Egy tragikus sebzett vad utánkeresés története – Zrínyi Miklós halála a vérebvezető vadász szemével

Zrínyi Miklós: költő és hadvezér

Zrínyi Miklós: költő és hadvezér

Éppen 350 éve történt, 1664. november 18-án. E hosszabb tanulmánnyal adózunk a kitűnő hadtudós, katona, vadász emléke előtt, mely célja, hogy vadász szemmel tekintse át a szomorú nap eseményeit, támaszkodva azokra a forrásokra, melyek olyan személyektől származnak, akik a tragikus vadászaton jelen voltak. Az előadás elhangzik 2014. november 18-án Szigetváron.

Zrínyi Miklós halálát sokféleképpen, sokféle nézőpontból feldolgozták már. Mint megannyi vadászbaleset a magyar történelemben, ez az esemény is bővelkedik összeesküvés elméletekben, feltételezésekben, holott viszonylag pontos és hiteles leírásokkal rendelkezünk a szomorú eseményről, melyek még akkor is pontosan határozzák meg a baleset okait, ha csak a közvetlen előzményeit és a baleset utáni eseményeket írják le, s a vaddisznó konkrét támadását nem látjuk.

Kérem bocsássák meg, hogy nem szeretnék e vadászat történelmi előzményeivel, sem következményeivel foglalkozni. Célom sokkal inkább az, hogy bemutassam önöknek hogyan vadászott Zrínyi Miklós, s hogyan vadásztak a kor nagyjai, s ezen keresztül talán egy árnyalattal hozzájárulhassak Zrínyi Miklós személyiségének képéhez, s a végzetes nap eseményeinek tisztázásához azzal, hogy egy kicsit más szemszögből vizsgálom a kérdést.

Az én vizsgálati szempontom ezért nem elsősorban történelmi jellegű lesz, és mégis olyan szűrőn keresztül fogom nézni az eseményt, mely talán ezer éve mit sem változott. Gyakorló, szenvedélyes vadászember vagyok én is, mindezen belül pedig sebzett vad megkeresésére specializálódott utánkereső vadász, vérebvezető. Utánkeresőként mi javítjuk más hibáját, vagyis ha a vadász a vadra hibás lövést tesz, s a vad nem rogy tűzbe, nem marad helyben, akkor a mi feladatunk, hogy a lehető leggyorsabban felleljük, és megváltsuk a megsebzett vadat a szenvedéstől. Ennek kettős haszna van. Egyrészt rendelkezik egy erkölcsi haszonnal, hiszen a sebzett vad hosszas szenvedés, kínlódás során halna meg, ha mi nem adjuk meg neki a kegyelemlövést. Másrészt rendelkezik anyagi haszonnal is, hiszen a vad terítékre hozatalával az értékes trófea és vadhús megmenthető.

A sebzett nagyvad utánkeresése ma is hasonlóan történik, mint Zrínyi Miklós korában: a vérnyomot a rálövés helyétől addig követjük, amíg fel nem leljük a már dermedt, – vagyis már élettelen – vagy még életben lévő vadat.

A munkában elsődleges segítőtársunk a jó kutya, a hannoveri vagy a bajor véreb. Ezek ősi kutyafajták, melyek a Segusier, vagyis kelta kopó leszármazottai. Ezeket a kutyákat már időszámításunk kezdetén is vércsapázásra használták.1 A véreb – mely neve ellenére egyáltalán nem tartozik a vad kutyafajták közé – alapvetően két feladattal rendelkezik: egyrészt a szagnyomon menve biztosan követi a sebzett vad útját kitartóan, fáradhatatlanul akár több tíz kilométeren keresztül. A jó véreb akár háromnapos sebzés szagán is biztosan megy. Másrészt, ha a vadat még életében találja, feladata, hogy annak menekülését meggátolja – a vadat állítsa –, s csaholásával magához hívja a vadászt, hogy az vagy puskájával, vagy késével megválthassa szenvedésétől a sebzett vadat. Az utánkeresés tehát két részből áll: vezetékmunkából és a hajszából.

A vérebvezető szerszámai közé tartozik ma is a puska és az éles, lehetőleg nagy méretű kés. Fontos ezt kihangsúlyozni, mert Zrínyi Miklós idejében is éppen ezek az eszközök voltak használatosak sebzett vad utánkereséséhez, s bár az eszközök némiképp modernizálódtak, a vadászat ezen módja, szabályrendszere mit sem változott.

A szemtanúk visszaemlékezései

Zrínyi Miklós halálának körülményeit számos kitűnő munka dolgozta már fel. Nehéz is a témához fogni, hisz se szeri, se száma a könyveknek, tanulmányoknak a témában. Nem megkerülhető Bene Sándor és Borián Gellért munkássága, akik sokat tettek azért, hogy a baleset leírásának forrásai széles körben ismertté váljanak.

Munkámhoz én a vadász nézőpontját választottam, így számomra a legfontosabb forrást azok a leírások jelentik, melyek olyan személyektől származnak, akik a vadászaton részt vettek. Zrínyi vadásztársai közül a következőektől rendelkezünk leírással: Zichy Pál pozsonyi kamarai elnök a következőképpen írja le az esetet: „Zrínyi Miklós uram kimenvén vadászni, erdei kanokra akadott, utánna menvín az egyiknek harmad magával, az harasztban magánosan utánna rugazkodott, nem tudhatják, mi formán tertínt, lábárul le ejti az urat, három sebet nagyot ejtett rajta, az fején, torkán és lábain, az mikor az két szolgája hozzá érkezett hallván jajgatását, már akkor fel állott nagy víresen lábára és szekeret kírt, mondván, semmi az, egy fertály óra múlva szegíny meghalt…”2

A fiatal Bethlen Miklós erdélyi kancellár – aki szintén részt vett a vadászaton – önéletírásában is megjelenik Zrínyi halála. Bethlen pontosabb képet fest az eseményről mint Zichy. Olyan információkat árul el, melyek a vadászember számára sok körülményt, történést egyértelművé tesznek. E leírással később részletesen foglalkozom majd.

Zrínyi bizalmasa, Vitnyédi István soproni ügyvéd is ott van a végzetes napon. Naplójában a következőképpen rögzíti az eseményeket: „1664. november 18-án vadkanvadászatra mentem ama nagy hőssel, a néhai főméltóságú gróf Zrínyi Miklóssal (…) Zrínyi egy vadkant üldözve, amelyet már két golyó sebzett, váratlanul, és úgy, hogy közülünk senki sem látta, a vadkan által halálosan megsebesítve szerencsétlenül meghalt, s őt többé élve nem láthattam; vagyis háromnegyed óra leforgása alatt sértetlenül, élve, és holtan is láttam.”3

Ismerjük ezenkívül Zrínyi olasz apródja, Angelo véleményét is Kraus Mihály piarista történetíró jóvoltából: „Az a hír, hogy Zrínyit irigyei tették volna el láb alól, alaptalan, és nem felel meg az igazságnak. Ezt onnét tudom, hogy 1686-ban, amikor Rómába utaztam, a Pozsonytól egy német mérföldre eső Hainburg városában találkoztam egy olasszal, aki egykor Zrínyi inasa volt, és részt vett azon a vadászaton, ahol Zrínyi halálát lelte.”4

Guzics Miklós kapitány és öccse is részt vesz a vadászaton. Ők nem, de családjuk egy tagja, Guzics János is megemlékezik a balesetről: „…egy felbőszült vadállat, egy vadkan ölte meg. Íme, így hal meg az igaz, és senki sem gondol rá, de a hőstetteknek emléke él, és mindörökké fennmarad” 5

Megörökíti Zrínyi halálát Marcus Forstall, a család ír papjának leírása is a Zrínyi család történetéről latinul írt könyvében. Forstall a baleset idején Csáktornyán tartózkodott szintén, s ő vizsgálhatta meg elsőként a holttestet. A baleset leírását a vadászaton résztvevők beszámolója alapján állította össze: „Zrínyi november 18-án a Szigeten igen szapora vaddisznókra vadászott, s miután társai és szolgái elszéledtek mellőle, vagy inkább szándékosan maga hagyta el őket, olyan helyet foglalt el egy bozót sűrűjében, amelyet vaddisznólesre alkalmasnak ítélt. Hirtelen három lövés hallatszik; emberei odafutnak; a hőst a földre terítve találják, úgy hogy már sok vére elfolyt. Mégis, minden segítség nélkül lábra állt, és így szólt: »Nincs semmi veszély«. Később a körülötte állók figyelmeztetésére imádkozni kezdett, és komoly arccal, mellére verve, lelkét Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlotta; azután ereje rohamosan fogyott, s negyedóra leforgása alatt meghalt. Senki sem állítja, hogy látta volna a vadkannal való küzdelmet, vagy ami egyébként történt. Sebeiből és lábszárának elváltozásából arra következtettek, hogy miközben meghajolva arcát és tekintetét arra fordította, ahonnan a kutyaugatást hallotta, a vadkan hátulról rárohant, és széttépte a nyakát. Arcának sebe még a hozzáértőkben is gyanút keltett, hogy ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna. Ha mégis ez történt, kétségkívül nem bűnös szándékból történt, jóllehet, különböző nemzetbeli férfiak vének részt azon a vadászaton.”6

