1956 fegyverei II. rész: a TT pisztoly

TT33_001

Ha egy szovjet fegyvert veszek a kezembe mindig úgy érzem, arra tervezték, hogy legalább egy-két atomtámadást túléljen. A mai téma egy ilyen eszköz, melyet még abban az időben terveztek, amikor az időzített avulás még nem szerepelt az R&D osztály követelményrendszerében.

Az öntöltő pisztoly igen hasznos eszköznek bizonyult az első világháború lövészárokharcaiban. A hagyományos gyalogsági puska túl hosszú és kényelmetlen volt a szűk árkokban vívott küzdelemhez, s a hatalmas energiájú lőszer is indokolatlan volt a minimális lőtávolság miatt. A világháború után azonban gyorsan változott a világ. Az új haderőnem – a légierő -, az új fegyvernem – a páncélos csapatok -, valamint számos új csapatnem megjelenése – pl.: rohamisták, vegyi csapatok, híradók, stb… – újraírták a hadművészet szabályait. A két háború közti katonai gondolkodók komoly feladat előtt álltak. Egyrészt szerették volna elkerülni a hatalmas véráldozatokkal és anyagi veszteségekkel járó állásháborút. Ehhez mind a háború idejét, mind a háborúban részt vevő katonák számát le kellett csökkenteni. Ezt determinálta a gazdasági válság is, mely nem tette lehetővé, hogy a költséges, új eszközökkel milliós tömeghadseregeket lássanak el. Fontos kérdést jelentett, hogy az új harceszközök hogyan lesznek integrálhatóak a haderőbe, és még fontosabb kérdést jelentett, hogy az új eszközökkel felszerelt csapatok milyen módon kell, hogy együttműködjenek. Az első világháború tapasztalatai azt is bizonyították, hogy ha a hadtest 20-25 km-mély védelmi vonalát – a harcászati mélységet – át is sikerült törni, a siker hadászati kifejlesztéséhez még hiányoztak a megfelelően gépesített, gyorsan mozgó csapatok, vagyis az ellenség főerőinek bekerítése és megsemmisítése nem volt lehetséges még.

Fuller, Hart, De Gaulle, Guderian, Seeckt, Eimannsberger, Triandafillov, Isszerszon, Tuhacsevszkij bár máshogy képzelték el a jövő hadseregét, és annak működését, abban egyetértettek, hogy az elkövetkező háború mozgó háború lesz, és abban főszerepet a harckocsikkal megerősített gépesített csapatok, valamint az e csapatokkal szorosan együttműködő légierő játssza majd. Ebben az elméletben a pisztoly, mint hadi fegyver igen korlátozott szerephez juthatott, a korszerű gyalogos harcászat inkább épített az öntöltő és sorozatlövő karabély méretű lőfegyverekre. A második világháború idejére a pisztoly természetesen szolgálatban maradt, ahogy ma is szolgálatban van, de sokkal inkább a tiszt, vagy sokszor a megfélemlítés jelképévé vált, mint tényleges hadifegyverré.

Az első világháború idején az orosz tiszt oldalfegyvere a 7,62×38 R űrméretű hétlövetű M1895 Nagant revolver volt. Bár a fegyver erős, könnyen kezelhető szerkezet volt, és a lőszer sem hagyott kívánnivalót, az öntöltő pisztoly nagyobb tűzereje hasznosabbnak bizonyult a lövészárokban. Számos hadsereg már a háború előtt, vagy a háború alatt öntöltő pisztolyokkal látta el hadseregét, de a forradalmaktól és polgárháborútól sújtott Szovjetúnió csak az 1930-as évek elején lépte ezt meg. Öntöltő pisztolyt a cári hadsereg már korábban rendszeresített, mint például a Browning M 1903 pisztolyokat, de csak minimális mennyiségben.

Fjodor Vasziljevics Tokarev fegyvertervező 1930-ban nevezte be saját fegyverét a Vörös Hadsereg által kiírt pályázatra. Fegyvere a német 7,63 Mauser pisztolylőszer orosz változatához, a 7,62×25 pisztolylőszerhez készült, vagyis ugyan azt a lőszert tüzelte, mint a PPD, PPS és PPSz géppisztolyok. Zárszerkezete pedig a korai Browning-féle rövid csőhátrasiklásos reteszelés volt, ugyan az az elv, melyet az amerikai 1911 M pisztolyokban találunk. Az 1930-ban bemutatott modell megnyerte a hadsereg tetszését, és a rendszeresítés mellett döntöttek. Egyszerűsítendő a gyártást, néhány apróságon még változtattak az eredeti modellen, és 1933 M változatát rendszeresítették a hadseregben. A gyártás hamar elindult, de a második világháború alatt nem készült annyi, hogy a Nagant revolvert teljesen kiszorítsa, így az a háború végéig szolgálatban maradt. A TT pisztoly 1952-ig marad hivatalosan hadrendben, majd 1952-től a 9 mm űrméretű Makarov pisztoly váltotta.

