Az első tűzkészen viselhető lőfegyver a keréklakatos szerkezet volt. Ez volt az első megoldás, mely lehetővé tette, hogy a lőfegyvereket tűzkészen, akár tokban, akár a kabát alatt rejtve viseljék, és szükség esetében akár azonnal lövést adhassanak le velük. A keréklakat azonban bonyolult szerkezet volt. Az önvédelmi lőfegyverek akkor tudtak elterjedni, amikor a kovás lakatok széles körben megjelentek Európában. A kovás lakat kezdeti változata, az ütőkakasos lakat szinte egyidős a keréklakattal, valamikor a 16. század első harmadában jelent meg. Északról indult hódító útjára, hogy a 17. század végén, 18. század elején véglegesen kiszorítsa mind polgári, mind hadi használtból a körülményesebb kanócos, és bonyolultabb keréklakatos szerkezeteket. Egyszerűbbek, olcsóbbak volt, kisebb szakértelem kellett ezért elkészítésükhöz, és könnyebb volt azokat zsebpisztolyok méretére csökkenteni. Ez volt tehát az első olyan szerkezet, mely szinte minden társadalmi réteg számára hatékony önvédelmi lehetőséget biztosított.

A boxlakatos mechanika

A zsebfegyverek talán legfejlettebb változatát az úgynevezett boxlakatos fegyverek köre volt. Ezek az egyszerű, kis méretű és megbízható szerkezetek egészen a revolverek korszakáig, a 19. század derekáig kitűnő, jól rejthető önvédelmi eszközök voltak. A rendszer valamikor az 1730-as években jelent meg. Tökéletesítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a híres angol fegyverkonstruktőr, Henry Nock (1741-1804), aki csúsztatható biztosítót szerkesztett a fegyverre. A biztosító rendszer igen praktikus megoldás volt, ugyanis nem csak a kakast rögzítette félállásban, hanem a serpenyőfedelet is zárta véletlen megnyílás ellen. A pisztoly kibiztosítása ugyanakkor egyszerű volt: a kakas teljes állásba feszítése automatikusan kioldotta azt.

A legszembetűnőbb különbség a hagyományos oldallakatos rendszerekhez képest az, hogy ez esetben nincs lakatlemez. A fegyver egy öntött vasból (vagy bronzból) készült tokszerkezettel rendelkezik, melyhez a cső és markolat külön alkatrészként illeszkedik, mindamellett pedig magában foglalja a lakatszerkezet összes belső alkatrészét. Az alkatrészek száma is csekély: a kakas és a dió egy alkatrész, mint a későbbi revolverek esetében, ezen kívül van egy főrugó, egy akasztó rugó és egy elsütőbillentyű, mely egyben akasztó funkciót is ellát. A tok tetején helyezték el a serpenyőt, serpenyőfedelet és annak laprugóját.

Ezeket a rendszereket kis túlzással akár korai hátultöltő rendszereknek is tekinthetjük. A cső letekerése után lehetett megtölteni a lőporkamrát az előre kimért töltettel, ennek torkolatára került a csőátmérőnél kissé nagyobb lövedék, majd a cső visszatekerése a serpenyő felporzása után vált tűkésszé a fegyver. A lövedék betöltéséhez sem kenőanyagot, sem flastromot nem használtak. A cső le- és visszatekerése érdekében minden szetthez mellékeltek egy speciális kulcsot is, mellyel a szennyezett fegyver esetében is könnyű volt megindítani a fődarabot. Értelemszerűen e kis zsebpisztolyok egylövetűek voltak, bár ismerünk számos példányt, mely kettő, három vagy akár több csővel rendelkezett. Gyakran a szett két teljesen azonos fegyvert tartalmazott, hogy szükség esetén második lövésre is alkalom lehessen.

