Több, mint 20 év telt el azóta, hogy először vettem részt Európa bajnokságon, és immáron negyedszázad azóta, hogy életemben először elsütöttem elöltöltő fegyvert. Az elmúlt évek során igyekeztem megosztani azokat az ismereteket, tapasztalatokat, melyeket a mögöttem álló, ugyanakkor ma is tartó út során szereztem, de a fegyvertörténet mellett elsősorban a technikai részleteket helyeztem mindig fókuszba, vagyis azt, hogy hogyan kell tölteni a fegyvereket ahhoz, hogy a lehető legjobb pontosságot érjük el velük.

A lövészet fiziológiájával, technikájával is foglalkoztam egy cikksorozat erejéig, ugyanakkor igen kevés hangsúlyt adtam a kérdés harmadik, hasonlóan fontos elemének, a mentális felkészülésnek. Nem vagyok pszichológus, és bár tanárként tanultam ilyesmiről sokat, mégsem tudom nektek pontosan leírni mi megy végbe az agyban. Erre vannak megfelelő szakemberek, és magam is beszélgettem egyszer sportpszichológussal, nem ciki hozzájuk fordulni! Több, mint két évtized nemzetközi versenyzés közben azonban azt hiszem kikristályosodott néhány olyan gondolat, amely javaslatként másnak is megér egy próbát talán.

Félreértés ne essék, nem vagyok agykurkász. Bár tanultam sok pszichológiát a tanárképző karon, ez nem az én szakmám egészen biztosan. A cikksorozat tehát nem lehet más, mint azoknak a gondolatoknak, ötleteknek felsorakoztatása, melyeket saját sikereim, kudarcaim útján tanultam meg. Nem örök érvényű szabályok ezek, és korántsem biztos, hogy ami nekem működött, neked is fog és fordítva. Tehát minden, amit ebben a sorozatban olvasol, kérlek kezeld – erős – fenntartásokkal.

Biztosan gondolkodtatok már azon, hogy a versenyérmek 90%-át miért a lövészek 10%-a nyeri meg folyamatosan? Feltette már mindenki a kérdést, hogy mi teszi különlegessé a győzteseket? Isteni tehetséggel születtek? Mindig szerencséjük van? Nem! Biztosan tudom, hogy nincsenek szuperképességeik. Két dolog választja el őket a többi lövésztől: egyrészt belefektették a lövészetbe a munkát, jót és jól gyakoroltak megfelelő mennyiségben, másrészt lelkileg is készen állnak a feladatra. A kérdés ott válik izgalmassá, mikor egy világbajnokság mezőnyében 20-30 hasonló képességekkel rendelkező versenyző gyűlik össze.

Jelen cikksorozatommal abban próbálok segíteni saját példáimon keresztül, hogy mentálisan is fel tudjunk nőni a feladathoz. Ugyanakkor soha se feledje a kedves olvasó, hogy nincs két egyforma ember, ahogy nincs két egyforma helyzet sem. Vagyis ami az én esetemben működött, korántsem biztos, hogy nálad is hatékony lesz. Bár nem vagyok pszichológus, az alapelvek tudatosításában azért azt gondolom segíthetnek a soron következő gondolatok.

Első feladat: Legyen motivációd!

Bár a versenyeink lövésztalálkozók, elsősorban közösségi élmények, amiken mindig jó ott lenni, mégis azt mondom, hogy versenyezni nem kell. A lövészet önmagában is rekreáció, kikapcsolódás: anélkül, hogy összemérnénk tudásunkat mással, kitűnő elfoglaltságot ad. De annak is meg van a bája, ha szeretjük megtudni, hogy hol állunk a listán.

Ahány lövész, annyi motiváció lehet arra, hogy miért versenyzünk időről időre. A megmérettetések egyrészt nagyszerű lehetőséget kínálnak a közösségi élmény megszerzésére, másrészt lehetőséget adnak arra, hogy felülmúljuk önmagunkat vagy bizonyítsunk nekünk fontos személyeknek. Mindkét viszonyulás tökéletes a történelmi lövész számára, és a hétvégi tétmentes lövészetnek éppúgy helye van életünkben, mint a világbajnokságnak.