Untitled-2 Untitled-3 Untitled-4Forstall később I. Lipót krónikása, Gualdo Priorato levélbeli kérésére további részleteket ír le az esetről:

„Hogy [Zrínyi] mindenben hasonlatos legyen a nagy hősökhöz akik rendszerint gyászos véget érnek, balszerencsés módon vaddisznóvadászaton végezte életét az 1664. év november 18-i napján, anélkül, hogy tudni lehetne, vajon a halálát ember vagy állat okozta, miután a szeme alatt elhelyezkedő kerek és mély sebből, amely nem torzította el és nem roncsolta szét az arcát, az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy puskával lőtték meg; vagy leplezett árulás folytán, vagy véletlenül, hogy az urat védjék, s nem a vadkan agyara ölte meg. Élve leltek rá, a lábán állt, lelkét a Teremtőnek és a Szűzanyának ajánlotta, s állva halt meg, a szavojai Ludovico Magliani lovag vállára támaszkodva.”7

Az említett szemtanúi leírások mellett a közelmúltban vált ismerté egy másik, jelenleg szintén hitelesnek elfogadott forrás is. Hoffmann Gizella publikálta Heinrich von Schöllen ágensi jelentését, mely az eset után alig pár héttel született. Schöllen a szemtanúk beszámolója alapján készítette írását. A jelentés tartalmi összefoglalójában Hoffmann Gizella a következőképpen írja le az esetet:

Amennyire azonban Schöllen megbízható személyektől megtudhatta, a dolog a következőképpen történt: Zrínyi délben az ebédnél igen vidám volt, és az egyéb beszédtémák között szóba került a vadászat is. Miután befejezték az ebédet, megkérdezte a jelenlevőket, hogy nem akarják-e mulattatni magukat, s vadászatra kihajtani? Ez aztán kívánsága szerint megrendeltetett. Hamarosan befogták könnyű négykerekű egylovas kocsiját (Carrete, Kalesche), és igen kevés személyzettel kikocsizott. Embereit viszonylag nagy távolságra állíttatta fel egymástól, ő maga egy puskát ragadott, és szintén egy bokor mögé bújt. Amikor a vadat hajtották, az ember, aki a gróf közelében állt, a gróf egy lövését hallván, azt gondolta, a gróf máris meglőtt egy vadat, s elindult, hogy megkeresse és begyűjtse azt. Amikor azonban a hely közelébe ért, és kiabált, nem felelt senki. Mivel a bozótban nem látott senkit, csodálkozott, hogy vajon mi történhetett. Hamarosan észrevette a grófot a földön fekve, aki levegő után kapkodott. Amikor azonban a többiekért kiáltott és azok odaszaladtak, a gróf a kezei között halt meg; volt egy sebe, amelyik a bal szemétől egészen a szájáig ért, a gégéje felhasítva, az egyik keze szétharapdálva, és az egyik karján is volt egy seb.”8

Hoffmann Gizella nem kételkedik a jelentés hitelességében, forrásértékében. Engedjék meg azonban, hogy két olyan apróságra felhívjam figyelmüket, melyek talán csak a vadászember számára visszatetszőek, mégis árnyalják a jelentés hitelességét véleményem szerint. Mind Zichy, Vitnyédi és mind, ahogy azt majd később látjuk, Bethlen leírásában egyértelmű, hogy Zrínyit sebzett vad utánkeresése közben éri a baleset9. Forstall és Schöllen szerint – akik a vadászaton nem voltak jelen, az információt másodkézből kapták – a rendes vadászat során történt az eset. Náluk az az események nem válnak el egymástól. Én úgy gondolom ez jelentős különbség.

Ugyanakkor Forstall és Schöllen leírásai még egy fontos ponton eltérnek Bethlen, Vitnyédi és Zichy leírásától. Mindketten említik, hogy a baleset előtti pillanatokban egy Zrínyi közelében álló ember lövés(eke)t hallott. Ennek lehet oka szintén, hogy mindketten összevonják a hajtóvadászat, majd a rövid szünet után történő sebzett vad utánkeresés eseményeit, de értelemszerűen származhat olyan emberek elbeszéléséből is, akik a vadászaton ott voltak. Forstall nem valószínű, hogy vadászember volt, hiszen ellenkező esetben az utánkeresés tényét, vagy a sebzett kan jelenlétét biztosan megemlítette volna.

A források közül Bethlen leírása a legrészletesebb, s vadászember számára ez tartalmazza a legtöbb információt, ezért engedjék meg, hogy az ő történetét használjam vezérfonalként a későbbiekben. Tovább emeli e leírás fontosságát, hogy közli a sebesült Zrínyihez elsőként megérkező savoyai Ludovico Magliani vallomását is.

A Bethlen által leírt történet

A vadászat 1664. november 18-án, ebéd után, szép, őszi időben zajlott, s kifejezetten vaddisznó elejtése volt a cél. Zrínyi Bethlen leírása szerint három óra múlva halt meg – amikor már esteledett –, tehát a vadászat valamikor a kora délutáni órákban kezdődhetett. A vadászatban Zrínyi Miklós, a fiatal Bethlen Miklós, Vitnyédi István ügyvéd, Guzics Miklós kapitány és öccse, Magliani savoyai fiatalember, Zichy Pál, és Angelo, Zrínyi apródja vett részt, valamint természetesen segítőik, – köztük Póka István horvát vadász – akik a mai hivatásos vadászoknak felelnek meg. Ők ismerték elsősorban a területet, a vad viselkedését, kulcsszerepük volt a vadászat tervének meghatározásában, és így a vadászat sikerében.

Nézzük meg először is, hogy milyen vadászati módot alkalmaztak azon a bizonyos csáktornyai, kursaneci erdőben tartott vadászaton. Erre a kérdésre Bethlen vonatkozó passzusának második mondata ad nekünk választ:

Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak.”10

A mondatban három fontos információt kapunk:

  1. A vadászat társas vadászat, valószínűleg „hajtás” volt, vagyis egyszerre több puskás vadász vett részt az eseményen. A vadászok kétféleképpen vadásztak: a gyalogosok a hálónál álltak fel „elállóként”, Zrínyi viszont saját útját járta, s magányosan cserkelt.

  2. A háló jelenléte és a vadászok elhelyezése is arra utal, hogy a vadászat hajtás volt, vagyis a vadat hajtók terelték, irányították a háló felé, ahol az elálló vadászok puskával elejthették őket. Ma épp így zajlanak a vaddisznóhajtások, azzal a különbséggel, hogy hálóval megállítani, terelni a vadat már nem etikus, lehetőséget kell adni számára az elmenekülésre.

  3. Zrínyi Miklós nem az elálló vadászok vonalában helyezkedett el, hanem magában cserkelve – nehéz csizmáját levéve, hogy hangtalanul járhasson – testközelből vadászott inkább. E vadászati mód mindenképpen különleges bátorságra utal, hiszen a sarokba szorított, sokszor már megsebzett, kutyák és hajtók által űzött, feltüzelt vaddal pár méterről kellett szembenéznie.

Az ilyen jellegű Überlandjägen vagy parforce vadászat alapvetően német és francia területekről származott. IV. Henrik vagy XIV. Lajos pompás vadászatai pontos „haditerv” alapján rendeztettek meg. A hazai viszonyok közt e hajtások azonban kevésbé voltak fényűzőek, s sokszor a vad terelésére, megállítására, fogságba ejtésére szolgáló hálókat sem feszítették ki, bár a kutyákat legtöbbször alkalmazták.11 A vadászat során a kiszemelt terület egyik szegélyét elállták, s a hálókat úgy feszítették ki, hogy azok a vadat a puskások felé tereljék. A hajtók a terület másik oldaláról csatárláncban megindultak, kutyáikat szabadon engedve, zajt csapva, kiabálva hajtották a vadat az elállók felé. A puskások pedig tették dolgukat: lőtték eléjük kerülő vadat.

Zrínyiék vadászatáról pontos képünk még sincs. Egyrészt nem tudjuk pontosan mi volt a vadászat menete, másrészt nincs információnk a hajtókról sem, bár a puskások elhelyezése a hálónál, és az utalás arra, hogy csak Zrínyi cserkelt a puskások közül sejteti, hogy hajtásról van szó. Forstall tesz utalást azonban a kutyák jelenlétére is: „Sebeiből és lábszárának elváltozásából arra következtettek, hogy miközben meghajolva arcát és tekintetét arra fordította, ahonnan a kutyaugatást hallotta, a vadkan hátulról rárohant, és széttépte a nyakát.”12 Ez is a vadászat hajtás jellegét erősíti.

