A disznó-háború

- Hadtörténelem
Nincs hozzászólás

1859 tavaszán és nyarának elején San Juan szigetén az amerikai Lyman Cutlar telepes-farmer keményen és legjobb tudása szerint dolgozott, hogy felesége és gyermeke számára biztosítsa a betevő falatot.

Csak az az átkozott disznó ne lett volna… A jószág, egészen pontosan egy Berkshire fajtájú házi sertés az ír Charles Griffin tulajdona volt. Griffin pedig a brit Hudson’s Bay Company közelben fekvő birkafarmját vezette.

Cutlar már több alkalommal panaszkodott Griffinnek arról, hogy a disznója az ő kertjében turkál, többek között a krumplit dézsmálva. De Griffin nem mutatott túl nagy megértést. Brit lévén afféle jöttment illegális földfoglalónak, bajkeverőnek tartotta Cutlart, ahogy a szigeten élő többi amerikait is.

A disznó aztán kerek 159 éve, 1859. június 15-én ismét megjelent. Cutlar ekkor annyira kijött a sodrából, hogy tüstént fegyvert ragadott, és agyonlőtte szegény párát.

A casus belli

Ezzel pedig kezdetét vette az írott történelem egyik legfurcsább eseménysorozata: a disznó-háború, ami 13 évig tartott, és a kirobbantó oka egyetlen disznó volt.

Az amerikai és a brit csapatok e furcsa, vértelen háborúban ugyan nem vesztettek embert, de a helyzet szinte minden pillanatban véres összecsapássá fajulhatot volna.

H I. Vilmos császár, a döntőbíró ogy még furcsább legyen a történet: a konfliktus végül I. Vilmos német császár (képünkön), a „Kaiser” közbenjárására oldódott meg, mégpedig az Egyesült Államok javára. Ennek ellenére a Union Jack, vagyis a brit zászló a mai napig lobog a sziget északi részén, ott, ahol a brit csapatok táboroztak. A terület ma egy nemzeti park része, és azon – világszerte is ritkaságszámba menő – helyek egyike, a park alkalmazottai (mint amerikai állampolgárok) egy másik ország zászlaját vonják fel minden munkakezdéskor.

Habár a „háborút” közvetlenül kirobbantó ok a disznó lelövése volt, a felek addigra már több évtizednyi sikertelen tárgyalást tudhattak maguk mögött, vagyis az Egyesült Államok és Nagy-Britannia régóta nem tudott dűlőre jutni az USA és azon terület határa fölött, amit ma Kanadaként ismerünk. Végül 1846-ban, az Oregoni Békeszerződésben sikerült rendezni a viszonyokat.

Csakhogy az egyébként Londonban aláírt okmány nem érintett egy fontos kérdést, talán mert akkoriban még nem történt meg a terület pontos feltérképezése. Egyszóval: az oregoni béke nem mondta ki, hogy a San Juan szigetek, legfőképp a San Juan, az Orcas és a Lopez kié is vajójában.

A brit Hudson’s Bay Company akkorra már évtizedek óta működött a térségben, de amerikai telepesek is igényt tartottak a területre. A San Juan sziget minden érintett fél szemében különös fontossággal bírt, mégpedig katonai szempontból fontos stratégiai elhelyezkedése okán.

A kérdéses terület

A helyzet megérett rá, hogy mindkét fél kiterítse a lapjait. Aztán Cutlar lelőtte azt a bizonyos disznót.

A jámbor farmer rögtön megbánta tettét, és elment Griffinhez. Felajánlotta neki, hogy megtéríti a disznó árát, 10 dollárt. Csakhogy a felbőszült Griffin 100 dollárt követelt, ami mai értéken kb. 2600 dollárnak felel meg. (Több mint 700 000 Ft, ennyiből már igen szép hátaslovat is lehet venni).

Cutlar megmondta Griffinnek, hogy az igénye nevetséges, majd visszatért a kunyhójába. Griffin és egy brit tiszt, Alexander Dallas később a nap folyamán felkereste Cutlart azzal a burkolt fenyegetéssel, hogy letartóztatják. Cutlar nem dőlt be nekik, mire ők – megtorlást helyezve kilátásba – elvonultak.

