Apa és fia – A két Wesselényi Miklós

Az idősebb

Wesselényi Miklós. Nincs olyan magyar történelmet szerető ember, akinek ne mondana valamit az árvízi hajós neve. Kevesen tudják azonban, hogy mennyire szenvedélyes és ugyanakkor különc vadászember volt ő és édesapja. Kevesen ismerik, hogy mily kihívást és egyben rangot jelentett részt venni legendás zsibói vadászataikon. Újfalvi Sándor 1854-ben írt könyve segítségével most a 19. század első felének erdélyi vadászvilágára tekintünk vissza.

Wesselényi_Miklós_Cserei_Heléna

Idősebb Wesselényi Miklós és felesége Cserei Heléna

A Wesselényi család híres erdélyi vadász család volt, szinte minden tagja kitüntette magát a lovaglás és vadászat férfias kedvteléseiben. Számukra e szenvedélyek azonban nem csak kikapcsolódást jelentettek, hanem a harcra, háborúra való felkészülés elsődleges eszközét. A vadászat fényűzését spártaian kemény elvárásokkal párosították, amely bizony nem minden nemes számára volt elfogadható, kibírható.

A fiatal Wesselényi Miklós (1750-1809) kapitány Mária Terézia idején tűnt fel, s hamar kiemelkedett zabolátlan jellemének köszönhetően a kor nemesemberei közül. A katonai pályát el kellett hagynia féktelensége miatt, ez után tért vissza a zsibói családi birtokra, ahol csak a vadászatnak, lovainak és kutyáinak élt. Olyan vadászatokat honosított meg Erdélyben, melyek mind a testet, mind a lelket próbára tették. Háborúra készítették az eltunyult nemes ifjakat.

Nem ismert kompromisszumot sem vadászatban, sem magánéletben. Élvezte, ha félelmet lát vendégei arcán, így nem kerülte a kihegyezett szituációkat. Gyakran szervezett „sétakocsikázást” jól idomított négyes fogatával. Ilyenkor árkon-bokron át száguldott, s mikor a legnagyobb volt a félelem, bedobta a lovak közé a gyeplőt, had vigyék… A lovak persze úgy voltak idomítva, hogy a meredek szélén megálljanak, frászt hozva vendégeire…

A zsibói kastély

A zsibói kastély

Máskor saját háznépét fegyverezte fel, hogy elfoglalja a szomszédos kastélyt szabályos ostrommal, s fogságba vesse haragosa háznépét. Már ezzel a tettével kivívta az udvar ellenszenvét, melyet csak tovább fokozott, mikor 1791-1809 között az országgyűlés egyik kiemelkedő ellenzéki szónoka lett. Nem véletlen, hogy a Wesselényi család mindig a magyar ügy mellett állt ki és a Habsburg házzal szemben, ellenzékben politizált.

Nem fogta magát vissza az országgyűlésben sem. Egy alkalommal éppen fennhangon szapulta a kormányt, mikor is az elnök beléfojtotta a szót, s megjegyzést tett rá. Wesselényi mint felbőszült vadkan indult meg az emelvény felé, kardját markolva, félrelökve az előtte állókat. Az elnök előtt megállva azonban visszafogta heves vérét, s csak annyit mondott: „Értettem, mire célzott kegyelmességed. Azonban jegyezze meg, engemet József császár szenvedni megtanított, de félni nem.”

Vadászatai különösen szervezettek és embert próbálók voltak. Vad lovaglással, téli, szabad ég alatt éjszakázással, s fejedelmi lakomákkal tarkított rendezvényei messze földön híresek voltak.

Az ifjabb

„Csak sast nemzenek a sasok,

S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.”

(Berzsenyi Dániel: A felkölt nemességhez, 1797)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Wesselényi Miklós – az árvízi hajós

Berzsenyi Dániel sorai éppen a mi két Wesselényinkről szólottak. S valóban, az alma nem esett messze a fájától. Weselényi Miklós fiát, az ifjabb Miklóst (1796-1850) már hat évesen elvitte vadászatra. Mindössze kilenc éves volt fia, mikor vaddisznóhajtáson maga mentette meg életét. A kis Miklós szemközt lőtt egy rárontó vadkant, de az nem állt meg az első lövéstől. Apja nem habozott: bár 40 lépésre volt fiától, a vad pedig mindössze négy öl távolságban a gyermektől, fegyvere pedig szatymára volt töltve, mégis úgy ejtette el a támadó vadat, hogy a fiúnak haja szála sem görbült.

Persze ezek a jelenetek mindennaposak voltak, senki nem készített utána jelentést, nem volt hatósági vizsgálat, hiszen a veszély együtt járt a vadűzéssel. Nélküle unalmasnak tekintetett minden vadászat.

