Ritka és annál érdekesebb különlegesség fényképezésére kaptam lehetőséget egy fegyvergyűjtő barátomtól a minap. A vadász önvédelmi fegyver nem új keletű dolog, s régebben nem is igazán szabályozták, hogy egy vadászatra jogosult személy milyen fegyvert vihet magával az erdőbe. Ma persze kicsit más a helyzet, hisz bár a vadász önvédelmi maroklőfegyver kérdése időről időre felszínre kerül, mégis kevés az esély, hogy ez valaha megvalósul.

Régebben – az elöltöltő fegyverek korában – azonban egészen más dinamikák mozgatták, hogy milyen fegyvert visz magával a vadász az erdőbe. Az elöltöltő fegyverek megtöltése alapvetően lassú folyamat a mai fegyverekhez képest, akár 30-60 másodpercig is eltarthat függően a fegyver típusától és a vadász felkészültségétől. Ha a csövet kilőttük és nem éppen egy dupla, vagy tripla csövű fegyverrel vadászunk, úgy szükségünk lehet némi segítségre, ha a veszélyes vad nem rogyott össze az első lövés hatására. Nem véletlen, hogy a vadászkard nem egyszerűen a vadász szakrális jelképe volt a 19. század elejéig, hanem gyakorlati haszna is volt az eszköznek: a védelem utolsó vonalát jelképezte, de segíthetett a sebzett vadat megváltani szenvedésétől is. Ehhez hosszú, egyenes, erős pengével bíró két- vagy egyélű kardokat használtak.

A vadászkardok különleges eszközök voltak, melyek alapvető stílusjegyeiket egészen a 19. század elejéig hűen megőrizték, miközben ahogy a tűzfegyverek fejlődtek, úgy váltak egyre inkább a vadászöltözék díszévé.

Különleges változatuk voltak azok a fegyverek, melyek lőkészségekkel, pisztolyokkal voltak egybeépítve, hogy a rohamozó veszélyes vadat a testközelség előtt még megállíthassa, lassíthassa a puskájával hibázó vadászember.

A képeken látható vadászkard egyszerű, praktikus, mindennapi használatra tervezett fegyver, mementója annak a kornak, mikor még a vad és vadász közötti egyensúly nem borult fel véglegesen. A fegyver markolata olajozott dió, mely a kardmarkolatoknak megfelelően egyenes, jelezve, a fegyver alapvetően kard és nem pisztoly. A sátorvas a vadászkard markolatvédője egyben, s a teljes jobb kezet megfelelően védi. A lakatlemez – tulajdonképpen a pisztoly tokja – sárgarézből készült, ebbe illeszkedik az elöltöltő fegyvercső. A 14 mm-es űrméretű cső hossza 11,5 cm, míg a kétélű, mindkét oldalon vércsatornával bíró penge 37 cm hosszú. Elegendő minden közép-európai nagyvad szívének elérésére. A cső huzaggal nem rendelkezik, de sem a markolat kialakítása, sem a fegyver jellege nem indokolja, hogy a vadász célozgasson a fegyverrel szükség idején.

A pisztoly rész nem rendelkezik irányzékokkal, így bár pár lépéssel megtoldja a kard hatótávolságát, mégis az önvédelem legutolsó vonalát jelentette az eszköz.

A könnyű fém tok szorosan, biztosan fogja a fegyvert, látszik, hogy nem dísztárgynak, hanem nyúzható, üthető-vágható készségnek készült ez a különlegesség. A kardpisztolyon nincs gyártó, nincs mesterjegy, s mégis jól összerakott, erőt sugárzó darab. Olyan embernek készült, akinek az élete múlhatott e fegyveren, de nem engedhetett meg magának díszes, drága spádét. A fegyver réz részein a sebzett vad utánkeresésének jelenetei láthatóak: a lakaton a támadó vadkan és a lövésre készülő vadász, a fegyver bal oldalán található réz foglalaton és a csövön a sebzett vadat felkutató véreb.

A fegyver jellege, kialakítása, egyszerű praktikussága mind azt sugallja, hogy igaz utánkereső vadász fegyveréről van szó. Mindezen keresztül jó látni, hogy bár a technika fejlődik, annak a vérebesnek, aki két évszázada e fegyvert forgatta, ma is élnek utódai, leszármazottai, követői.

A vadászönvédelmi fegyvernek nem csak hogy hagyománya, története van, de indokolt is lehet mind a fegyvertartás általános, mind a vadászati felhasználás szempontjából. Reméljük egyszer hazánkban is lesz erre lehetőség.

Németh Balázs