1956 fegyverei II. rész: a TT pisztoly
Ha egy szovjet fegyvert veszek a kezembe mindig úgy érzem, arra tervezték, hogy legalább egy-két atomtámadást túléljen. A mai téma egy ilyen eszköz, melyet még abban az időben terveztek, amikor az időzített avulás még nem szerepelt az R&D osztály követelményrendszerében.
Az öntöltő pisztoly igen hasznos eszköznek bizonyult az első világháború lövészárokharcaiban. A hagyományos gyalogsági puska túl hosszú és kényelmetlen volt a szűk árkokban vívott küzdelemhez, s a hatalmas energiájú lőszer is indokolatlan volt a minimális lőtávolság miatt. A világháború után azonban gyorsan változott a világ. Az új haderőnem – a légierő -, az új fegyvernem – a páncélos csapatok -, valamint számos új csapatnem megjelenése – pl.: rohamisták, vegyi csapatok, híradók, stb… – újraírták a hadművészet szabályait. A két háború közti katonai gondolkodók komoly feladat előtt álltak. Egyrészt szerették volna elkerülni a hatalmas véráldozatokkal és anyagi veszteségekkel járó állásháborút. Ehhez mind a háború idejét, mind a háborúban részt vevő katonák számát le kellett csökkenteni. Ezt determinálta a gazdasági válság is, mely nem tette lehetővé, hogy a költséges, új eszközökkel milliós tömeghadseregeket lássanak el. Fontos kérdést jelentett, hogy az új harceszközök hogyan lesznek integrálhatóak a haderőbe, és még fontosabb kérdést jelentett, hogy az új eszközökkel felszerelt csapatok milyen módon kell, hogy együttműködjenek. Az első világháború tapasztalatai azt is bizonyították, hogy ha a hadtest 20-25 km-mély védelmi vonalát – a harcászati mélységet – át is sikerült törni, a siker hadászati kifejlesztéséhez még hiányoztak a megfelelően gépesített, gyorsan mozgó csapatok, vagyis az ellenség főerőinek bekerítése és megsemmisítése nem volt lehetséges még.
Fuller, Hart, De Gaulle, Guderian, Seeckt, Eimannsberger, Triandafillov, Isszerszon, Tuhacsevszkij bár máshogy képzelték el a jövő hadseregét, és annak működését, abban egyetértettek, hogy az elkövetkező háború mozgó háború lesz, és abban főszerepet a harckocsikkal megerősített gépesített csapatok, valamint az e csapatokkal szorosan együttműködő légierő játssza majd. Ebben az elméletben a pisztoly, mint hadi fegyver igen korlátozott szerephez juthatott, a korszerű gyalogos harcászat inkább épített az öntöltő és sorozatlövő karabély méretű lőfegyverekre. A második világháború idejére a pisztoly természetesen szolgálatban maradt, ahogy ma is szolgálatban van, de sokkal inkább a tiszt, vagy sokszor a megfélemlítés jelképévé vált, mint tényleges hadifegyverré.
Az első világháború idején az orosz tiszt oldalfegyvere a 7,62×38 R űrméretű hétlövetű M1895 Nagant revolver volt. Bár a fegyver erős, könnyen kezelhető szerkezet volt, és a lőszer sem hagyott kívánnivalót, az öntöltő pisztoly nagyobb tűzereje hasznosabbnak bizonyult a lövészárokban. Számos hadsereg már a háború előtt, vagy a háború alatt öntöltő pisztolyokkal látta el hadseregét, de a forradalmaktól és polgárháborútól sújtott Szovjetúnió csak az 1930-as évek elején lépte ezt meg. Öntöltő pisztolyt a cári hadsereg már korábban rendszeresített, mint például a Browning M 1903 pisztolyokat, de csak minimális mennyiségben.
Fjodor Vasziljevics Tokarev fegyvertervező 1930-ban nevezte be saját fegyverét a Vörös Hadsereg által kiírt pályázatra. Fegyvere a német 7,63 Mauser pisztolylőszer orosz változatához, a 7,62×25 pisztolylőszerhez készült, vagyis ugyan azt a lőszert tüzelte, mint a PPD, PPS és PPSz géppisztolyok. Zárszerkezete pedig a korai Browning-féle rövid csőhátrasiklásos reteszelés volt, ugyan az az elv, melyet az amerikai 1911 M pisztolyokban találunk. Az 1930-ban bemutatott modell megnyerte a hadsereg tetszését, és a rendszeresítés mellett döntöttek. Egyszerűsítendő a gyártást, néhány apróságon még változtattak az eredeti modellen, és 1933 M változatát rendszeresítették a hadseregben. A gyártás hamar elindult, de a második világháború alatt nem készült annyi, hogy a Nagant revolvert teljesen kiszorítsa, így az a háború végéig szolgálatban maradt. A TT pisztoly 1952-ig marad hivatalosan hadrendben, majd 1952-től a 9 mm űrméretű Makarov pisztoly váltotta.
