Csappantyús Sharps. Szoktuk így nevezni az örök szerelmet, mely valóban párkapcsolathoz hasonlatos: viharos szenvedély, örök tanulási folyamat, míg egy nap végre működésre bírjuk a bukóblokkzáras, csappantyús hátultöltő puskánkat.

A Sharps legenda. Christian Sharps 1848-ban szabadalmaztatott rendszere azonban nem csak azért különleges, mert az elöltöltő fegyverek korában közel jól megoldotta a csőfar megnyitását és a töltény hátulról történő betöltését, hanem számos egyéb újítás is köthető fegyveréhez.

A töltés elemei: papírtöltény, amiben a lőpor és lövedék van egyesítve, hagyományos kalapos csappantyú, és gyutacs pasztilla, valamint a betöltésére és tárolására szolgáló készülék.

A töltésfogások egyszerűsítése, a töltés folyamatának gyorsítása volt a célja, amikor 1852-ben szabadalmaztatta újfajta csappantyúadagoló rendszerét. Először Edward Maynard szalagos csappantyú adagolóját építették a korai Sharps puskák lakatjába. Ez a rendszer igencsak hasonlított gyermekkorunk patronos fegyvereihez. A lakatba épített mechanika a kakas minden megfeszítésekor előretolta a szalagot, mely meghatározott távolságokban egy-egy csepp higanyfulminátot rejtett. A szalagos adagoló rendszert az amerikai hadsereg is rendszeresítette, az 1855 M Springfield hadipuskák lakatka ilyen szerkezettel rendelkezett.

Christian Sharps 1852. október 5-én kapott szabadalmi védettséget 9308 számon saját találmányára. A rendszer két fő elemből állt: a lakatlemezbe épített rugós csappantyú tárral, melyből a rendszer a kakas minden megfeszítésekor egy gyutacs pasztillát emelt fel. A kakas előrelendülésekor egy kar ütötte az így helyzetbe hozott 4,8 mm átmérőjű, és 0,8 mm vastagságú gyutacspasztillát a lecsapó kakas és a lőkúp teteje közé. A gyutacs tulajdonképpen két rézkorongból állt, melyek között a gyutacselegy helyezkedett el. Az időzítésnek tökéletesnek kellett lenni, ugyanis a pasztilla legalább 1 cm-t szabadon repült. A csappantyúk betöltéséhez rézlemezből hajlított, fa dugattyúval szerelt kis „csappantyúzót” is tervezett, mely 20-30 pasztillát tartalmazott. A rendszer működött, de korántsem volt tökéletes. A szerkezet igencsak megbízhatatlan volt, bár kétségtelen előnyei is voltak: lóháton nem kellett vesződni a csappantyúval, valamint fagyott kézzel sem kellett az apró gyutacsokat kezelni.

Az adagoló rendszer

Sharps rendszerét Richard Lawrence, egykori üzlettársa fejlesztette tovább 1859-ben. Ekkor Sharps már rég elhagyta a vállalatot és saját vállalkozásba kezdett. Lawrence a szerkezet számos alkatrészét áttervezte, hogy megbízhatóbbá tegye a rendszert, de 1859. április 12-i, 23590 számú szabadalmának legfontosabb újítása mégis éppen e törekvéssel ellentétes volt valamennyire: beépített egy reteszt, mellyel az adagoló kiiktatható volt, hogy a fegyvert igény szerint hagyományos csappantyúval használja a lövész.

A rendszer sohasem lett tökéletes, így a katonák jellemzően a korszerűtlenebb, ugyanakkor megbízhatóbb hagyományos csappantyút használták a polgárháború során. A replika gyártók ezt a szerkezetet nem másolják. Egyetlen amerikai replika létezett, a Garret Sharps, mely működő adagolóval rendelkezett, de használata természetesen ennek sem volt lehetséges gyutacspasztillák hiányában.

Németh Balázs, 2021.