George E. Pickett százados

A szigeten élő többi amerikai hamar tudomást szerzett az incidensről. Egyikük, az ifjabb Paul K. Hubbs jó kapcsolatokat ápolt a hadsereggel, George E. Pickett századoshoz fűződő barátsága révén. Pickett a Mexikói háború hőse volt, aki ezidőtájt a 9. gyalogezrednél állomásozott. Hubbs már korábban is panaszkodott Pickettnek arról, ahogy a britek bánnak az amerikai telepesekkel. A történtek után ismét felkereste őt állomáshelyén, a Bellingham-erődben, hogy hírt vigyen neki. Pickett jelentette a történteket felettesének, William S. Harney dandártábornoknak.

Pickett százados és az általa vezetett katonák nemsokára partra szálltak a San Juan szigeten. Határozott céljuk volt a telepesek megóvása a britektől, de arra is vannak bizonyítékok, hogy igazából már nem is csak a szigetlakók védelmét, hanem magát a szigetet is akarták. A britek pont ettől tartottak, így hát próbálták ellensúlyozni az amerikai „inváziót”. Késő augusztusra majdnem 500 amerikai katona és 14 ágyú volt a szigeten, amire a britek 5 csatahajó és 2100 katona felvonultatásával válaszoltak.

A csapatok között természetesen felütötte a fejét egymás bosszantása és nyugtalanítása, de lövések soha nem dördültek el. Pickett százados, nyomasztó létszámhátránya ellenére úgy döntött, hogy adott esetben nem fog meghátrálni.

Nem sokkal később James Douglas, Vancouver Island brit kormányzója nagy nyomás alá helyezte Robert L. Baynest, a brit flotta ellentengernagyát, hogy támadja meg az amerikaiakat. Baynes azonban nem állt kötélnek, mint mondta: nem hajlandó háborút indítani egy disznó miatt. A következő hetekben aztán mintha csillapodtak is volna az indulatok.

Ezalatt a fővárosban is megtudták, hogy mi folyik a szigeten és körülötte. Eltartott egy darabig: az akkori viszonyok között legalább hat hétbe telt, hogy az országot átszelve üzenetet juttassanak el Washingtonba. James Buchanan, az Amerikai Egyesült Államok 15. elnöke Winfield Scott altábornagyot és diplomatát bízta meg a feladattal, hogy utazzon a helyszínre, és próbálja eligazítani valahogy a dolgot.

Scott tárgyalt is a brit kormányzóval, és abban maradtak, hogy függőben hagyják a sziget hovatartozásáról szóló döntést, a végső megállapodásig pedig mindkét fél legfeljebb százfőnyi haderőt állomásoztathat San Juan-on. A megyegyezés szerint a britek a sziget északi részén tarthattak fenn egy tábort, az amerikaiak pedig délen.

Így is lett, és így is maradtak a dolgok még akkor is, amikor kitört a polgárháború, és az amerikai katonáknak dönteniük kellett, hogy melyik félhez pártolnak. Pickett például, Virginiába valósi lévén a Konföderációhoz csatlakozott, és később nagy hírnévre tett szert a gettysburgi csatában vezetett gyalogos támadás révén.

Ahogy telt-múlt az idő, a helyszínen tarózkodó brit és amerikai csapatok között úgymond „kitört a béke”, több forrás is említi, hogy az ellentétes oldalon álló katonák szoros barátságokat kötöttek egymással, sportversenyeken vettek részt közösen, és (milyen meglepő) együtt is iszogattak.

De a kérdés, hogy mely ország tulajdona legyen a sziget, még mindig a levegőben lógott.

Végül az USA és Nagy-Britannia közötti tárgyalásokon abban állapodtak meg, hogy a szigetek sorsát egy harmadik fél, mint döntőbíró kezébe helyezik. A döntőbíró pedig nem volt más, mint I. Vilmos császár, aki egy háromtagú bizottságot nevezett ki az igények megvizsgálására. Több mint egy éven át ülésezett e tiszteletreméltó bizottság, mire 1872. október 21-én döntést hoztak: a Haro-tengerszorostól keletre minden az Egyesült Államoké, míg a nyugati irányban fekvő területek Kanada tulajdonába kerülnek.

Emlékpark a brit tábor helyén

A San Juan, az Orcas és a Lopez sziget így hivatalosan is Az Egyesült Államok része lett. A brit csapatok egy hónappal később elhagyták a helyszínt.

Így ért véget a disznó-háború…

A puska pedig, amivel a károsult gazda, Lyman A. Cutlar akaratlanul is csaknem háborút robbantott ki, egy 10-es öbnagyságú, csappantyús gyújtású sörétes dupla volt, 30 hüvelyk hosszú csövekkel. Ma Tacomában őrzik, a Washington Állami Történeti Múzeumban.