Nem könnyű. Pedig olyan egyszerűen megfejthetőnek tűnik, de mégsem az. Hibás vagyok én is benne persze, hiszen a telefon, konzol életünk része, vonzóságuk pedig erősebb, mint sok olyan program, melyet mi gyermekkorunkban még virrasztva vártunk izgalommal telve. Kisfiam kilenc éves, és bár vadásztunk jó párszor együtt, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rákérdez mindennap, hogy mikor megyünk megint. Pedig eddigi három közös vaddisznónk elejtését igencsak élvezte. Jó lenne, ha szeretné a történelmet, régi fegyvereket, szeretné a lövészetet, szeretné a vadászatot, bizony jó lenne… de apai szívem bármennyire is terelné, kölykeinknek saját útja van.

Tegnap Regölybe voltam hivatalos Gálos Csaba barátom jóvoltából. Barátságunk lassan évtizedes. Az első elöltöltős kutatási vadászati program után a Fehován tartottam előadást, Csaba akkor elkapta a grabancomat, hogy nekik ez most kell, Gyulaj beáll az ügy mögé. Ritka és érthetetlen volt ez, hiszen a füstös fegyverekkel való vadászat kérdése igencsak gyermekcipőben járt.

Fiammal kényelmes, úri, leálló státust kaptunk, amivel a puska elöltöltő volta miatt is meg szoktak tisztelni, de most különösen örültem neki, mivel csak az első apa-fia fácánvadászatunk volt ez. Kövezzetek meg, de előző éjjel én tettem fel fiam telefonját töltőre, hogy ha meggyengül az akarat nap közben, gyermekmegőrző funkciója szögletre menthesse a napot A hajtás igazi vadfácán hajtás volt, jó hosszú etapokkal, ahol nincs biztosíték úgy a sikerre, mint a nevelt fácán vadászaton. A reggel jól indult: mellettünk récék forogtak. Töltöm a puskát, fiam adogatja a lőporfiolát, fojtást, söréttartót, töltővesszőt lelkesen, miközben fel-fel tekintünk az égre, várva a vizivadat.  A gyors szárnyasokra négy – sikertelen – lövést lettem. Elmaradt a katarzis, de a közös bujkálás, figyelés, helyzetértékelés kitűnő időtöltés volt, ami megfelelő üzemanyagot szolgáltatott az azt követő hosszas várakozásokhoz. Két fácánra tudtam lövést tenni a nap folyamán, egy hibával, és egy szárnyazással, mely utóbbit valószínűleg a mellettünk álló állásokból azért földre parancsolták. A hosszú várakozás kitűnően telt, és örömmel konstatáltam, hogy a telefon továbbra is ott pihenhetett zsebemben. Beszélgettünk. Folyamatosan. Nem hiszem, hogy volt valaha is fiammal olyan nap, amit végig beszélgettünk.

De apa csak nem lőtt semmit. Mit mondjak, apai és vadászi renomémhoz azért szükségesnek éreztem volna legalább egy sikeres lövést. Az utolsó hajtásokban nem jutottunk helyzethez, és az legutolsó átállásnál fiam arcán már látni véltem a lemondást. Aztán négy óra felé elhangzott az „Apa, megkaphatom a telefonomat?” kérdés. Odaadtam kis csalódással, nem vitatkoztam. Persze nem benne csalódtam, hanem inkább magamban, mert mégsem tudtam érdekessé tenni a napot.

Molyolni kezdett rajta, gondoltam játszik. Rezeg a telefonom. A családi csetbe küldött képet rólunk: „Apával vadászunk.” – Kakas, kakas előre! – ordítják a hajtók, ahogy fiam is. Állunk a gáton és nézem, ahogy jó 20-25 méteren, toronymagasságban húz át a fejünk felett az átellenes facsoportba a szép kakas. Messzinek érzem, de ráfordulok, eléfogok. A puska visszarúg, és a fehér füst mögött látszik, ahogy a kakas összecsomagol, és elénk hullik. Fiam nevetve, forogva szalad érte: „Apa, megcsináltuk!” kiáltja kacagva, s bár egy vizsla elcseni előle, megy a kutya után, hogy visszaszerezze a jogos jussot. Nevetve mutatja, öleli, hogy milyen gyönyörű, és a miénk! Én úgy örülök, mintha az életbikát lőttem volna meg… de nem a fácánnak igazából, hanem a fiamnak.

Németh Balázs, 2021. 01. 30.