A Lee – Enfield puskák története a XIX. század végére nyúlik vissza, de két világháborúban is használták, sőt egyes felkelő csoportoknál, irreguláris erőknél a XX. század második felében is fellelhető volt, sőt a közel keleten máig előkerül időnként. Jól mutatja a típus sikerességét, hogy a gyorsan változó fegyverzettechnikában és fegyvergyártásban – mely különösen háborúk idején fejlődik rendkívül intenzíven – közel száz évig tudott szolgálatot teljesíteni és méltósággal megőrizni nevét az utókor fegyverkedvelői számára is.

A fejlesztés története:

Az egylövetű puskákhoz képest nagy előrelépést jelentett a XIX. század második felében bevezetett tölténytár. Kezdetben a tölténytárakat az úgynevezett csőtár konstrukciója jelentette. Ilyet alkalmaztak a svájci Vetterli és a német Mauser 1871/84 M modelleknél is. A csőtár hátránya, azonban az egyenetlen súlyelosztás volt, hiszen a puskacső alatt tárolt lőszer miatt a fegyver orrnehézzé vált, ami megnehezítette a célzást. A másik probléma, pedig a biztonságot érintette, hiszen a csőtárban a lőszer egymás mögött sorakozott, így az egyik töltény hegye az előtte lévő lőszer csappantyújának feszült, ami balesetet okozhatott. Ennek elkerülése végett a lövedékek csúcsát tompítani kellett, ami szükségszerűen rontotta a ballisztikai képességeket

A csőtár problémáinak kiküszöbölése céljából Ferdinand Mannlincher kifejlesztette a középágytárat 1885-ben, melyben a lőszerek már egymás felett helyezkedtek el. 1889-ben Mauser új modellje pedig már a puska belsejében tárolta a lőszert, amely sokkal biztonságosabb volt, mint a csőtár, viszont a harc hevében olykor nehezen lehetett újra tölteni.

A Lee–Enfield puska közvetlen elődje a brit hadsereg által 1888-ban rendszeresített Lee–Metford forgó-tolózáras puska volt. Ezen puskák tárát, illetve zárszerkezetét James Paris Lee tervezte, viszont a William Metford által szállított huzagolt cső – mivel eredetileg feketelőporhoz tervezték – nem bírta az új füst nélküli lőpor által jelentette terhelést. Ezért az Enfieldben lévő Királyi Kézifegyver gyárnak (Royal Small Arms Factory) új fegyvercsövet kellett és huzagolási technikát kellett kifejleszteni a fegyverhez. Így született meg 1895–ben a Lee–Enfield Mark I puska.

Harcászati jelentősége:

Felül: No. 4. Mk. I., alul No. 1. Mk. V. Lee-Enfield puska (Kép forrása: Rock Island Auction)

A típus a tűzkeresztségen a búr háborúban (1899 – 1902) esett át, bár némileg módosított formában, próbaként ugyanis a gyalogságot is karabély méretű puskákkal szerelték fel, amely korábban csak a lovasságnál, valamint a tüzérségnél volt rendszeresítve. Ez volt az SMLE (Short Magazine Lee–Enfield), azaz a rövid táras Lee–Enfield puska. A harcászati tapasztalatok meggyőzték a brit hadvezetést és minden fegyvernemnél rendszeresítették ezt a rövidebb verziót, mely nagyban megkönnyítette a logisztikai biztosítást.

Az alkalmazott technika és a fegyver fölényét jól mutatja az 1914–es mons–i ütközet, melyben a német tábornok von Kluck azt hitte, géppuskás alakulattal került szembe, pedig a másik oldalon a brit expedíciós hadtest katonái voltak Lee–Enfield puskáikkal. A megnövekedett tűzgyorsaság, mely elsősorban a védőknek kedvezett számos harcászati újítást előidézett. A parancsnokok rájöttek, hogy a harctereken a jövő a kis létszámú, gyorsan és szétszórtan mozgó csapatoké, nem pedig a rajvonalakba bontakozott katonáké, akik értelmetlenül esnek el az új fegyverek gyilkos tüzében.

A brit hadseregben az első világháborút követően is rendszerben maradt a közkedvelt típus és a kiképzést is tovább folytatták a gyorsaság és a pontosság elegyére alapozva. A számos lőgyakorlat közül a legismertebb talán „őrült egypercesként” vált híressé. Ebben a katona feladata az volt, hogy egy perc alatt legalább 15 találatot érjen el egy 274 méterre álló célon. Az 1930–as években a Brit Kézifegyver Akadémia egyik oktatója rekordot állított fel 37 találattal.

