Vadászélmény. Milyen egyszerű kifejezés. Sok célja lehet a vadűzésnek: vadászhatunk húsért, trófeáért, elismerésért, a kihívásért, de azt hiszem, a legvégén éppen a privát vadászélmény lesz az, amely átitatja emlékezetünket, és ezen keresztül beépül személyiségünkbe. Nekem ezért nem mindegy, hogy hogyan ejtem el a vadat. Nem kell a kényelmes vadászat. Nem akarom, hogy mindenható legyen a fegyverem, vagy az általam használt technika. Nem akarom, hogy a siker biztos legyen, mert ez éppen azt a kalandot öli meg, amely miatt szinte minden egyes általam elejtett vadara libabőrrel emlékezem.

Vadásznaplóm szerint éppen 28 hónapja járom az erdőt nyílt irányzékos puskával – elöltöltővel és hátultöltővel egyaránt – és most már talán ki is jelenthetem, hogy a sikeresség tekintetében nincs nagy változás, sőt. Mindezt úgy, hogy kerti vadászaton nem vettem részt. Persze nem én lövöm a legtöbb vadat, és nem én lövök a világon a legmesszebbre, ellenben mind vadismeretem, mind vadászképességeim jelentősen fejlődtek azóta, hogy az önkorlátozás mellett döntöttem. Néha, ismeretlen helyen csodabogárként tekintenek rám, jelezve, hogy a céltávcső hiánya messze nem megszokott látvány, s általában hangot is adnak annak a kételynek, hogy nyílt irányzékkal lehet-e egyáltalán lőni. Nos – amíg a szem fiatal, és a célkép jó – lehet. Persze nálam is biztosan elérkezik majd a pont, amikor az optika használata elkerülhetetlen lesz, de amíg a szemem bírja, maradok az önmagamnak szabott keretek között. Teszem ezt azért, mert számomra a vadászélmény az igazi érték, nem a minden áron elért siker.

Sok a vita mostanában arról, hogy hol kell meghúzni a határt a vadászat során használt korszerű eszközök terén. Nem akarok én erről senkivel sem vitatkozni. Akik olvassák írásaimat, úgyis tudják, hogy melyik oldalra húz a szívem. Hiszek benne, hogy a siker akkor édes, ha dolgozom érte, ezért most ahelyett, hogy a digitális kütyük ellen kampányolnék, inkább arról szeretnék írni, hogy mitől is lesz olyan értékes egy tarvad elejtése számomra. Íme hát!

Sok küzdelem kellett ahhoz, hogy végre teljesüljön egy álmom: eredeti 1886 Winchester alsókulcsos puskával vadászni. A fegyvert Olaszországból vásároltam, és már a beérkezése is kalandos volt. A behozatali engedély gyorsan megérkezett, azonban a beíratásnál derült ki, hogy az európai körözött fegyverek adatbázisában bizony ilyen gyári szám alatt van néhány keresett darab is. A tetemes listából két olyan tétel volt, melynél a külföldi rendőrség nem adott meg azonosításhoz alkalmas egyéb adatot, így nehéz szívvel, de ott kellet hagyjam a vasat éppen karácsony előtt. A BRFK kollégái eleinte nem kecsegtettek sok jóval: sokszor 4-6 hónapig is eltart, amíg válasz érkezik megkereséseikre, de ígérték, hogy ami tőlük telik, megteszik. Igazából letettem arról, hogy ebben az idényben még vadászom a fegyverrel. A karácsony előtti héten azonban csörgött a telefonom: megérkeztek a válaszok, és nem az én fegyveremet keresik! Szebb ajándékot nehezen kaphattam volna! Rohantam a kapitányságra átvenni a puskát.