A magyarországi vadászatok általánosságban is különböztek a nyugati uralkodók fényűző, és végletesen biztonságossá tett vadászataitól. A magyarországi vadászatok kevésbé voltak szervezettek, kevesebb körítéssel bírtak, miközben fontos elemük volt a veszély. Mint azt már említettem, Zrínyi tudatosan a veszélyesebb utat választotta: egyedül cserkelt majd egyedül indult a sebzett vaddisznó után. Ez felelt meg ugyanis főúri-vadászi értékrendjének, virtusának.

Arról, hogy Zrínyi Miklós mennyire nem kedvelte a nagy felhajtással szervezett vadászatokat, további adalékot találunk Borián Gellért gyűjtései között. Evlia Celebi a híres török utazó írja le a következő esetet. Celebi egy pasa kíséretében látogatta végig a Magyar Királyság több várát, és az utazás során Zrínyinél is megfordultak. Zrínyi Légrádra vitte az előkelő társaságot vadászni, ahol ágyúval, puskákkal lődözve hajtották ki a vadat az erdőből a puskások elé. Zrínyi annyira nem kedvelte az efféle vadászatot, hogy a vár ablakából nézte csak az eseményeket, nem vett részt a hajtásban.13

A vadászat mind akkori, mind mai szemmel nézve is mérsékelt sikerrel zárult: Zrínyi és az elállók is egy-egy kocát ejtettek el, miközben Zrínyi egy Póka nevű horvát vadásza egy kant sebzett.

A sebzett kan után menni…

Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők.”14

A sebzett kan híre azonnal felkeltette az összes vadász érdeklődését, pedig a vadászat már véget ért, s a hazaútra készültek a hintónál sorakozva. Zrínyi elsőként pattant. A leírásból egyértelműen látszik, hogy maga kívánta a sebzett vadat terítékre hozni, s ezért le is beszélte a többi vadászt a vele indulásról. Megragadta puskáját, és azon nyomban Póka után vágtatott:

Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”15

Persze joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi is annyira megkapó a sebzett vad hajszolásában? Miért akarta annyira Zrínyi maga puskavégre kapni Póka sebzett kanját? Ha ezt meg akarjuk érteni, kicsit vadászszívvel kell éreznünk.

A vadkan elejtése – mióta ember vadászik – erőt, észt, kitartás igényelt. Nem véletlen, hogy a vadkanagyar, mint győzelmi jelkép, kiemelt jelentőséggel bírt szinte minden korban és bír ma is a vadászok között. Bizonyíték erre számos ókori, középkori vadkan vadászat leírása. Külön érdemes elolvasni Xenophón vadkan vadászatot bemutató írását, ahol a kutyákkal történő vadkanhajtás, nyomozás és dárdás, hálós elejtés mikéntjét írja le. S bár a modern kor vadászának fegyvere már fejlettebb, a vadászathoz alkalmazott ókori technikák mind ma is élnek.16

Engedjék meg, hogy e kérdés további tisztázása érdekében idősebb Wesselényi Miklóst is segítségül hívjam. Teszem ezt tudva, hogy több, mint száz évvel követte Zrínyi Miklóst a vadászösvényeken. Mégis úgy gondolom tökéletes képet ad arról, hogy egy magyar főúr, aki a vadászat szerelmese volt, miképp nézett szembe a sebzett vadkannal. Wesselényi zabolázatlan személyiség volt, s a harcra való felkészülés legjobb eszközét látta a vadászatban. Nem véletlen, hogy a zsibói vadászatokra meghívott nemes ifjakat olyan feladatok elé állította mindig, melyek a kitartás és teljesítőképesség terén a legvégsőkig feszítették a húrt.

Újfalvi Sándor ír le egy jellemző esetet 1854-ben megjelent könyvében az idősebb Wesselényi Miklóssal kapcsolatosan. Károlyi gróf vadaskertjében tartott vadászat után Wesselényi és szolgái a sebzett vad után indultak. Hiszen mi volna jobb szórakozás, mint másnap egy szál vadászkarddal elejteni a felbőszült, sebzett kanokat? A vadászlegények hamarosan jelentették Wesselényinek, hogy megtalálták a sebzett vadat. A gróf nem késlekedett, kardjával a disznó elébe szökött. A vad rárontott, de utolsó pillanatban megtorpant. Wesselényit annyira felbőszítette ez a meghátrálás, hogy a sebzett kan felé hajította kardját, s puszta kézzel fordult a disznó felé. Az megrohanta, s bár Wesselényi kétszer is sikeresen visszalökte, harmadszorra az állat ledöntötte lábáról, s össze vissza hasogatta agyarával. Wesselényi életét egy Riedler nevű vadászlegény mentette meg, aki jól irányzott szúrással állította meg a sebzett vadat. A fiatal legényt Wesselényi azonnal fővadásszá tette, s rozzant gebéjét azonnal elcserélte a maga 400 arany értékű paripájára.17

A sebzett kan legyőzése közelharcban a férfiember mértékegysége volt a vadászat akkori szerelmeseinek. Elejtése nem csak Wesselényi századában jelentette az igazi kihívást. Nem véletlen, hogy a harcban edzett, gyermekkorától vitézi nevelést kapott Zrínyi Miklós számára olyan vonzó volt a veszély, hogy barátai előtt pattant lóhátra, hogy a dicsőséget magának szerezze meg. Zrínyi a vadászatban kereste a veszélyt. Számára élvezetet jelentett a sebzett vad terítékre hozatala, ahogy ezt érzi ma is számos utánkereséssel foglalkozó vadászember.

Zrínyi fegyverei

A vadászat eszközei a 17. században

A vadászat eszközei a 17. században

Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”18

Előadásom elején felsoroltam milyen eszközöket használunk ma a sebzett vad utánkeresésében. Ez a mi életbiztosításunk, megtámogatva a vadászkutya nagyszerű kereső, jelző és küzdő képességeivel. Ez persze régen sem volt másképp. Puszta kézzel szembeszállni a vadkannal komoly virtusra vallott, de Zrínyi nem tervezte, hogy egyenlőtlen harcba menjen bele, hisz puskát vitt magával. De mit is jelentett pontosan a „stuc” elnevezés?

A korszak tűzfegyverei nagy változatosságot mutatnak. A 17. század derekán mind kanócos, mind keréklakatos, mind kovás gyújtású fegyverek megjelenhettek a főúri fegyvertárakban. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae c. művében nagyszerű képet ad a korra jellemző vadászfegyver típusokról:

Az flintának abban az idõben híre sem vala; vala ugyan az nagy uraknál, de nem olyanforma agyú, mint az mostani flinta, hanem másféle csufos, azt serétes puskának hítták. Akkor leghíresebb puska vala az stucz, az után való volt az tersényi puska, az is vont lyukú volt, azután volt az kőszegi pulyhák, ennek nem volt vontja, s rendszerint az hajdúk viseltenek ilyent. Ezek mind kerekesek voltak, de kivált az stucznak az rántója mellett sneije volt, az kit felnyomván, mihelyt alig nyultak hozzá, mindjárt szaladott; még az pistoly is rendszerint mind kerekes volt. Már az kitől mint tõlt ki, vagy egy pár stuczot, vagy egy pár tersényi puskát, vagy egy pár pulyhákot hordozott, töltve, felporozva, az hintóban hátúl az ülés mellett kétfelõl; ettől nem kellett félni, mert ha fel nem tekerték, ércz lévén benne, az is távul az gyujtólyukhoz, magára soha az gyujtólyukra nem ment ha reá nem vonták, soha el nem sült mint az mostani gyilkos flinták miatt mennyi veszedelem s véletlen halál történik.” 19

Nézzük mit is jelentett a „kerekes” fegyver. Az első lakatszerkezet, mely kézi tűzfegyvereken megjelent a kanócos lakat volt. Ez az igen egyszerű szerkezet egy parázsló kanócot érintett az elöltöltő fegyvercső gyúlyuk mellett elhelyezett serpenyőjébe töltött felporzólőporba. Ennek a szerkezetnek jelentős hátránya volt, hogy a kanóc parazsát folyamatosan életben kellett tartani, a fegyvert hosszasan tűzkészen – lövésre készen – viselni nem lehetett, így vadászatra csak korlátozottan volt alkalmas.

A 16. század elején megjelenő keréklakat hasonló elven működik, mint a mai tűzköves öngyújtók. A lakat lelke egy tengelyen forgó, rugó segítségével megforgatható acél kerék. A rugó megfeszítéséhez speciális kulcsra volt szükség. A kerék felső oldala belenyúlik a serpenyőbe egy pontosan illeszkedő résen keresztül, mely pedig közvetlenül a gyúlyuk mellett található. A mechanika másik fontos alkotóeleme a pofákba fogatott piritet tartó kar, vagy kakas. Lövéskor a kerék forogni kezdett, a pirit pedig szikrát vetett az acélon, mely begyújtotta a serpenyőbe szórt felporzó lőport, majd a főtöltetet.

