúba mártott, sima oldalú lövedéket és 2 grain fulminátot tartalmazott. A lövedék erős peremezéssel volt rögzítve a hüvelyszájban.

A .44 Henry jóval gyöngébb volt tehát, mint a korabeli elöltöltő hadipuska töltetek, ugyanakkor a 15 lövéses percenkénti tűzgyorsaság palástolta a hiányosságot. A tűzharc külső határa ebben az időben 200 méter távolságon lehetett, ezen a távolságon belül pedig a Henry lövedéke megfelelő ölőképességgel rendelkezett.

A gyönge lőszert ugyanakkor hátránynak érezte Winchester, így 1863-ban 30 grain lőportöltetű, 240 grain lövedéktömegű, majd 1864-ben 36 grain lőportöltetű és 324 grain lövedéktömegű lőszert mutatott be a hadvezetésének. Az 1863. és 1864. évi próbák azonban igen sikertelenek voltak a Henry puskák számára: gyakoriak voltak a lőszer elcsettenések, történt csőrobbanás, esett szét lőszer ürítésénél. De ezekről a lőkísérletekről cikkünk következő részében írunk majd.

A Henry lőszerének ereje nem változott, de 1864-ben a lövedéket változtatták. A hegyes lövedék helyett egy tompa csúcsú 200 grain tömegű lövedékre cserélték a projektilt, hogy a csőtár betöltés közben történő robbanása megelőzhető legyen. Vagyis Henry koncepciója bizony nem volt tökéletes.

A lőszertípus fejlesztése a háború után is folytatódott. 1871-ben George R. Stetson szabadalmaztatta modernizált változatát. Az erős peremezés helyett a préselt lövedéken egy vállat és egy hüvelyszájba szorosan illeszkedő kisebb átmérőjű lövedékfeneket alakított ki. A hüvely szája felütközött a vállon, ami egyenletessé tette a beültetési mélységet, a hüvely szájat pedig rászorították a lövedék fenékrészére.

Stetson szabadalma az új lövedékrögzítésről

A polgárháború után hosszabb hüvellyel szerelt Henry lőszerek is megjelentek, melyek nagyobb lőportöltet befogadására voltak alkalmasak: 25 helyett 28 grain lőporral voltak tölthetőek. A hüvely hosszabbítását a rövidebb, lapos csúcsú lövedék bevezetése tette lehetővé. A Henry puskák teljes lőszerhosszát a lift határolja be. Ennél hosszabb lőszert nem készíthetünk fegyverünkhöz még akkor sem, ha azt a töltényűr engedné, hiszen elakasztaná a szerkezetet.

A peremgyújtású lőszer gyártásával a polgárháború alatt folyamatosan problémák voltak. Papírtöltényt készíteni könnyen lehet bárhol, akár képzetlen munkaerő bázisán is. Fémhüvelyes töltények gyártásához azonban szakember és gépesített termelés szükséges. A .44 Henry lőszer ellátása annak ellenére is folyamatosan akadozott, hogy az állami és privát beszerzésekből csak kb. 10000 db puska jutott a csapatokhoz.

Eredeti polgárháborús és az utáni .44 Henry lőszerek (Eras Gone Bullet Moulds)

Javíthatta volna a helyzetet, ha a csapatoknál lett volna lehetőség a kilőtt hüvelyek újra töltésére. A hazai jogszabályok nem engedik a peremgyújtású lőszer újratöltését, ugyanakkor az nem lehetetlen. Az észak-amerikai indiánok töltötték újra Henry puskájuk lőszerét vízzel áztatott gyufaméreggel. Bizonyíték lehet erre a Little Big Horn-i összecsapás hadirégészeti leletanyaga, melyben számos olyan töltényhüvely található, mely fenékrészén nem kettő, hanem 4-6 beütés látható. Persze az annak a bizonyítéka is lehet, hogy a csettes lőszerre még egyet, vagy kettőt rásütöttek.

Folytatjuk! Következő cikkünket a Henry puska polgárháborús szolgálatának szenteljük!

Németh Balázs, 2024. április

2. rész: https://kapszli.hu/a-henry-puska-ii-a-henry-az-amerikai-polgarhaboruban-film-es-cikk/

Felhasznált irodalom:

A. Merwyn Carey: American Firearms Makers. Thomas Y. Crowell, 1953.

Dean S. Thomas: Round ball to rimfire. Part II. Thomas Publications, 2002.

Earl J. Coates, Dean S. Thomas: An Introduction to Civil War Arms. Thomas Publications, 1990.

George A Hoyem: The History and Dedvelopment of Small Arms Ammunition. Armoury Publications, 2005.

John L. Plaster: Sharpshooting in the Civil War. Paladin Press, 2009.

Joseph Bilby: Small Arms at Gettysburg. Westholm Publishing, 2008.

R. L. Wilson: Winchester an American Legend. Chartwell Books, 1991.