A sportlövészet ugyanis csodálatos sport: bár a pontértéket a végén sorrendbe állítják, és meghatározzák ezzel ki volt jobb a másiknál, a küzdelem mégsem másokkal szemben történik. Egyetlen embert kell elgyőzni csak a lőlállásban, és nem más, mint magunk.

Az elöltöltő fegyveres sportlövészet pedig különösen csodálatos tevékenység, nem is biztos, hogy egyszerűen csak sport, hiszen nincs másik lövész szakág, mely mögött ennyi kultúra van. Az elöltöltő fegyveres lövész nem tud nem foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy fegyverét, vagy annak eredetijét ki használta, hogyan használta, milyen tetteket hajtott végre. A kutatás célja tehát nem csak a tökéletes lövés, az emberi teljesítmény javítása lesz, hanem a fegyver múltjának feltérképezése is.

Nagyszerű sport ez, hiszen nem kell hozzá ügyesnek lenni, nem kell gyorsnak lenni, nem kell labdát rúgni, pattogtatni, nem kell nagyot ugrani. Sőt, erős hittel hiszem, hogy nem kell hozzá sem érzék, sem tehetség. Ezek hiányát pótolni lehet kitartó, szenvedélyes munkával. Az érem elnyeréséhez nincs más feladatunk, mint úgy célra emelni, ott tartani és elsütni a puskát, hogy annak működését ne akadályozzuk.

Ennek két alapfeltétele van: egyrészt meg kell tanuljuk a pontos lövés leadásának alapjait és ezt kell tudjuk végrehajtani 13-szor egymás után a lőállásban. Ehhez sok ezer szakszerűen leadott lövés szükséges. Másrészt képesnek kell legyünk úgy irányítani mentális képességeinket, hogy az adott pillanatban, az adott helyen tudjunk teljesíteni.

Nem voltam sohasem gyors, sem ügyes, sem erős. Az általános iskolában, ha focicsapatot választott a két kapitány, biztosan én voltam az egyik utolsó a partvonalon. Sőt a lövészetben sem voltam tehetséges. Amikor lőni kezdtem, azonos időben kezdő társaim már rég a feketét szaggatták, amikor én örültem, hogy eltalálom a lőlapot. Vagyis, ha én meg tudtam tanulni lőni, és meg tudtam tanulni világbajnokságot nyerni, akkor ez egészen bizonyosan bárkinek sikerülhet.

Az én motivációm kettős. Egyrészt a hadművészet- és hadtörténet kutatásának szerves részét képezi a fegyvertörténet. A régi fegyverek teljes gyakorlati megismerése nélkül nem tartom elképzelhetőnek a harcászat értelmezését. A feketelőporos fegyverek elméleti és gyakorlati kutatása így tökéletesen összefonódik életemben, és nyújt kifogyhatatlan energiát a lőtérre járáshoz.

Másrészt szervezetem valóban lőporfüst függő: szükségem van arra a kikapcsolódásra, rekreációra, amit a célbajuttatás élménye biztosít. Azt az aktív nyugalmat, amit a lőtéren átélhetek, kevés más tevékenység biztosítja életemben. Hogy ezt az élményt régi fegyverekkel szerezhetem meg, Isteni ajándéknak tekintem.

A lövészet márpedig nyugtat. Egyszer egy sportlövő rendezvényen Mátrai István, nagyszerű sokszoros világbajnok sportlövésztársam nejével beszélgetett feleségem. Témájuk hamar arra terelődött, hogy férjeik miért kukorékolnak éjszaka, és miért ébrednek fel korán reggel frissen. István felesége fogalmazta meg a titok kulcsát: „Nézz rájuk! Állnak a lőállásban és relaxálnak.” És valóban így van. A céllövészet befelé fordulás. Az eredmény alapja a test és az agy tevékenységének összehangolása, ez pedig csak módosult tudatállapotban lehetséges. A lőporfüst engem elvezet ehhez a flow élményhez.

Kitartásom, útkereső gondolkodásom azonban másból is táplálkozik, mint a történelem szeretetéből, vagy a lövészet kínálta rekreációból. Apró, de meghatározó élmény volt, amikor 2001-ben, két év lövészet után Komáromban Almay Gabival, Vida Gabival pisztoly csapat bronzérmet nyertünk. Nem volt ez nagy dolog, de mégiscsak az első érmem volt. Akkoriban számomra csoda volt 90 kör felett lőni, én pedig életemben először lőttem éppen 90 kört. Emlékszem csak kilencesekből állt az eredmény. A lőlap közepén eltalálni nem tudtam, de azért nagyon büszke voltam.