A tűzkész viselés és a gyors kapáslövés lehetősége forradalmasította a civil fegyverhasználatot, miközben a keréklakat nem tudott beszivárogni a hadi használatba. A korabeli harcászati elveknek ugyanis még mindig megfelelt az olcsóbb, egyszerűbb, harctéren még mindig jól alkalmazható kanócos lakat.

E puskák lövedéke ekkor még szinte kizárólag egyes golyó volt, melyet tiszta ólomból öntenek, s flastromba csomagolva töltenek a huzagolt csőbe. A fegyver töltése során először lőport töltöttek a csőbe, majd arra nyomták a zsírozott flastromba csomagolt golyót a töltővesszővel. Ezután felporozták a serpenyőt, és megfeszítették a kerék rugóját a kulccsal. Ezután volt leadható a lövés. Maga az újratöltési folyamat nagyjából egy percet vett igénybe.

A korabeli puskák és a mai modern vadászfegyverek teljesítménye között jelentős különbség van. A feketelőpor és a mai lőszerekben használt füstnélküli lőporok ereje között jelentős különbség van, az utóbbi javára. A régi lövedékek nagyobb kaliberűek, kedvezőtlenebb formájúak, nehezebbek voltak, mint a maiak, ezért ballisztikai teljesítményük is kedvezőtlenebb volt. Ez alapvetően két téren jelentkezett: egyrészt a lövedékek lassabbak voltak, s hiába a nagyobb tömeg, mégis kisebb mozgási energiára voltak képesek20, mint a mai vadászlőszerek. Ha a mozgási energia kisebb, értelemszerűen a vadnak átadható energia is kisebb lesz. A kedvezőtlen forma, nagyobb lövedék tömeg és kisebb lőpor hajtóerő alacsonyabb lövedéksebességet eredményez, mint a mai lőszerek esetében. Akkoriban egy stucból kilőtt lövedék sebessége nehezen haladhatta meg az 500-550 m/s-ot, míg ma a vadászlőszerek lövedékei 700-800 m/s feletti sebességgel hagyják el a torkolatot. Mindemellett a kedvezőtlen formának köszönhetően a régi gömblövedékek jóval gyorsabban is vesztik el energiájukat, mint a korszerű, kedvező alaki tényezővel bíró vadászlövedékek. Mindezek ellenére azonban biztosan kijelenthető, hogy rövid, 80-90 méter alatti lőtávolságokon az elöltöltő fegyverből kilőtt lövedék ölőképessége éppen olyan jó, mint a modern vadászlőszereké, sőt bizonyos lövedékek áthatolása képessége még jobb is.21 A két fegyvertípus közti különbség a nagy távolságú lövések esetében jelenik meg. Zrínyi fegyverének korlátja sokkal inkább a lassú újratölthetőség és a mai szemmel nézve alacsonyabb tűzbiztonság volt.

Zrínyi Miklós fegyvere tehát egy „stuc”, vagyis egy huzagolt csövű, rövid, keréklakatos elöltöltő puska volt, melynek gyorsítója, vagyis „sneije” is volt. A gyorsító szerkezet előfeszítette az elsütőt, melyet így jóval kisebb erővel lehetett kioldani. A könnyű sütés egyet jelent a lövészhibák jelentős csökkentésével, vagyis a vadász kevésbé rántott bele a lövésbe, a puska pontosabb lett.

Hiába volt azonban Zrínyi Miklósnak nagyszerű puskája, lövést leadni nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy volt-e lehetősége. A vadász csapat Zrínyi ellovagolása után két részre szakadt: „Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”22, miközben Guzics, Vitnyédi, Bethlen és Zichy ott marad a hintónál beszélgetni. Sem a Zrínyi után lovagló csapat, sem a hintó mellett maradók tekintetében nem tesz említést Bethlen arról, hogy lövéshangot hallottak-e, ahogy azt sem tudjuk meg, hogy milyen fegyverrel szállt szembe Zrínyi a vadkannal.

Forstall azonban említ a lövéseket: „Hirtelen három lövés hallatszik; emberei odafutnak; a hőst a földre terítve találják, úgy hogy már sok vére elfolyt.”23 Schöllen is említ lövést, tehát a stuc akár el is sülhetett Zrínyi kezében, ahogy Póka is leadhatott lövést a sebzett kanra. A három lövést persze nem önállóan Zrínyi adhatta le, hisz puskája egylövetű volt, ahogy a többi helyben lévő vadászé is. A fegyver újratöltése pedig nehezen képzelhető el, miközben egy sebzett vadkant ront a vadászra. Egy magyarázat lehet a három lövésre, ha az első két lövést Zrínyi és Póka adta le, a harmadikat pedig a helyszínre érkező Magliani. Erről az utolsó lövésről Bethlen is megemlékezik:

Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő; elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”24

zrinyi011

Vadászkardok. (Forrás: Temesváry Ferenc: Vadászfegyverek)

Bethlen ekkor még csak csak a puskát említi fegyverként, de a korabeli ábrázolásokon minden esetben látható Zrínyi mellett egy elejtett, egyenes vadászkard is. A vadászkard ekkoriban fontos eszköz volt, ugyanis a huzagolt puskák pontossága bár kitűnő volt, sem a kanócos, sem a keréklakatos, sem a kovás fegyverek gyújtása nem volt a mai fegyverek gyújtási biztonságához hasonlítható. Mindemellett lassú is volt őket újratölteni kilövés után, vagyis ha csak sebzés történt, szükség lehetett azonnal önvédelemre is. A vadász ekkoriban nem volt elképzelhető hidegfegyver nélkül.

A vadászati módok is többfélék voltak ekkoriban. A vadat nem csak lőtték, hanem „verették” is, amely kifejezés ez esetben az „átüt, átver” jelentésében értendő, utalva arra, hogy a vadat pikával vagy karddal szúrták le, de jelentheti a hálóba gabalyodott vad bunkókkal történő agyonveretését is.25 Ilyen vadászatra utal Thököly Imre naplójában:

9. Szereda. Megunván az ben való heveríst, reggel kiindultam Poserolczárúl, lovas gyalog seregekkel, magam kornétájával, az hajtókat és puskásokat kiküldvín előre az kopókkal, vadászattal töltvín az mai napot, Poserolczátúl egy mértföldnyire Kurjács nevű puszta falunál egy forrásnál hálván, szarvast, őzet, vaddisznót és nyulakat veretvín el.”26

A lőfegyver e korban tehát nem egyetlen eszköze volt a vadászatnak. Apor Metamoprphosisában szintén találunk utalást arra, hogy a szúró, vágó eszköz mindig a felszerelés részét képezte, bár azt nem a vállra vetve, hanem a lovon hordták, mivel a vállon az előre kimért puskatölteteket tartalmazó lóding és a finom szemcséjű, lakat felporzására szolgáló lőport tartalmazó porzó palack (felporzó flaska) függött:

…az hegyes tőr mindenkor az paripán volt. Nem vala akkor annyi nyakban vetõ kard mint most, hanem ha annál nagyobb ember vala is, lódingot viselt, azon lefüggő elefántcsontból való kis kerék palaczk, porozni való puskaporral teli, annak csattanó fedele, kis réz sípja, az kin az puskapor kijött; az lóding penig tele volt töltés puskaporral, golyóbis az végin;”27

A vaddisznó vadászkarddal vagy dárdával történő ősi vadászati módja a magyar nyelvű vadászirodalom legkorábbi műveiben is megjelenik:

A’ bátor vadászok dárdával vagy vadászkéssel is megölik a vaddisznókat. Ezek a dárdák és kések lándzsa formájú ‘s erős körösfa nyelű hegyes nyársak. A’ hajtó kutyák által felkergetett és üldöztetett disznó mérgesen szalad a’ vadászok felé. Ekkor szabadon botsáttanak 5 vagy 6 disznófogó kutyát, mellyek a’ mérges vadat megragadják és feltartóztatják, míg a’ vadász ezen szóval „hujdisznó!” elejbe fordul, ő pedig erős karjával, ‘s nagy gyorsasággal döfi dárdáját annak első lábai és szügye közé, úgy, hogy egyszerre öszverogyik.