A második világháború után a szovjet érdekszféra szinte minden országa rendszeresítette és gyártotta. A Magyar Néphadsereg 7,62 mm 48 mm pisztoly néven rendszeresítette, de a belügyi alakulatok fegyvertárában is megtalálható volt. A forradalmárok számos forrásból juthattak a fegyvertípushoz: zsákmányolhatták a hadsereg vagy rendőrség készletéből, de akár szovjet katonáktól is. A pisztoly nem volt ideális fegyver a városi harc ezen fajtájához, mégis a forradalom kezdetétől első vonalban harcolt, bár egészen biztos vagyok benne, hogy aki pisztollyal kezdte, igyekezett hatékonyabbra cserélni fegyverét ha tehette. A forradalmárok kezében persze nem csak a TT pisztoly jelent meg, hanem egyéb rendszeresített rövid lőfegyverek is, mint például a magyar gyártású Walther klón 48 M pisztoly, vagy akár a második világháborús, szintén magyar gyártású Frommer 37 M pisztoly.
A TT pisztoly könnyű (854 g), lapos, így kényelmesen viselhető, jól rejthető. A 7,62×25 lőszer könnyű lövedéke igen lapos röppályát ír le (Vo= 480 m/s), és bár a markolat szinte 90 fokot zár be a csőtengellyel, a visszarúgás, és a cső felcsavarodása mégsem vészes. Az irányzékok persze – a kor divatjának megfelelően – kicsik, messze nem olyan jól láthatóak, mint a modern hadipisztolyokon. A TT nem rendelkezik semmilyen biztosítóval, mindössze a kakasnak van egy félállása, mely lehetővé teszi, hogy a töltényűrben is legyen lőszer biztonsággal. A tár 8 lőszer befogadására alkalmas. A fegyver érdekessége, hogy az elsütőszerkezet a részleges szétszerelés után egy mozdulattal egyben kiszedhető. A TT-k legendásan biztonságosan adogatnak, köszönhetően a lőszer palackos formájának, valamint annak, hogy az elsütőszerkezet két nyúlványa sínként vezeti a lőszert a betöltésnél és ürítésnél. A rendszer olyannyira biztos, hogy a szánt kézzel kísérve még üres hüvelyekkel is működtethető a szerkezet. A vezetősínek további előnye, hogy az adogatás biztossága kevésbé függ a tárajkak állapotától. Az elsütés egyszeres működtetésű (single action).
A fegyver pontossága számomra is meglepő volt. A videó felvételeken látható példány 1944-ben készült, úgyhogy igazi veterán szovjet csataló. 20 m-ről két kézzel tartva 5 lövésből négyet sikerült a hagyományos pisztolylőlap tízesének megfelelő szórásba lőnöm, de 80 m-ről is egészen tűrhetően muzsikált. Itt jegyzem meg, hogy ilyen távolságra történő lövészetnél sem a fegyvercső vagy a lőszer pontossága rontja az eredményeket, sokkal inkább a lövész természetesen. Számomra a kisméretű irányzékok rendezése miatt volt kicsit kényelmetlen, de összességében – az 1930-as, ’40-es, 050-es évek technikai színvonalához hasonlítva – jó szolgálati fegyvernek tekinthető.
Milyen versenyszámban használhatom?
Az MEFLSZ-MSSZ versenyszabályzat szerint az 1945 előtt rendszeresített hadi öntöltő pisztolyok a Frommer versenyszámban versenyezhetnek. A lőlap hagyományos 4. sz pisztolylőlap, lövésszám: 10, melyből mind a 10 értékelt. Lőtávolság: 25 m. A fegyver a tiszti hagyományoknak megfelelően egy kézzel tartandó. A fegyveren semmilyen módosítás nem engedett meg, melyet a rendszeresítés évéből származó szabályzatok nem támasztanak alá.
Németh Balázs
Köszönet a Műegytemi Lövész Egyesületnek (http://www.loter.hu/) és a Dorog Város Sportlőtérnek (http://www.dorogloter.hu/) a film létrejöttéhez nyújtott segítségért.
Urban legend?
A TT pisztoly kifejlesztésének egyik oka, a legenda szerint az volt, hogy az egyébként tökéletes Nagant revolverrel a nehéz és vastag téli egyenruhát nem mindig sikerült átlőni… Hát nem is tudom. Egy próbát megérne.
Bájdövéj! a markolat döntésszöge a Nagant esetében sem túl nagy. Talán ezt a hagyományt követte a TT-33.
Elég urban legend szagú valóban… Nem tudom elképzelni…
Ennek a városi legendának az ellenkezőjét hallottam még 2008 augusztusában egy elég elismert lövészedzőtől: a 7,62×38 mm R Nagantot úgy alkották meg, hogy a páncélvonatok oldalát átüsse. Első kérdés, hogy 1895-ben már léteztek-e páncélvonatok? Emlékeim szerint a második angol-búr háborúban jelentek meg. Második kérdés, hogy a ma a közmegegyezés szerint 7,65 mm Browning körüli teljesítményűnek ismert lőszernek milyen volt az eredeti teljesítménye?