A fegyver igazi hamisítatlan western puska: John Moses Browning szabadalma alapján készült 1886-os modell, mely reteszelése olyan erős volt, hogy az eredetileg feketelőporral töltött lőszerekhez tervezett puska bírja a füstnélküli lőporos töltényeket is. Komoly lépés volt ez a vállalatnak, hiszen az 1873 és 1876 mintájú Winchesterek szöcskelábas reteszelése nem bírta az erős töltények gáznyomását. Browning viszont a 45/70 és 45/90 lőszerek köré tervezte puskáját. A két kaliber között azonban nem csak a hüvelyhossz tekintetében volt különbség. Az egyszerűnek látszik, hogy a 45/70 lőszer töltete 70, a 45/90 lőszer töltete pedig 90 grain feketelőpor volt eredetileg, de ennél bonyolultabb a helyzet. A 45/70-es puskákat 405 graines ólomlövedékhez tervezték, a huzagspirál emelkedése – vagy más néven drallja – így viszonylag gyors, 1:22” volt. A 45/90 lőszert azonban expressz kalibernek szánták: könnyebb, 300 graines lövedéket tüzelt, lassabb – 1:32” – huzagemelkedésű csőből, hogy a torkolati sebességet maximalizálni lehessen. Az elnevezés James Purdey-től származik, aki 1856-ban ezzel jelölte saját fejlesztésű lőszerét, mely 500-550 m/s közötti kezdősebességre volt képes.

A 45/90 manapság erősen újratöltős kaliber. Bár az ilyen űrméretű puska kilövi a 45/70-es lőszert is – hasonlóan a .357 Magnum és .38 Special kompatibilitásához – azért az mégiscsak úgy dukál, hogy a megfelelő hüvelybe kerüljön a töltés. A gond csak az, hogy 45/90 kaliberre elenyészően kevés adatot találunk a szakkönyvekben. Kiindulásként jó lehet a kisebbik testvérről szóló lapokat böngészni, de ez esetben szükséges lehet egy jó újratöltő szoftver is, mivel a nagyobb hüvelykapacitás azért megkavarja a kártyákat. Én először ólomlövedékkel és feketelőpor töltettel próbálkoztam, de be kellett lássam, hogy a nem tökéletes cső már nem szereti a komoly égésterméket hagyó ószerű hajtóanyagot. Ellenben kitűnően muzsikál azzal a lőszerrel, melyet másik alsókulcsosomhoz fejlesztettem ki vérebezésre. 51 grain Vihtavouri N130 lőpor és egy félköpenyes, fúrt hegyű Sierra 350 graines lövedék. Sokszor láttam ezt már működés közben. Olyan, mintha Isten keze csapna oda az égből, amikor célba talál.

A két ünnep között jutottam el végre a Mátrába. Szokatlan látvány volt, ahogy Jánossal nekiindultunk: két eredeti 1886 Winchester puska egymás mellett ritkán mutatkozhatott magyar vadászterületeken. János fegyvere 45/70 kaliberű, vagyis gyorsabb huzagolású csővel rendelkezik, mégis ugyan olyan jól hordja a „vérebes töltényt”, mint az enyém. Amolyan késő őszi időnek jobban látszott ez a decemberi délután, mint igazi télnek, de azért nagyon élveztük. Őz tarvadat terveztünk elejteni, és ez meglehetősen esélyesnek is tűnt, mivel ott bujkált előttünk a vad, ahogy a hegynek felfelé követtük nyomait. A szél aznap sajnos nem volt velük. Ahogy megpillantottuk, már meg is riasztottuk őket. Az estét egy lesen vártuk be. Csodálva az élénkülő hóesést beszélgettük végig a szürkületet, titkon remélve, hogy másnap puha, hófehér lepel rejti majd cserkelés közben lépteink zaját.

Másnap még sötét volt, amikor nekiindultunk a hegynek. Bár az idő téliesebb lett, puha, vastag hótakaró helyett mindössze vékony jégkérget kreált a fagy a talajra, a fű így ropogott lábunk alatt, mint a géppuska. Meg-megálltunk, hallgatóztunk, de el kellett fogadni, hogy ez nem a siker napja lesz.

A következő vadászat jó hónappal később esett. Kisszékelybe, a Gyulaj Zrt. területére kaptam meghívást kedves barátomtól. Csodálatos terület ez. Igazi tolnai dimbes-dombos, erdőségekkel, mezőgazdasági területekkel váltakozó táj. Van itt minden: gím, dám, vaddisznó, s gyakran találkozik a vadász igazi vadfácánnal is. Ilyenkor mindig megdobban a szívem: micsoda séta lehetne ez egy elöltöltő kancsalpuskával. Csak úgy menni, és nem vadászni egy konkrét vadra, hanem terítékre hozni azt, amit az erdő ad.