De ha a’ vadász a’ disznó szegyét nem jól találta, egyik tagja vagy talán még élete vesztével is lakol bátorságáért, ha tsak körülötte álló pajtásai tüstént segítségére nem mennek, ‘s a disznót meg nem ölik, mert ez dühösen vagdal agyaraival köröskörül, ‘s nem könnyen távozik a’ viadal helyéről.”28

A szarvaskés vagy vadászkard Zrínyi korában az igaz vadász jelképe volt. Olyan címer, mely egyben önvédelmi funkcióval is bírt. Pák Dienes 1829-ben írt könyvében már egy letűnt kor jeleként értékeli az eszközt, de ő is megerősíti, hogy a külsőségek mellett az igazi vadászemberek továbbra is ejtettek el vele szarvast és vaddisznót:

A’ valódi vadász azonban, ki szarvaskését vadásszá vadásszá üttetésekor vagy avattatásakor Urától vagy Előljárójától az egész vadásztársaság’ nevében kapta, azt most is különös becsben tudja tartani, ‘s nem egyedül mutogatás végett hordozván, vadászatokon vele szarvast, vaddisznót ‘s más nagy rendű vadakat fog fel, ‘s magát a’ környülállásokhoz képest mind tolvaj puskások mind nekidühödött veszedelmes vadak ellen védelmezi.29

Zrínyi korában azonban a kard még fontos, puskával egyenrangú vadászeszköz volt minden kétséget kizárólag. Bizonyíték erre Bethlen mondata, mellyel a hős Zrínyi halálát taglaló passzust zárja le:

Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”30

Hihetünk-e tehát a Zrínyi halálát megörökítő ábrázolásoknak? Volt-e kard Zrínyinél, amikor szembeszállt a sebzett kannal? Én vadászként úgy gondolom, hogy biztosan. Egyrészt nehéz elképzelni azt, hogy egy 17. századi főúr kard nélkül űzte a vadat, másrészt a sebzett kan közelharcban történő leterítése az igazi vadász ismerve volt, ehhez pedig a szúró-, vágófegyver elengedhetetlen. Ezt támasztja alá Bene Sándor kutatása is, aki a firenzei Központi Nemzeti Könyvtárban lelte fel az 1664. december 20-i Gazette veneziane hasábjain a baleset leírását, mely szerint a lágy részen lőtt vaddisznót másnap megtalálták, hasában Zrínyi vadászkardjával.31

A baleset körülményei

Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni (Magliani) legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő; elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.”32

Bár a közismert ábrázolásokon Zrínyit nyílt terepen ábrázolják, Bethlen leírásából egyértelmű, hogy erdőben, azon belül is sűrűben történik a baleset. A vaddisznó tehát minden bizonnyal meglepte a harcedzett, vitéz embert a vadnak jobban kedvező közegben. Nem tudjuk meg azonban a leírásból, hogy dördül-e olyan lövés, melyet Zrínyi vagy Póka ad le. Magliani ugyanis Póka jajszavára indul el Bethlen leírásában, nem lövéshangra.

A vadkan

A vadkan. Keménykötésű, harcra termett vad. Ma hazánk egyetlen veszélyesnek tekintett vadja.

A vadkan. Keménykötésű, harcra termett vad. Ma hazánk egyetlen veszélyesnek tekintett vadja.

A vadkan, vagy „erdei”, ahogy azt eleink hívták, fő fegyvere a testtömege és az agyara. Hatékony védő és támadó eszközökkel is rendelkezik. A kan agyara két párból, nagy agyarakból és kisagyarakból áll, ma ezt tekintjük a vadkan értékes trófeájának. A vadkan alsó agyarainak hossza akár a 30 cm-t is elérheti, melynek azonban csak egyharmada áll ki az állkapocsból. Az agyarak borotvaélesek, mivel az egymáson súrlódó nagy- és kisagyarak folyamatosan élezik egymást. A kifejlett vadkan tömege akár a 200 kg-ot is meghaladhatja közép-európai környezetben.

Közszájon forgó jelenség, hogy a vaddisznó páncélt növeszt, melyen a lövés elcsúszhat, gyöngülhet, s így a még jó helyre csapódó lövedék sem tudja kioltani az erdei életét azonnal. Kovásznai Kováts István így írja le a jelenséget:

A’ vaddisznó, kiváltképpen a’ vadkan minden Európai emlős állatok köztt legrettentőbb. Teste egészen sertékkel van benőve, mellyek a’ hátán leghosszabbak és legmerettebbek; maga pedig gyakran ollyan pántzéllal van fedve mellyen a’ valamivel távolabbról lőtt sörét és golyóbis keresztül nem hat, sőt a’ dárdák és vadászkések is lepattannak bőréről.

A’ vaddisznónak t.i. sertéjek alatt gyapjú forma vastag szőrök van, melly nálok kiváltképpen a’ kanoknál lassanként vastag kalap posztó forma darabba álnak össze. Ez következő módon történik: Midőn a’ vaddisznók posványokban és motsárokban hevertek, fatsipás (enyvező – NB) fákhoz dörgölődznek, így a’ fatsipa és az iszap annyira testekhez ragad, hogy belőle átalhatatlan pántzél formálódik.”33

Hogy ez a páncél mennyire „áthatatlan”? Nos a sörétet (csőbe egyszerre töltött több kis ólomgolyót) valóban megfoghatja, de a „stuc”-ból kilőtt egyes golyót biztosan nem. E lövedékek mozgási energiája a korabeli páncélokat is átütötte 100 méteren belüli távolságon, így nem feltételezhető, hogy a vadkan páncél hatásos védelmet jelentett volna. Pák Dienes így ír erről a legendáról:

Gyakran megeshetik, hogy a’ srét nem járja meg: de hogy löveti messzeségben arról a’ golyóbis lepattana, azt többnyire olly vadászok állítják, kik a’ reájok jött vadkantól megrémülvén, azt ijedtökben rosszúl czélozták ‘s elhibázták.”34

A fent leírt páncélt természetesen nem a lőfegyverek ellen fejleszti magán a kan, hanem a párzási időszak más kanok elleni küzdelmeihez. November végén, december elején ugyanis a vadkan viselkedése az átlagosnál is erőszakosabb, kiszámíthatatlanabb:

November’ végén és Decemberben, midőn a’ vén kanok az emsékhez kaptsolják magokat, tsaknem egészen dühösek, ‘s ekkor szükség őket kikerülni, ha kárt nem akar az ember szenvedni.

A’ fiatalabb kanokat dühösen elkergetik, egyet sem szenvednek meg magok mellett. Ezen viadalra kiköszörülik, tsikorgatják fogaikat, és tajtékoznak.”35

A vaddisznó alapvetően kerüli az embert. Ha módja van rá kitér a találkozók elől. Látása rossz, szaglása, hallása viszont kitűnő, erdei környezetben sokkal előbb észleli a vadászt, mint a vadász őt. Sikerrel belopni csak jó széllel lehet. Más helyzet adódik azonban ha a vad sebzett és mindemellett sarokba is szorítják. Ilyen esetben minden erejét felhasználva szembefordul ellenségével és lesből vagy meglepéssel támad.

A sebzett vaddisznó támadási formái ismertek, de hogy a támadás mely módját választja, teljességgel kiszámíthatatlan. Rafinált, eszes állat. Ha a sérülése súlyos, úgy vagy rétegvonalban, vagy lefelé halad csak. Sebét gyakran hűti dagonyákban, patakban, ha teheti. Addig menekül így, amíg el nem ér nappali nyughelyéhez, mely általában áthatolhatatlan sűrű, ember számára sokszor alig járható aljnövényzettel. Itt elfekszik, s ha sebágyában nem zaklatják jó eséllyel kiadja lelkét. Ha a sebágyból felkeltik, akkor viszont addig fut, amíg lelke bírja, s a vadász beérni már nem fogja tudni.

Hogyan gyűrhette le Zrínyit a vadkan?

Azt hiszem erre a kérdésre soha nem fogunk választ kapni, hacsak nem Póka István vadásznak létezik leírása valahol az eseményekről. Ha képet szeretnénk alkotni egy ilyen vadkan – ember találkozóról, nem marad más lehetőségünk, mint segítségül hívni azokat a vadászokat, akik már belenéztek a sebzett sertevad szemébe. A vaddisznó fegyverzete és harcászata, támadási módjai – az emberével ellentétben – nem fejlődtek sokat a történelem során. Sőt, inkább semmit. Ha efelől bármi kétségünk lenne, üssük fel Homérosz Odüsszeiáját:

Ott egy nagy vadkan sűrű cserjékben heverészett,

melyen a fúvó szél nedves dühe át sohasem járt,

nem nyilazott sugarával a fénylő nap se közéje,

rajta záporeső sem járt át: oly sűrű cserjés

volt az, s közte avar gyűlt föl hulló levelekből.