Ez időben Erdélyben három csoportba osztályozták a vadfajokat. A térség legjelentősebb vadja a bölény volt, mely a 18. század derekára már kihalt. A nagyvadak közé sorolták a medvét, vaddisznót, farkast és hiúzt. A vadász számára e vadfajok voltak a legértékesebbek. A nemes vadak közé tartozott a gímszarvas, dámvad, zerge és őz. Apróvadnak minősült a róka, borz, vadmacska, vidra, nyest és nyúl. A korabeli vadász számára azonban nem volt férfiasabb vadászati mód, mint a veszélyes nagyvad elejtése, lehetőleg testközelből, dacolva minden veszéllyel.

A fiatalabb Wesselényi Miklós a család zsibói birtokán rendezte legendás vadászatait általában évente három, négy alkalommal. A négy naposra tervezett vadászatok szinte katonai rezsimben zajlottak, s Wesselényi mindebben személyes példát mutatva vett részt: ő viselte a legnehezebb megpróbáltatásokat, de elvárta minden résztvevőtől, hogy bátran, kitartóan, veszélyre, mostoha viszonyokra fittyet hányva vadásszanak.

A vadászatra indulás mindig korán, pontos rend alapján történt. A vendégsereg szánon érkezett a kijelölt területre, Wesselényi azonban már a sötétben, gyalog elindult, hogy a megérkező vendégeket félmeztelenül fogadja a csikorgó hidegben, magára jeges vizet locsolva, hogy lemossa az út izzadságát.

Napi öt hajtást tartottak, melyek sorozatát csak rövid negyedórás ebédszünet szakította meg. A vadászatok bővelkedtek veszélyes helyzetekben, Wesselényit is kétszer öklelte fel vadkan. Vakmerő ember volt. Ha a vaddisznó rátört, nem tért ki előle, hanem saját karjának erejével igyekezett megállítani azt. Egy alkalommal a sertevad annyira megtiporta, hogy nyolc napig kellett az ágyat nyomnia utána. Persze mindez nem szegte kedvét.

19. századi vaddisznó vadászat

19. századi vaddisznó vadászat

Wesselényire oly jellemző esetet ír le Újfalvi. Károlyi gróf vadaskertjében tartott vadászat után Wesselényi és szolgái a sebzett vad után indultak. Hiszen mi volna jobb szórakozás, mint egy szál vadászkarddal elejteni a felbőszült, sebzett kanokat. A vadászlegények hamarosan jelentették Wesselényinek, hogy megtalálták a sebzett vadat. A gróf nem késlekedett, kardjával a disznó elébe szökött. A vad rárontott, de utolsó pillanatban megtorpant. Wesselényit annyira felbőszítette a meghátrálás, hogy utána hajította kardját, s puszta kézzel fordult a vad felé. A disznó megrohanta, s bár Wesselényi kétszer is sikeresen visszalökte, harmadszorra az állat ledöntötte lábáról, s össze vissza hasogatta agyarával. Wesselényi életét egy Riedler nevű vadászlegény mentette meg, aki jól irányzott szúrással állította meg a sebzett vadat. A fiatal legényt Wesselényi azonnal fővadásszá tette, s rozzant gebéjét azonnal elcserélte a maga 400 arany értékű paripájára. (Itt jegyzem meg mindazoknak, akik Zrínyi Miklós halálával kapcsolatosan az „összeesküvést” és a Habsburgok által „felbérelt” vadkant emlegetik, hogy a kor és megelőző századok értékrendje szerint az igazi férfi így indult a sebzett kan után. Nem kellett ahhoz különleges alkalom, vagy ármány, hogy egy ilyen baleset megtörténjen. Része volt a vadászember életének a veszély, úgy, ahogy ma része sajnos a kényelem és a modern technika…)

A vadászatok gyakran nem értek véget a nap végén, hanem a népes vadász és hajtó sereg az erdőn töltötte az éjszakát. Nem kis dolog ez, hiszen az erős mínuszokban sem indultak vissza a kastélyba. Ilyenkor sok szekéren hozott fával biztosították a sereget a fagyás ellen. Wesselényi különösen szerette, ha egy e célra kiválasztott fenyőt raktak körbe rönkökkel, így gyújtva szinte égig érő tüzet.

Medvevadászat hajtásban

Medvevadászat hajtásban

A hajtások végeztével a vendégsereg szánokon a palota felé indult, de Wesselény lóra pattant rendszerint, hogy a megérkezőket ismét személyesen fogadhassa. Az esti pazar lakomán a legmodernebb társasági élet folyt, s a fényűzés bármely herceg számára elfogadható lett volna. Ha az időjárás nem engedett a vadászatnak – megjegyzem, hogy igencsak viharosnak kellett ahhoz lennie, hogy Wesselényi elhalassza a vadűzést miatta – a nagyterem harci műhellyé változott: a nemes urak vívtak egymás ellen, vagy éppen pisztollyal virtuskodtak. Wesselényi például pisztollyal lőtte ki Kendeffy két ujja közül a pénzérmét szórakozásból, majd helyet cseréltek, hogy revansot adhasson. A pipák sorsa is megpecsételődött gyakran, maga Újfalvi is részt vett ily mulatságban: 15 lépésről lövöldözték ki egymás szájából a pipát. Újfalvi kiemeli, hogy soha senkinek nem történt baja e virtuskodások közben… Mennyit változott a világ, ugye? Vajon ki merne ma akár egy távcsöves puska elé is állni 15 lépésre? Mennyire másféle emberi kapcsolatok kellettek efféle “játékokhoz”?