A dobogóról éppen csak leléptünk, amikor magyar lövésztársam, aki akkoriban valószínűleg a legjobb volt hozzám lépett, hogy pár keresetlen szóval gratuláljon. Nem volt ő rossz gyerek, de ha ivott, vállalhatatlan volt. „Minek örülsz, te egy szar lövész vagy!” mondattal biztosította a következő évek motivációjának jelentős hányadát. Apróság, de ez is fontos volt ahhoz, hogy jobbá akarjak válni.

Nagyon szerettem ezt a közeget, és vágytam rá, hogy részese legyek a nagy nemzetközi családnak. Káldi Gabi már 2000-ben jelentkezett a nemzetközi szövetségbe, a teljes tagsághoz pedig az kellett, hogy részt vegyünk egy nemzetközi versenyen. Erre 2003-ban került sor. Finnországban, Halikkoban rendezték akkor a VB-t. Első versenyszámom a Kuchenreuter volt. Akkoriban már egy LePage pisztolyom volt, amivel stabilan tudtam 90 felett lőni. Egy elvárásom volt: csak utolsó ne legyek. Mondanom sem kell utolsó lettem. Persze azt gondoltam, éreztem, – nagyon hibásan – hogy ez nagyon égő… Mérges voltam magamra, megkérdőjeleztem mindent, amit a versenylövészetről gondoltam. Vesztettem? A versenyen igen, valójában nem, mert ott tudatosult bennem, hogy sokat kell dolgozzak magamon. A lőporfüst szeretete ugyanakkor örök, az tovább vitt, a vereség pedig megmutatta az utat a fejlődéshez.

A motiváció forrása tehát sok minden lehet, egyénje válogatja és több oldalról is táplálkozik. Szerencsés is azt hiszem, hogy ha több lábon állunk. Az elmúlt negyed században sok olyan kitűnő lövészt láttam, akik belepróbáltak az elöltöltőzésbe. Sok a legjobb fegyvereket vette meg, meg volt a lőtudása is, mégsem ért el nemzetközi sikereket. Motivációjuk forrása valószínűleg a könnyebbnek látszó győzelem volt elsősorban. „Jah, itt csak 13 tízest kell lőni?” Aztán jött a felismerés, hogy ez mégsem annyira könnyű, az érem-motiváció kifogyott, de nem volt mögötte a közösség, vagy történelmi fegyverek iránti szeretet. Szép lassan el is maradtak eredmény nélkül a közösségből. Ellenben sok olyan példát tudok, akiket a feketelőpor romantikája ejtett rabul, és rögös úton tanulták meg a lövész szakmát, nulláról jutottak el az EB és VB érmekig.

A motiváció forrása lehet a győzelem adta pozitív élmény, de sokkal gyakrabban kell kapaszkodunk negatív élményekbe azt hiszem. Lövész karrierem szempontjából tehát kettős a kép: a történelem iránti szeretet adta a motivációt, hogy régi fegyverekkel foglalkozzak, a győzni akarásomat viszont alapvetően a vereségek és negatív élmények építették fel. Nem minden rossz tehát, ami először annak látszik.

Jó kérdés, hogy mit csináljunk a motivációval a lőállásban? A siker érdekében akarattá kell váljon, de korántsem mindegy, hogy mi ennek a célja. Nem akarhatjuk az érmet! Ott helyben nem lehet más feladat, mint a jó lövés kivitelezést akarni, aminek eredménye a tízes, nem célja. Ezzel majd egy következő részben még részletesen foglalkozunk majd.

Véleményem szerint a győzni akarás önmagában kevés motiváció, a lövészet, a füstös közösség szeretete nélkül nem áll meg. Az én esetemben biztosan nem. De te más vagy! Ezért fontos, hogy megtaláld a saját motivációidat, és bármi legyen is az, ne csak a győzni akarásból táplálkozzon javaslom.

A következő fejezetben a vereség és a győzelem lesz a témám.

Németh Balázs, 2024. július

Borítókép: A magyar csapat Halikkoban 2003-ban: Almay Gábor, Tar Mihály, Németh Balázs. Középen Donald Malson, az MLAIC akkori főtitkára