A két városi legenda közül a Tiéd hihetőbb.
Veress Gábor Híres katonai pisztolyok és revolverek című könyve alapján a TT 33-ból kilőtt 7,62×25 mm Tokarev torkolati energiája kisebb, mint a – fogalmam sincs milyen csőhosszal mért – C96-ból kilőtt 7,63×25 mm Mauseré, holott csúcsnyomása magasabb. Arra célozgatok, talán hosszabb csőben – egy géppisztoly csövében -, jobb a hatásfoka. Fjodor Tokarev egyik géppisztoly prototípusa ismert 1927-ből, ami a 7,62×38 mm R lőszert tüzelte: állítólag gondok voltak az adogatással.
Szóval valami azt súgja, a 7,62×25 mm lőszer megjelenése leginkább a szovjet géppisztolyfejlesztés eredménye, de ez csak egy sejtés.
Ismét pár kérdés és gondolat, ezúttal a TT-ről.
Két Browning-konstrukció konstrukció elegáns ötvözete: FN Model 1903 és M1911. Utóbbiból 14.500 példányt kaptak az oroszok 1914-ben, Leninnek is ilyen volt önvédelemre.
A kivehető elsütőszerkezetet az 1935A Petter közvetítésével örökölte a SIG P210, de ez nem Fjodor Tokarev ötlete, hanem már az 1921-ben indult francia hadipisztoly-fejlesztés egyik követelménye volt, a Browning-Saive tervezőpáros Hi-Power elődje is ilyennel rendelkezett. Gonda Zsolt szerint a szovjet tisztek kaptak tartalék elsütőszerkezeteket – “tokbetéteket” -, hogy az egységük meghibásodott pisztolyai fegyvermester nélkül javíthatóak legyenek, Veress Gábor szerint a háború alatt gyártott példányoknál jellemző volt a kakasakasztó kopása a rossz hőkezelés miatt, tehát erre szükség is lehetett. Klabacsek Gyula szerint az elsütőszerkezet olajfürdőben tisztítható, szemlélet alapján ezt nem tudom jó szívvel javasolni – a szétszerelése nélkül szerintem lehetetlen eltávolítani a felesleges olajmennyiséget -, az Ideiglenes 48 M. Pisztoly anyagismeret és lőutasítás fel is hívja a figyelmet arra, hogy: “A felesleges zsírozás piszkolódáshoz vezet, ezért a pisztolyt csak egész vékonyan szabad bekenni.”
Apropó: állítólag az elsütés nem a legjobb, mert az elsütőbillentyű(-vel egy egységet alkotó keret) előbb pozicionálja a tokban játékkal illeszkedő tokbetétet – ebből mit tapasztaltál?
A spanyol polgárháborúban kiderült, hogy a harckocsik kémlelőnyílásain nem lehet kilőni a tokarevvel(!?). Nem tudom, ennek mennyi valóságalapja volt, van, de bizonyos jelek arra utalnak, ez valós probléma volt: Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov egyik első találmánya egy ezen a problémán segítő készülék volt; ezt megerősíti még az, hogy 1939-ben a Rakov, Korovin, Voevodin, és Tokarev öntöltő pisztoly prototípusai kivétel nélkül a Mauser C96-hoz és a Luger-féle Parabellumhoz hasonlóan szabadon álló csővel rendelkeztek; már nem emlékszem hol olvastam, hogy a szovjet harckocsizók ezen okból (elsősorban?) Nagant M1895-ösöket (is?) kaptak.
A szánakasztót rögzítő villás laprugó – “biztosítóvilla” – léte számomra rejtély, főleg egy orosz fegyveren: nem is tudok más öntöltő pisztolyról, amin ilyen részleges szétszerelésnél kiszerelendő és könnyen elveszthető pirinyó alkatrész létezne a szánakasztó rögzítésére.
Remélem egyszer megvilágosodom, hogy a frommereknek és a tokareveknek miért van ilyen alig megdöntött markolatuk, habár szemlélet alapján van egy tippem arra, hogy minél egyenesebb, dobozszerűbb a tár, annál könnyebben gyártható és megbízhatóbb (súrlódás?). A Steyr 1912M-ről olvastam, hogy ez az alig döntött markolat előnyös lóhátról való tüzelésnél, de hogy ez igaz-e, és miért van így, az számomra rejtély.
Kézbe véve egy tokarevet nekem az feltűnő, hogy kicsi kezem van, a kisujjam mégis félig a levegőben lóg a markolat alján – egyedül vagyok ezzel a problémával?
Köszi Poresz! Klassz adalékok!
Szívesen.
Igazából szerintem csak arról van szó, mindketten mást tartunk érdemesnek kiemelni. Nagyon-nagyon érdekes beszélgetéseket lehetne összehozni történész, mérnök, katona, sportlövész, vadász fegyverbarátok egy asztalhoz ültetésével, mert mindenki mást tud hozzátenni.