A második világháború után a szovjet érdekszféra szinte minden országa rendszeresítette és gyártotta. A Magyar Néphadsereg 7,62 mm 48 mm pisztoly néven rendszeresítette, de a belügyi alakulatok fegyvertárában is megtalálható volt. A forradalmárok számos forrásból juthattak a fegyvertípushoz: zsákmányolhatták a hadsereg vagy rendőrség készletéből, de akár szovjet katonáktól is. A pisztoly nem volt ideális fegyver a városi harc ezen fajtájához, mégis a forradalom kezdetétől első vonalban harcolt, bár egészen biztos vagyok benne, hogy aki pisztollyal kezdte, igyekezett hatékonyabbra cserélni fegyverét ha tehette. A forradalmárok kezében persze nem csak a TT pisztoly jelent meg, hanem egyéb rendszeresített rövid lőfegyverek is, mint például a magyar gyártású Walther klón 48 M pisztoly, vagy akár a második világháborús, szintén magyar gyártású Frommer 37 M pisztoly.

A TT pisztoly könnyű (854 g), lapos, így kényelmesen viselhető, jól rejthető. A 7,62×25 lőszer könnyű lövedéke igen lapos röppályát ír le (Vo= 480 m/s), és bár a markolat szinte 90 fokot zár be a csőtengellyel, a visszarúgás, és a cső felcsavarodása mégsem vészes. Az irányzékok persze – a kor divatjának megfelelően – kicsik, messze nem olyan jól láthatóak, mint a modern hadipisztolyokon. A TT nem rendelkezik semmilyen biztosítóval, mindössze a kakasnak van egy félállása, mely lehetővé teszi, hogy a töltényűrben is legyen lőszer biztonsággal. A tár 8 lőszer befogadására alkalmas. A fegyver érdekessége, hogy az elsütőszerkezet a részleges szétszerelés után egy mozdulattal egyben kiszedhető. A TT-k legendásan biztonságosan adogatnak, köszönhetően a lőszer palackos formájának, valamint annak, hogy az elsütőszerkezet két nyúlványa sínként vezeti a lőszert a betöltésnél és ürítésnél. A rendszer olyannyira biztos, hogy a szánt kézzel kísérve még üres hüvelyekkel is működtethető a szerkezet. A vezetősínek további előnye, hogy az adogatás biztossága kevésbé függ a tárajkak állapotától. Az elsütés egyszeres működtetésű (single action).

A fegyver pontossága számomra is meglepő volt. A videó felvételeken látható példány 1944-ben készült, úgyhogy igazi veterán szovjet csataló. 20 m-ről két kézzel tartva 5 lövésből négyet sikerült a hagyományos pisztolylőlap tízesének megfelelő szórásba lőnöm, de 80 m-ről is egészen tűrhetően muzsikált. Itt jegyzem meg, hogy ilyen távolságra történő lövészetnél sem a fegyvercső vagy a lőszer pontossága rontja az eredményeket, sokkal inkább a lövész természetesen. Számomra a kisméretű irányzékok rendezése miatt volt kicsit kényelmetlen, de összességében – az 1930-as, ’40-es, 050-es évek technikai színvonalához hasonlítva – jó szolgálati fegyvernek tekinthető.

Milyen versenyszámban használhatom?

Az MEFLSZ-MSSZ versenyszabályzat szerint az 1945 előtt rendszeresített hadi öntöltő pisztolyok a Frommer versenyszámban versenyezhetnek. A lőlap hagyományos 4. sz pisztolylőlap, lövésszám: 10, melyből mind a 10 értékelt. Lőtávolság: 25 m. A fegyver a tiszti hagyományoknak megfelelően egy kézzel tartandó. A fegyveren semmilyen módosítás nem engedett meg, melyet a rendszeresítés évéből származó szabályzatok nem támasztanak alá.

Németh Balázs

Köszönet a Műegytemi Lövész Egyesületnek (http://www.loter.hu/) és a Dorog Város Sportlőtérnek (http://www.dorogloter.hu/) a film létrejöttéhez nyújtott segítségért.