Megtisztelő, hogy idén ismét én vezethettem a kecskeméti hagyományőrzők által 1848. március 15. tiszteletére szervezett hadijátékát. Szkenderovics Zoli barátom szívét-lelkét kiteszi, hogy minőségi, szakszerű ütközeteket mutathasson be csapata a nagyérdeműnek. Fontos ez azért, mert ezek valóban igazi kis élő történelemórák. Többet adnak egy gyermek lelkének, mint bármely hivatalos ünnepi beszéd.

Az időjárás tavaly nem fogadott kegyeibe minket. A kései tél miatt elmaradt a hadijáték, s idén is rezgett bizony a léc. A heves szél, és a folyamatosan meginduló, majd elálló eső nem volt jó előjel. Idén azonban szerencsések voltunk, a csata közben nem hogy nem esett az eső, de még a nap is kisütött néhány pillanatra.

A rendezvényen közel száz hagyományőrző vett részt. Ott volt a Gábor Áron diáktüzér csapat, a Kecskeméti Huszár HÖE, A Kiskun Huszár és Honvéd HÖE, a Békés Megyei Károlyi Huszár és Honvéd HÖE, a Wysocki Légió HÖE, a Nagykátai Honvéd Tüzér HÖE, a Dabasi Honvédtüzér HÖA és a Táltos Ménteleki Lovas Egyesület.

Az eseményen minden fegyvernem képviseltette magát, tehát volt tüzérség, lovasság és természetesen gyalogság is. Magyar oldalon a lovasságot a huszár csapatnem, osztrák oldalon pedig a vértes csapatnem képviselte. Honvédjeink sorai közt a Wysocki Légió katonái és sorgyalog zászlóaljak, a császáriaknál pedig sorgyalog zászlóaljak és egy gránátos zászlóalj küzdött.

A hadijáték különlegessége volt, hogy a szemben álló felek nem egy előre megírt koreográfiát hajtottak végre, hanem a két összfegyvernemi egység – kis túlzással hadtest – parancsnoka egymás lépéseire reagálva mozgatta katonáit a csatatéren.

Az esemény narrátoraként nagyszerű volt látni a fejlődést, amit a csapatok az elmúlt években abszolváltak. Az első általam narrált ütközet még nem volt más, mint előre, hátra mozgó seregtestek sortüzekkel tarkított találkozója, az idei hadijáték azonban már sokszor igen pontosan mutatta, milyen is volt a kor harcászata. Megjelent így a megfelelő tüzérségi előkészítés ágyúkkal és röppentyűkkel, örömmel láttam az oszlopban menetelő, majd a megfelelő pillanatban vonalba fejlődő zászlóaljoszlopokat. Örömmel láttam, hogy a csatárlánc is megjelent a csatatéren – bár ennek szerepét még talán pontosítani kellene. Szakszerűen lett levezényelve a támadás: megfelelő távolságokból leadott sortüzekkel, s megfelelő távolságból indított szuronyrohammal.

A katonák fegyverfogásai egyébként többnyire igen jók voltak. Meglátszott a befektetett munka. A fegyvereket szakszerűen töltötték s lőtték ki. Látszott, hogy a felszerelések is sokat fejlődtek: egyre kevesebb az „olyan mintha” szükségmegoldás.

Ahol én azonban hiányt láttam, az a fegyvernemek közti együttműködés bemutatása. A tüzérség és gyalogság együttműködése jó volt, a lovasság azonban szinte végig az ellenséges lovassággal volt elfoglalva, külön játékot játszottak. Szintén hiányoltam, hogy nem látszott a különbség a vértesek és a huszárok harcmodora közt. A vértesek nehézlovas csapatnem voltak, főleg zárt alakzatban működtek a harcban. Feladatuk elsősorban az áttörés volt. A huszárok ezzel szemben oldal, háttámadásokkal operáltak főleg, lazább hadrendben. A kecskeméti hadijátékon ez a különbség nem jött elő, mindkét fél egymással kergetőzött, s huszárként küzdöttek felszereléstől függetlenül.

Talán még színesebbé lehetett volna tenni az eseményt azzal ha a lovasság gyalogság elleni harcát is bemutatják. Ha nem is hat százados gyalogsági négyszöget, de a tömegbe rendeződött gyalogság lovasság elleni védelmét nagyszerűen meg lehet jeleníteni kisebb létszám esetén is. Persze lehet, hogy ez azért maradt el, mert a talaj igen csúszós volt az eső miatt, így a balesetek elkerülése végett egyszerűbb programra kellett szorítkozni.

Mindezek ellenére a kecskeméti hadijáték nagyszerű, értékes program! Nagyon jól haladnak a fiúk, megtiszteltetés, hogy eleget tehettem a szervezők meghívásának. Sok ilyen kell, és akkor sok haza- és történelemszerető kiskölyök nő majd fel ebben az országban!

Németh Balázs