A második világháborúban továbbra is a Lee–Enfield puska maradt a brit katona egyik fő fegyvere – az SMLE mellet már a No. 4. típust is kifejlesztették, mellyel továbbra is sikeresen vette fel a harcot az ellenséggel. Sokszor érte az a bírálat, mely szerint lőszere nem olyan erős, mint az M1 Garand lőszere, vagy nem olyan pontos, mint a német K98, de sokoldalúságával és megbízhatóságával a legnagyobb vérzivatarban is jó szolgálatot tett.

Kép forrása: Wallpaper Abyss

Technikai paraméterek:

Rendszer:                   hátultöltő ismétlő, forgó-tolózáras

Tárrendszer:               középagytáras

Tárkapacitás:              10 lőszer, kivehető tár

Zárrendszer:               Forgó-tolózár

Tűzgyorsaság:             40-45 lövés / perc

Kaliber:                      .303 British

Lőszer:                       .303 British / 7,7x56R

Lövedék:                    több féle lövedéktípussal szerelték

Lőpor:                         kordit,

Vo:                             750 m/s

Hatékony lőtáv:          400 m ember nagyságú cél, 1500 m zárt alakzatra, területre

Összegzés, lezárás:

A dzsungel karabély (kép forrása: Gunworld.com)

Szakértők szerint a Lee–Enfield a tolózáras fegyverek „legkatonabiztosabb” típusának tekinthető ritka meghibásodása és könnyű javíthatósága miatt. A képet némileg árnyalja, hogy lőszerének teljesítménye elmarad a második világháborúban használt német és amerikai típusok mögött, bár egy katona megállítására kitűnően alkalmas. Azonban sokat elárul az a tény, hogy közel hatvan évig volt a brit katona elsődleges fegyvere és különböző konfliktusokban a későbbiekben is számos alkalommal fellelhető volt. Szívóssága, megbízhatósága és 10 lőszert befogadni képes tára egy meglehetősen népszerű fegyverré tette a katonák körében. A fegyvernek készült néhány érdekes variánsa és számos kiegészítővel is ellátták. Ilyen volt a gránát – illetve a jelzőrakéta lövő toldat, a drótvágó vagy a távcső, melynek felszerelésével mesterlövész feladatokat is elláthattak vele. A különleges típusok közül a No. 5. Mark I–et kell megemlítenünk, mely a „dzsungel karabély” néven vált ismertté, bár valószínűleg a katonák sosem hívták így. A típus a II. Világháború idején született meg, mivel a csapatoknak szükségük volt egy gyorsan kezelhető és kompakt méretű puskára, mely főként az ejtőernyősök és a Csendes – Óceán térségében harcoló alakulatok között terjedt el. A félautomata működési rendszer helyett, a britek az orosz Mosin – Nagant M44 karabély koncepcióját örökítették át saját fegyverükbe, mely megtartotta a forgó – tolózáras működés elvét. A rövid csövű, könnyített puska teljes lőportöltettel rendelkező lőszert tüzelt, így tűzereje nem csökkent, annak ellenére, hogy majdnem egy kilóval volt könnyebb, mint a No. 4. típus, emellett pedig pontossága is kielégítő maradt. Sikerét jól jelzi, hogy több, mint 250 ezer darabot gyártottak a típusból és Európában, a Csendes – Óceánon, Koreában és Malajziában is bevetésre került. Összességében kijelenthető, hogy a Lee–Enfield puska egy igazán jó fegyver, mely méltó helyet érdemelt ki a történelem fegyvervitrinjében.

Csizmadia Martin, 2020

Felhasznált irodalom:

Joel Levy: Ötven fegyver, amely megváltoztatta a történelmet 116 – 119. o., Kossuth Kiadó, 2015, ISBN: 978-963-09-8271-9

Michael E. Haskew: A II. Világháború fegyverei 182 – 185. o., Kossuth Kiadó, 2014, ISBN: 978-963-09-8002-9

Németh Balázs: Az ismétlőrendszerek története Power Point bemutató, 22. dia

Bob Campbell: British Lee Enfield .303 rifle: The legendary “Smelly” https://gunworld.com/guns/british-lee-enfield-303-rifle-the-legendary-smelly/ (elérés: 2020. 04. 23.)

Staff Writer: Lee-Enfield (Series): Bolt-Action, Magazine-Fed, Repeating Service Rifle https://www.militaryfactory.com/smallarms/detail.asp?smallarms_id=128 (elérés: 2020. 04. 23.)