Szokatlanul enyhe volt a tél. A kabát is felesleges, ahogy az utat elhagyva cserkelünk, néha még az ing fölé húzott pulóvert is sokallom. Az erdő csodásan cserkelhető: mintha puha párnákon lépkednénk, úgy rejti lépteinket az átnedvesedett avar. Jó másfél óra után egy dombgerincen húzódó útra csatlakozunk. Ritkás erdőt vág ketté. Az út jobb oldalán pedig hangtalanul csemegéző dámbika rudli legelészik. 220-250 méterről lopjuk be őket. Nem jó a takarás, de kihasználva a dombhajlat takarását, és megvárva, amíg mindegyikük fejét a földre lógatja lépésről lépésre 60-70 méterre közelítjük őket. A lövés nem opció, de vadászat már anélkül is volt! Jó fél órán át élvezzük a fenséges látványt, cserkészetünk eddigi legszebb gyümölcsét. A napot egy lesen fejezzük be, hogy a fény utolsó sugarait is kihasználhassuk. A lapos fennsíkon forog a szél, így a 200 méteren játszadozó őzek nem közelítenek felénk.

A negyedik vadászat hajnala ködös reggelt hozott. A fehér függönyön keresztül 120-130 méterre lehetett csak látni. Rejtette a vadat, ahogy minket is. Ígéretes nap volt. Már az első percekben kisebb kondát pillantottunk meg a tőlünk jobbra futó dombgerincen. A távolság nem volt több mint 70 méter, de lövésre gondolni sem lehetett, hiszen ki tudja hol áll meg a vadat átütő lövedék. Gím tarvad rudli nyomában cserkésztünk. Kísérőmet 40-50 méterre megelőzve próbáltuk belopni őket, míg egy tehén és borjú végre elérhető távolságba került. A rejtő ködöt kihasználva loptuk be a legelésző szarvasokat lőtávolságba. Nehéz becsülni ilyenkor hány méteren is vannak. Az erdő és a rossz látási viszonyok mind megcsalják a vadász szemét, pedig sportlövészként a 25, 50 és 100 métert bármikor felismerném. 60-70 méterre tippeltem a távolságot, és kísérőm már nyújtotta is a lőbotot. Várnom kellett, hogy likiránt csak az egyik gím legyen, nehogy a célzott vadon áthaladó lövedék a másikat is sebezze. Aztán eljött a pillanat: a borjú keresztben állt, magában maradt pár pillanatra, és már dörrent is a .45-ös lőszer hangja. Azonnal újratöltök, de nincs szükség második lövésre. Kísérőm megerősíti a becsapódás erős hangját, és hogy a vad helyben maradt.

Keressük, de a rálövés vélt helyén nincs sehol. Se vér, se vágott szőr… Tétován bővítjük a kör sugarát, míg kísérőm megpillantja a vadat. A köd megcsalt minket: nem 70 méteren, hanem közel 100 méteren állt. Jó hogy nem mértem le, akkor valószínűleg nem lőttem volna rá. Milyen furcsa is az emberi agy… A lövedék egyenesen a szíven át hatolt, mindkét oldalon bő kivérzést okozva. A gímborjú mindössze pár lépést tett, mielőtt kimúlt volna.

Csodálatos élmény, biztosan emlékezni fogok rá életem végéig, pedig sokak szemében a vadászsiker akár jelentéktelennek is látszódhat. A borjút el lehetett volna ejteni 500 méterről is, éjjellátóval, hőkamerával, távolságmérős céltávcsővel, terepruhába bújva úgy, hogy este már a vadász nézheti a sorozatot a tévében. Az önkorlátozás azonban sokkal többet adott: először is időt a vadászatra, és a vad elejtésének megélésre. Másodsorban pedig kihívást, csalódást, erőfeszítést. Olyan értékeket, melyek nélkül nincs mihez hasonlítani a sikert. No ezért nem fogok soha átlépni egy határt a vadászatban. Legjobban magamat verném át.

Németh Balázs