Hát a kutyák topogása, vadászok lábdobogása

vette a kant körül, ám kirohant az a sűrü berekből,

fölmeredett sörtéje, szeméből szikra szökött ki,

és közelükbe megállt. Legelőször a fürge Odüsszeusz

fogta a hosszú gerelyt jóizmú kézzel a kanra,

megsebesíteni vágyva: s a kan megelőzte, reátört

s térde fölött merített ki vérét, tépte ki húsát,

rézsút rontva reá, de a csontig mégse csapott be.”36

Az itt leírt vadkan támadás a lehető legtipikusabb eset, melyről minden tapasztalt vadásznak egészen biztosan van már saját emléke. A sarokba szorított kan egyenesen ellenségére ront, hogy feldöntse azt, miközben agyaraival – vagy a koca a kampóival – a comb lágy részebe vág, hogy lehetőleg vérereket metsszen el. A Homérosz által leírt támadás ma is az egyik leggyakoribb baleset forrás hajtásokon, és ma is éppen így történik az esetek legnagyobb százalékában.

Zrínyi Miklóst tehát a vadkan feldöntötte, ehhez kétség nem férhet, hiszen hasán fekve, vadkannal a hátán találta meg őt Magliani. Hogy a lábán kapott-e sebet, az ellenben már nem egyértelmű. Zichy és Forstall egyértelműen jelzi, hogy Zrínyi lábán, lábszárán is sérült, Bethlen azonban csak a nyak és fejsérülésekről tesz említést, melyeket halála okának tartott. Ne feledjük, hogy Zrínyi a sűrűbe hatolt a vad után, ahol a disznó kitaposott váltóin – a sűrű aljnövényzetben kialakított alagútjain – gyorsan, otthonosan mozog, előnyben van.

Az események további tisztázására szemtanú hiányában esélyünk nem sok lehet. A vaddisznó viselkedése azonban ilyen helyzetekben bizonyos tekintetben tipizálható. Megkértem ezért Magyarország legeredményesebb vérebvezetői közül kettőt, hogy néhány mondatban foglalják össze, ők mit tapasztaltak sebzett kan utánkereséseik során.

Bényei Tamás vérebvezető, utánkereső vadász

Bényei Tamás vérebvezető, utánkereső vadász

Bényei Tamás hivatásos vadász és egyben vérebvezető, 261 sikeres utánkereséssel. Két jellemző esetet mondott el nekem:

Kiszámíthatatlanok. Gyorsan, hirtelen támadnak. Az eddigiek mindegyike sűrűben lapult meg, ezért nehéz volt észrevenni őket. A sebágyból hirtelen képesek támadni és mivel nem látod, még lőni sem tudsz. Ha rossz széllel mész rá, nem ugrik meg lapit. Néhányszor, ha a közelébe érsz, csattogtatja az agyarait. Félelmetes hangja van. Amelyik nekem jött, az is sebzett volt. Pillanatok alatt nekem támadt, s föllökött. Ha láttad már filmen, hogy verekednek a bugás idején, akkor az egyik helyébe képzeld oda magad. Brutális erővel vagdos. Az agyarak tényleg, mint a borotva. Úgy vágott át két bozótnadrágot… És ha nincs ott a kutya ki tudja hogyan végződhetett volna…”

A második beszámoló egy olyan szerencsétlen esetet ír le, mikor a sebzett disznó meglepte a vadászt, és ahelyett, hogy elmenekült volna, – éppúgy, mint Zrínyi halálakor – a vad ott maradt ellenségével, a sebzett vadásszal, hogy végezzen vele:

Általában az a tévhit, hogy az a disznó, amely az oldalán fekszik az biztos halott. Ez hülyeség. Sós Atilla barátom a kukorica tarlón fekvő kan felé ment. Előző nap lőttek rá a vendégel. A kutya a csapán ment, Attila meg egyenesen a disznóhoz. Két méterre állt meg tőle. Dermedten feküt a vad. Nyolc perc múlva a kutya is odaért. A kan fölpattant az oldaláról és Attila már a földön is volt. Ütötte, verte oldalról, minden irányból, akárcsak engem vert a másik. Az artériáját a combján föl is vágta. Végül sikerült lelőnie. Odakúszott az autóhoz és hívta a mentőket. A támadó disznót nem érdekelte Attila támadó kutyája sem. Nem hiába nem keresik szívesen a disznót sokan. De szerintem éppen ez az igazi adrenalin.”37

Horváth Zoltán vérebvezető utánkereső vadász

Horváth Zoltán vérebvezető utánkereső vadász

Horváth Zoltán hivatásos vadász, 240 sikeres utánkereséssel:

Sebzéstől és egyedtől függ hogyan viselkedik a sebzett kan. Minden disznó egyéniség. Lehet béketűrő, lehet kifejezetten agresszív, egyszerűen nem lehet kiszámítani, hogy támadni akar-e. Van amelyik keresi a konfliktust, éppen, mint az emberek esetében. Hogy egy sebzett kan támad-e, főleg függ attól is, hogy mennyi idő telik el a sebzés óta. Amikor engem megtámadtak, mindig friss sebzés volt, alig pár órája történt. Nem tudott még lázasodni, mely tompítja az érzékeket. A csontos láb lövött a legagresszívabb. A hasba lőtt is nagyon agresszív, ha a lövés nem ért létfontosságú szervet, csak feltépte a hasat. A fájdalom ilyenkor megőrjíti.

Ha támad, hang nélkül, gyorsan teszi. Ha a kutya nem jelzi hogy gond lesz, hiába lenne kezemben a puska, felborítana. Egyszerűen nincs idő reagálni. A kutya lényeges, mert a kutya nélkül egyszerűen nem vehető észre a kushadó vad. Zrínyi sok hibát követett el modern utánkereső szemmel. Úgy gondolom kihívta maga ellen a sorsot. A vadkan koponyája nagyon kemény tud lenni, az ólomlövedék lecsúszhat a fejéről kedvezőtlen beesési szög esetén. Ez még a mai sörétes puskából kilőtt Brenneke lövedékekkel is megtörténik, magam tapasztaltam.

Zrínyi megtalálása is tipikusnak mondható. A disznó tapossa a feldöntött vadászt, nem csoda, hogy így találtak rájuk. A leírt sebek is élethűek, ilyen sebeket okoz a disznó, nem szép látvány biztosíthatlak róla. Amit leírnak a történetek, az teljesen hihető és valós. Láttam már hasonló esetet megtörténni. Ott sem hagyta a vadászt a disznó, hanem maradt vele és tiporta, szurkálta.”38

A sebzett disznó a legtöbb esetben ráront a vadászra, fellöki, miközben agyaraival a láb lágy részeit hasogatja. Cseszilvásy Ákos (Vajda János) szerint vissza csak ritkán fordul:

Kergetett, sebesült vaddisznó azonban veszedelmes. Föltartóztathatatlan sebességgel rohan egyenes irányban ellenére, s fellökvén (a vadászt – NB), agyarával halálos sebet hasít rajta. Azonban ritkán marad tovább ott, s még ritkább eset, hogy megforduljon.”39

Zrínyi vadkanja azonban nem menekülni akart, hanem megölni ellenségét. Ebben valószínűleg jelentős szerepe van annak, hogy a párzási időben a vad jóval agresszívabb. Hormonnal telt teste növeli harci kedvét, miközben csökkenti fájdalomérzetét.

A sebesült Zrínyi

Cserna Károly: - A csáktornyai vár udvara

Cserna Károly: – A csáktornyai vár udvara

Zrínyi sebei is sok részletet elárulnak arról, hogy mi történhetett a végzetes pillanatokban:

Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”40

E leírás alapján Zrínyi Miklóssal vélhetően ugyan az történt, ami megtörtént számos más magyar vadásszal, hajtóval is a modern korban: a vadkan fellökte – és itt szinte mindegy, hogy tudott-e lőni, avagy sem –, a kan pedig megtaposta, miközben agyarával a nyaki lágy részeket és a fejet hasogatta, szurkálta. Az elvágott ereken elfolyó vérrel pedig gyorsan elfolyt az egyik legkitűnőbb magyar hadtudós élete is.