A „Boston” pisztolypár

Régóta vadásztam egy ilyen szettre. Igazából használati értékük ma nincsen, hiszen semmilyen versenyszám nem fedi korlátozott képességeit. Egy aukción sikerült végül megvásárolni a párt. A doboz felirata akár amerikai eredetre is utalhat, ugyanakkor Boston nevű város nem csak Észak-Amerikában, hanem az óhazában is található. A fegyveren sajnos nem látható gyártóra utaló felirat, mindössze egy próbajel, mely két keresztbe rakott lándzsából, valamint koronából áll. Ezt a próba jelet „Tower Private Proof”, vagyis a Tower magán bélyegzőként ismerjük, melyet 1751-1810 között használtak. Olyan fegyverekbe ütötték, melyek ugyan nem Londonban készültek, de a készítő bemutatta kis összegért próbára a Towerben. A kivitel, vésetek, forma alapján a „Boston” pár a 18. század végén, 19. század legelején készülhetett.

A csövek simák, űrméretük 54-es az angol rendszer szerint, vagyis 1 font ólomból 54 azonos űrméretnek megfelelő méretű golyót lehetett önteni. Ez igen gyakori zsebpisztoly űrméret volt, mely a mai .44-es kalibernek felel meg. A cső mindössze 60,5 mm hosszú, a töltényűr pedig 13-14 grain 2-3Fg lőportöltet befogadására képes maximum. A fegyver hossza 19 cm, tömege mindössze 230 gramm, vagyis valóban könnyen rejthető kis szépségek ezek.

Ezeknek az apróságoknak közös jellemzője, hogy nincs irányzékuk. Sőt, mivel a kakas és serpenyő a cső tetején, középen helyezkedik el – ami igen vékonnyá teszi a szerkezetet – irányzékok elhelyezésre sincs lehetőség. De ne feledjük, hogy ezeket a fegyvereket nem 25 méteres lövészetre tervezték, feladata annyi volt, hogy az asztal egyik végétől a másikig lőhessen az operátor, ha baj van.

A fegyverpárt elegáns mahagóni doboz rejti, melyben nem csak a pisztolyok, hanem a csövek letekerésére szolgáló kulcs, valamint a dedikált öntőforma is helyet kap. A készlet mindegyik darabján a 44-es szám olvasható, amit akár kaliberjelnek is tekinthetnénk, valójában azonban sorozatszám. A doboz két kis zárható rekesszel is rendelkezik, melyekbe lövedékeket és csere kovákat lehetett tenni.

Lövészet a Boston pisztolypárral

Az első tapasztalatom az volt, hogy tényleg alkalmatlanok a fegyverek mindenféle céllövészetre. Amennyiben nem gengszter módon oldalra döntve lövünk velük, teljes esélytelenség bármiféle célképet varázsolni. 5 méterről még lőlapban tudtam tartani a lövéseket úgy, hogy a kakaspofa tetejét és a serpenyő fedelét igyekeztem rendezni, 10 méteren azonban már teljesen esetleges volt az eredmény. Az öntőforma nem igazán pontos, .454-460 átmérővel esnek ki belőle a lövedékek. Az apró szerszám igen gyorsan átmelegszik, így használata csak védőkesztyűben kényelmes. Nem csak a pontosság hagy kívánnivalót maga után, hanem a torkolati energia is. 55-80 J közötti értékeket mértem 109-131 m/s kezdősebességekkel. Ezt, hasonlítva egy átlagos 9 mm Luger lőszer 400-500 J torkolati energiájához, ma már nem tekintjük elegendőnek. Ugyanakkor azt is kijelenthetjük, hogy testközelből minden gond nélkül halálos a csípése ezeknek a méhecskéknek. Nem beszélve arról, hogy ügyes célzással a lövedékhatást a lőporgázok égéstermékei is növelhetik.

A visszarúgás kezelhető, de könnyednek nem nevezném, ahogy a fegyver sütése sem éppen sport sütés. De ez nem is volt követelmény soha egy önvédelmi fegyver esetében.

A Boston pár egy letűnt korról tanúskodik. A zsebben, övtokban, muffban, retikülben – pikánsabb esetben harisnyakötőben – rejtve viselt lőfegyver hatékony önvédelmi eszközt biztosított az arra rászorulónak. A boxlakatos fegyverek egészen a 19. század végéig gyártásban maradtak, olcsó, elérhető eszközt adva széles néprétegeknek.

Németh Balázs, 2021. szeptember