A kastélyból a szerencsejátékok – kocka és kártya – ki voltak szigorúan tiltva. Az események célja ugyanis nem lehetett az, hogy egy-egy úr borgőzös hangulatban elkártyázza vagyonát, vagy bármi nemű ellentét szülessen magyar nemes urak között. A vadászatoknak össze kellett kötnie, egy táborba kellett kovácsolnia Erdély vezetőit.

Bölény - Erdély legendás nagyvadja

Bölény – Erdély legendás nagyvadja

Persze a vadászatok e korban nem egyszerűen vadászatok voltak. A reform kor haladó szellemét voltak hivatottak terjeszteni az eltunyult nemesség körében. Wesselényi buzdító példája igazi hőssé tette őt a kor fiatal nemesei szemében, reformer gondolkodása azonban bizony szemet szúrt az uralkodó háznak.

A zsibói 27000 holdas birtokot a nagy vadászatok ellenére sem szipolyozták ki, sőt. 150 éves gazdálkodásuk során a vad minden faja gyarapodott. A Wesselényiek ugyanis nem válogatás nélkül lőtték a vadat, hanem szigorú szabályozás szerint, önkéntesen tilalmi időket határozva meg. Nagy- és nemesvadat kizárólag vontcsövű puskából, egyes golyóval engedtek lőni. Egy négy napos vadászat átlagos terítéke nem volt több, mint 1-2 gímszarvas, 4-5 bak, 1-2 farkas, 14-16 róka, 50-60 nyúl, néhány vadmacska, császár- és fogolymadár.

A négy napos vadászatok nem zárulhattak teríték nélkül. A vadat nem nyúzták vagy szedték szét azonnal, hanem a kastély külső falain aggattattak fel. A terítéket egészen az utolsó pillanatig elparavánozták, hogy a vadászvendégek egyben csodálhassák majd meg a teljes eredményt az adott pillanatban. Mindez a korszakban igen szokatlan, újszerű volt.

1835-ben Wesselényit mind az erdélyi, mind a magyarországi királyi tábla perbe fogta reformer nézetei és cselekedetei miatt. Védője Kölcsey Ferenc volt. A perben három évre ítélték, melynek letöltését a budai várban kezdte meg, de két hónap múltán látásának rohamos romlása miatt engedélyezték, hogy gyógykezeltesse magát Sziléziában. Vállalt száműzetése 1843-ig tartott. Hazatért Zsibóra, de látása olyannyira meggyöngült, hogy a kitűnő lövész, aki Lazzaro Lazzarino puskájával szinte bármire képes volt, már nem találta el a vadat hajtásban. Látásának romlása nem állt meg. Először egyik, majd másik szemére is megvakult. A vadűzéstől egy 23 napos embert próbáló vadászattal búcsúzott, mely során 386 nyúl, 42 bak, 8 vadkan, 5 gímszarvas, 38 róka, 12 vadmacska, 2 nyest, 4 farkas, 42 császármadár és 36 fácán feküdt a terítéken. Teljes megvakulása után még egyszer kivitette magát az erdőbe, hogy hang alapján tegyen lövést a fácánkakasra, de miután egyszer sem talált örökre letette a puskát… Bár szeme világát elveszítette, a vadászatokat továbbra is megszervezte barátainak, ismerőseinek, melyekre kormány szolgálatában álló hivatalnok vagy katonatiszt lábát be nem tehette.

Politikai karrierje nem ért véget, sőt. Aktív szerepet vállalt Erdély újra Magyarországhoz csatolásában, mind az erdélyi, mind a magyar országgyűlés tagjává lett. A forradalom után menekülnie kellett, útja ismét a sziléziai Gräfenergbe vitte. Innen hazatérve, 1850-ben Pesten érte a halál.

Nagy korszakot éltek meg, s mind ketten a nemzet nagy embereivé váltak. Az 1849-et követő önkény idején a gondos gazdálkodással védett birtokok vadállománya leapadt a császárhoz hű hivatalnokok mértéktelensége folytán. Szomorú végét jelezve a legendás zsibói vadászatok korának.

Németh Balázs

 

Források:

Dékán István: Kalandozás a vadászat történetében (Magvető, 1972)

Újfalvy Sándor: Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak (Kolozsvár, 1854)

Kemény Zsigmond: A két Wesselényi