A sebek további leírását a már említett Marcus Forstall-féle levélben találjuk: „Sebeiből és lábszárának elváltozásából arra következtettek, hogy miközben meghajolva arcát és tekintetét arra fordította, ahonnan a kutyaugatást hallotta, a vadkan hátulról rárohant, és széttépte a nyakát. Arcának sebe még a hozzáértőkben is gyanút keltett, hogy ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna. Ha mégis ez történt, kétségkívül nem bűnös szándékból történt, jóllehet, különböző nemzetbeli férfiak vének részt azon a vadászaton.”41

Priorato Forstall leírását a következőképp emeli át I. Lipót uralkodását bemutatót művébe: „Mielőtt továbbhaladnánk az elbeszélésben, elmondjuk Zrínyi Miklós gróf halálát, amely valóban méltatlan ily derék emberhez: ő, aki ezer csatában forogva nem lelte végzetét az ellenség fegyverei között, szerencsétlen módon egy vadkan agyarának esett áldozatul. 1664. november 18-án, szokásához híven, vadászattal múlatta az időt az arrafelé eső erdőkben; ekkor történt, hogy egy a vadászok által sebzett, megbőszült vadkan hevesen rárohanva lábán megsebezte és a földre döntötte, majd agyaraival felhasítva torkát, félholtan hagyta ott. Az erdőben szétszóródott emberei, mikor odafutottak, még élve leltek rá: lábán állt, lelkét az Úristennek és a Boldogságos Szűznek ajánlotta. Kevéssel utóbb a szavojai Magliani lovag vállára támaszkodva kilehelte lelkét. Így halt meg ez a vitéz lovag, akit az egész kereszténység siratott.”42

A hitelesnek elfogadott leírások közötti különbségek számos összeesküvés elmélet táptalajává váltak az elmúlt századokban. Forstall beszámolója ugyanis több pontban eltér a szemtanúk leírásától. Leírásában hajtókutyák is megjelennek, ő három lövésről ír, a sebesült Zrínyi Magliani vállára hajolva hal meg, a halott arcán pedig kerek seb látható, melyről nem lehet megmondani teljes bizonyossággal, hogy azt golyó vagy vadkan agyar ütötte. Ezek az elemek más leírásban nem jelennek meg. Ha a sebet valóban golyó ütötte, úgy megtörténhetett az a balszerencse is, hogy Póka lövést tett az urával viaskodó kanra és balszerencséjére a lövés vagy nem talált, vagy irányt változtatott a vad testében és urát érte. Megtörtént ez sokszor vadászokkal, s történik meg ma is, így csak a lőtt seb nem bizonyíthatja a gyilkosságot.

E vitákat azonban nem célom eldönteni. Az én célom mindössze annyi volt e tanulmánnyal, hogy vadászszemmel kövessem végig az eseményeket, s ezen aspektushoz adjak hozzá talán értékes információkat. Egy dolog biztos: sem a vadászat résztvevői, sem Forstall nem kérdőjelezte meg, hogy Zrínyi Mikós halálának oka a vadkannal történő harc volt, függetlenül attól, hogy a hadvezér testén milyen sebek voltak találhatóak.

Zrínyi utánkeresése vérebvezetői szemmel

Engedjék meg, hogy így az előadásom végéhez közeledve vérebvezetői szemmel foglaljam össze azokat a körülményeket, amelyek a végzetes balesethez vezettek:

  1. November – decemberi párzási időszakban a vadkan különösen agresszív, becserkelése nagyobb körültekintést igényel, mint más időszakokban, ugyanakkor fájdalmat is kevésbé érez ilyenkor a vad.

  2. Túl korán indult Zrínyi keresni. A sebzés óta alig telhetett el egy-két óra, nem engedte betegedni a vadat. Ha csak a vad terítékre hozatala lett volna a cél, jobb lett volna másnap elindulni a vérnyomon, s jó eséllyel a dermedt vadat találták volna meg – ahogy az történt is a leírások alapján. A modern kori utánkereső a vad felkutatását csak minimum 5-10 óra eltelte után kezdi meg.

  3. Amikor a sebzett kanról megérkezett a hír, már „estefelé vala” Bethlen szerint, vagyis szürkületkor indult el Zrínyi a végzetes utolsó vadászatra. Szürkületben a nyílt irányzékú puskával pontosan célozni már igen nehéz, vagyis ha még lövéshez is jut, az irányzékokat rendezni már majdnem lehetetlen. Ezt a hatást tovább fokozza az is, hogy a sebzett vadat az erdőben, sőt a sűrűben kellett követni, ami tovább csökkentette a lővilágot. Meg kell azt is jegyezni, hogy ha Zrínyinek volt lehetősége elsütni a puskáját, akkor egészen biztosan nem talált, vagy csak könnyen sebezte a vadat. Ha a fegyver elsült, akkor viszont a feketelőpor sűrű fehér füsttel telíti meg a vadász előtti területet, ami tovább nehezíti a támadó ellenség észlelését. A modern kori vérebvezető soha nem indul el este keresni. Nem veszélyeztethetjük sem magunk, sem kutyánk életét.

  4. Zrínyi nem kutyával kereste a vadat, hanem maga bújt be a sűrűbe. Így nem hagyatkozhatott másra, mint a saját érzékszerveire, melyeket a szürkület jelentősen rontott. Veszélyes vadat mi már nem keresünk kutya nélkül. A kutya a mi orrunk, hallásunk, s fő segítőnk, hogy a sebzett vad megfelelő lőhelyzetbe kerüljön, s ott is maradjon.

  5. Zrínyi maga ment be a sűrűbe, nem szolgáit küldte a veszélyes vad után. Forstall is feltételezi, hogy Zrínyit lehajolva érte a támadás. Ez is elképzelhető, ugyanis sokszor a vérebvezetőnek ma is négykézláb kell követnie a sebzett disznó nyomát az áthatolhatatlan sűrűkben, ahol a disznó szinte alagutakat jár ki magának. Ez a világ a kan otthonos közege, ahol mozgása könnyebb, előnyben van az emberrel szemben. A modern kori keresésben ezért általában ketten veszünk részt: a vérebvezetőt egy a helyi vadásztársasághoz tartozó ember is kísér, aki ismeri a terepet, s ha a szükség úgy hozza biztosítja őt.

  6. Ha a disznó vadászkarddal történő elejtésének ősi vadászati módját választotta a puska helyett, akkor halálát minden bizonnyal az okozta, hogy vagy nem volt jelen kísérő, aki a támadó disznót róla elzavarta volna, vagy a kísérő – akit a fán találtak meg az odaérkezők – megijedt, és nem szállt szembe a kannal, hogy urát mentse.

Zrínyi Miklós viselkedését mai utánkereső szemmel tekinthetjük meggondolatlanságnak, ha nem tudnánk, hogy egyrészt tapasztalt, kitűnő vadász volt, másrészt a sebzett kan terítékre hozatala milyen fontos szerepet töltött be a kor értékrendjében és tulajdonképpen tölt be ma is a vadászati kultúrában. Értelmezésem szerint Zrínyi Miklós kereste a veszélyt, mert számára a vadászat akkor volt értékes és igaz, ha közben próbára tehette saját testi erejét, felkészültségét. Maga akart megütközni a sebzett kannal, nem biztonságosan akarta megszerezni húsát, trófeáját, hanem küzdelem árán. Olyan közegben szállt vele szembe, melyben az erőviszonyok a vad javára billentek el. Túlment azon a határon, amelyet nem lett volna szabad érinteni. Számomra Zrínyi Miklós halála vadászolvasatban egy szomorú kimenetelű utánkereső baleset.

Marad-e kérdés?

gróf Zrínyi Miklós

gróf Zrínyi Miklós

Marad bizony, de maradjon is! Manapság a konteók korát éljük. Összeesküvést, háttérhatalmat feltételezni minden mögött világsporttá vált. De nem volt ez máshogy régen sem, csak a kommunikáció eszközei voltak esetlenebbek. Zrínyi halálának másod, harmad és sokadik átadásból származó változatai önálló életre keltek, s minél többet szenvedett a nemzet, annál erősebbé vált a kétség afelől, hogy valóban baleset volt-e. Az összeesküvés elmélet hívők persze újraértelmezik az általam is használt forrásokat, s megpróbálnak a sorok között-mögött olvasni. Legfőbb eszközük az ellentétek keresése a leírások között. Engedjék meg nekem, hogy ne próbáljam a szövegek mögöttes tartalmát elemezni. Már csak azért sem, mert ha a Forstall-féle és a többi leírás között nem az ellentéteket keressünk, hanem engedjük, hogy a szövegek kiegészítsék egymást, akkor egy meglepően egyértelműen leírt vadászbaleset képe rajzolódik ki előttünk, mely tökéletesen értelmezhető vadász gondolkodással, helyzetértékeléssel.

És hogy szentírásnak tekinthetjük e bármelyik forrást? Egészen biztosan nem, hiszen az emlékezet megszépíti a jót, ködösíti a rosszat. Más társadalmi helyzetben lévő ember máshogy emlékszik még egy ilyen nagy horderejű eseményre is, s mást tart fontosnak belőle, ahogy a gyermekeim születésére én is máshogy emlékszem, mint ahogy azt feleségem meséli. Persze a papírra vetett szövegeket nem csak az emlékezet alakítja. Formálják azt társadalmi elvárások vagy a politika nyomása is. Elég csak arra gondolnunk, hogy a Forstall által papírra vetett sorok szerint Zrínyi utolsó leheletével a Szűzanyához imádkozott, míg Bethlen szerint a vaddisznóról beszélt. Ez a két kijelentés ellentétben állna egymással? Nem hiszem, csak mindenki a neki fontosnak tűnő részletet emelte ki az eseményből: a pap az imát, a vadász a vaddisznót.

Persze történetírói szempontból mindenképpen marad tisztázatlan része Zrínyi halálának, hiszen a nagy hadvezér és a vadkan találkozásának szomorú utolsó pár másodpercéről nem készült szemtanúi leírás, vagy ha készült is, az ma nem ismert. Ez továbbra is táptalajt fog adni a feltételezéseknek, ami végül is egyáltalán nem rossz. Ismerve azonban a baleset közvetlen előzményeit, az események és körülmények számomra egy irányba mutatnak. Persze ez egy olvasata a történetnek, mely valószínűleg nem teljes, s remélem, hogy kerül majd elő olyan forrás, születik majd olyan értekezés, mely ezzel vitába száll.

A leírásoknak azonban van egy erős közös nevezője: a vadkan. Ha nem szeretnénk mélyebben elmélkedni a kérdésről, akkor tulajdonképpen egy huszárvágással is megoldható lenne a régi vita: ha volt a halálesetnél vadkan, főleg ha sebzett is volt, akkor ez bizony egy vadászbaleset volt.

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.”
43

Jó szerencse, semmi más.” Így szólt Zrínyi Miklós jelmondata. Ezen a vadászaton kihívta maga ellen a sorsot, s sajnos a jószerencse nem kísérte a sebzett kan után a sűrűbe a kursaneci erdőn. Bármi is történt az erdőben, Zrínyi Miklós Ars poeticájához híven, harcban esett el, miközben szenvedélyének, a vadászatnak hódolt.

Köszönöm Bényei Tamás és Horvát Zoltán hivatásos vadászok segítségét. Ők azok, akik ma Zrínyi nyomán járnak a vadászatban.

Németh Balázs

Irodalom jegyzék:

BENE-BORIÁN Bene Sándor-Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan (Helikon, 1988)

BŐHM Bőhm István: A hannoveri véreb (Mezőgazda Kiadó, 1999)

HOMÉROSZ Homérosz: Odüsszeia http://www.odysseus.hu/19.html (letöltés ideje:

2014.10.12. 14:00, ford.: Devecseri Gábor)

HOFFMANN Hoffmann Gizella: Adalék Zrínyi Miklós halálának hiteles történetéhez egy

korabeli ágensi jelentés tükrében in: Irodalomtörténeti Közlemények 2013.

CXVII. évfolyam, 4. szám

http://itk.iti.mta.hu/megjelent/2013-4/hoffmann.pdf (letöltés ideje:

2014.10.12. 14:00)

BETHLEN Bethlen Miklós élete leírása magától

http://mek.oszk.hu/06100/06152/html/bethlen0020001.html (letöltés ideje:

2014.10.12. 14:00)

CSŐRE Csőre Pál: A magyar vadászat története (Mezőgazda Kiadó, 1994)

KOVÁTS Kovásznai Kováts István: A’ vadászat barátja (Pest, 1829)

NAGY Nagy Iván: Késmárki Tököly Imre naplója 1693. 1694. évből (Pest, 1863)

APOR Atorjai B. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Avagy az erdélyi régi

szokások rendtartások, az kik voltak, s múltak, s újak származtak

http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xviii/appe1001.htm (letöltés

ideje: 2014.10.12. 14:00)

DÉKÁN Dékán István: kalandozás a vadászat történetében (Magvető, 1972)

ÚJFALVI Újfalvi Sándor: Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak

(Kolozsvár, 1854)

CSERSZILVÁSY Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere (Budapest, 1896)

PÁK Pák Dienes: Vadászattudomány I. és II. kötet (Budán, 1829)

BENE Bene Sándor: Bán a ravatalon

http://beszelo.c3.hu/cikkek/ban-a-ravatalon#1997-f02-22_to_46 (letöltés

ideje: 2014-11-09 16:30)

BORIÁN Borián Elréd: Zrínyi Miklós fátuma (a szerző által küldött kézirat, 2014)

 

 

Zrínyi Miklós halálának teljes leírása Bethlen Miklós önéletírásában:

 

„Ezalatt szép őszi üdő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő jobbfelől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója493 helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.

No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzálő; elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon hosszú veres bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt buvában. Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak: csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

1BŐHM 10-11. o.

2HOFFMANN 465. o.

3Közli Bene Sándor Payr Sándor, Adalékok a dunántúli protestantismus történetéhez, „Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár”, 1906, 74. alapján

4Közli Bene Sándor Friedrich Endre, Egy piarista krónikás Zrínyi haláláról, „Irodalomtörténet”, 1913, 43. alapján

5Közli Bene Sándor Rakovszky István, Guzics János naplója, „Történelmi Tár”, 1889, 446. alapján

6Közli Bene Sándor Marcus Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae comitum de Zrin (1664–1665), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280. conv. E, 48–49. alapján

7Közli Bene Sándor Marcus Forstall, Genealogia succinta delli Conti di Zrino (1668), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, conv. D, 33. alapján

8HOFFMANN 471. o.

9Zichy „utána menvín az egyiknek” fordulata a sebzett vad utánkeresésére utal

10BETHLEN 17. rész

11CSŐRE 102. o.

12Közli Bene Sándor Marcus Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae comitum de Zrin (1664–1665), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280. conv. E, 48–49. alapján

13BORIÁN

14BETHLEN 17. rész

15BETHLEN 17. rész

16DÉKÁN 178. o.

17ÚJFALVI 168. o.

18BETHLEN 17. rész

19APOR 8. czikkely

20A mozgási energia képletében a sebesség négyzetesen, míg a tömeg egyszeres szorzóként van jelen.

212010-ben a Polgári Kézlőfegyver és Lőszervizsgáló Kft.-vel végeztünk célballisztikai vizsgálatokat elöltöltő fegyverek és modern vadászlőszerek lövedékeinek összehasonlítása érdekében. A kísérletek kimutatták, hogy a jelzett távolságokon a lövedékek hatása közel azonos. Az elöltöltő fegyver lövedéke esetében is kialakul minden olyan lövedékhatás, mely a vad gyors, etikus elejtéséhez szükséges. Ezt bizonyítja a 2013-óta folyó elöltöltő fegyveres vadász kutatási program is, mely során számos vadat ejtettünk el elöltöltő, feketelőporos fegyverekkel.

22BETHLEN 17. rész

23Közli Bene Sándor Marcus Forstall, Stemmatographia Mavortiae familiae comitum de Zrin (1664–1665), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, fasc. 280. conv. E, 48–49. alapján

24BETHLEN 17. rész

25CSŐRE 104. o.

26NAGY 396. o.

27APOR, Nyolcadik cikkely

28KOVÁTS 170. o.

29PÁK I. köt. 155. o.

30BETHLEN 17. rész

31BENE 19. jegyzetpont

32BETHLEN 17. rész

33KOVÁTS 163. o.

34PÁK II. köt. 134.

35KOVÁTS 165-166. o.

36HOMÉROSZ 19. ének 439-451. sor (ford.: Devecseri Gábor)

37Saját gyűjtés, interjú ideje: 2014. 10. 29.

38Saját gyűjtés, interjú ideje: 2014. 11. 06.

39CSERSZILVÁSY 208. o.

40BETHLEN 17. rész

41Közli Bene Sándor Marcus Forstall, Genealogia succinta delli Conti di Zrino (1668), Arhiv Hrvatske, Zrinische familienakten, conv. D, 33. alapján

42Közli Bene Sándor Galeazzo Gualdo Priorato, Historia di Leopoldo Cesare, II, Vienna, 1670, 583. alapján

43Zrínyi Mikós ars poeticája

8 hozzászólás érkezett

  1. Gratulálok. Precíz munka! Nem vagyok vadász, de végig olvastam. Érdekes, izgalmas okfejtés, és tanulságos. Köszönjük!

  2. Bogas

    Alapos munka, mint mindig. Látom, Elréd is értékes részletekkel tudott szolgálni :)

    • Kapszli

      Igen, nagyon kedves ember! Megtiszteltetés, hogy elküldte a kéziratot. Még azért várok tőle egy részletes észrevétel jegyzéket… :) Biztosan van benne olyan dolog, ami túl megy a hagyományos történetíráson. Vadász szemmel viszont bele kellett írni.

  3. Nagyon jó tanulmány! Ilyen megközelítésben gondolom abszolút hiánypótló. Gratula Bali!
    péter

  4. A posztban szereplő és állítólag Bethlen Miklóst ábrázoló kép valójában Frans Hals híres festménye René Deescartes-ról: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/7/73/Frans_Hals_-_Portret_van_Ren%C3%A9_Descartes.jpg

    Valószínűleg innen vette a szerző, hogy ő lenne Bethlen: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=vg999&pid=30737&blog_cim=Bethlen%20Mikl%F3s – de hogy az ottani szerző honnan szedte, hogy ez lenne Bethlen, azt csak az isten tudja!:-)

Szólj hozzá te is!

A hozzászólás írásához be kell jelentkezni.