Az első Beals Navy és Army revolverek azonban nem nyerték meg egyöntetűen a csapattisztek tetszését. A gyár olyannyira erőn felül teljesített, hogy a szükséges/elégséges minőségi színvonalat nem tudták teljesíteni. John W. Jackson az Anderson lovasság[1] „E” századának hadnagya a következő pontokban kritizálta az új oldalfegyvert 1862. október 23-án kelt, Ripley tábornoknak írt levelében:[2]

„A Beals Patent pisztoly, melyet a Remington cég New York, ilioni gyára készít használhatatlan és nem biztonságos fegyver.

1. Nincs biztonsági nyugasz a dobon, mint a Colt revolverek esetében. A kakas a csappantyún kell nyugodjon, ezért a töltött fegyver ki van téve a véletlen elsülésnek.
2. A töltőrúd túl rövid, és nem nyomja le eléggé a betöltött töltényt. Az illeszkedés olyan gyönge, hogy gyakran kézzel kell a töltőrudat a helyére segíteni. Néhány töltőrúd azonban túl nagy, vagyis a fegyvert egyáltalán nem lehet megtölteni.
3. Néhány fegyver elsütőszerkezete hibás volt, vagy nem működött, amikor a fegyverek megérkeztek. Annak ellenére, hogy alig pár lőszert lőttünk eddig el a fegyverekkel, a hibás elsütőszerkezetek száma jelentősen emelkedett. Sok kakas nem feszíthető meg, és néhány esetben az elsütőbillentyű nem képes a megfeszített szerkezetet elsütni.
4. A lőkúpok olyan gyönge minőségűek, hogy több eltört, amikor a fegyvereket elsütöttük.
5. Néhány dob egyáltalán nem hajlandó fordulni, míg több esetben bármerre elfordíthatóak mikor a fegyver kakasa teljes állásba van feszítve.”

Hagner elküldte a jelentést a Remington gyárnak is, ahonnan November közepén érkezett válasz a kifogásokra. A gyár alapvetően rosszindulatúnak tartotta a jelentést, mely mögött nem egyszerűen szakmai jellegű kritikát, hanem egyéb üzleti érdeket véltek sejteni. Mindezek ellenére korrekten válaszolták meg a leirat minden pontját. A nyugaszok hiányát azzal indokolták, hogy erre utaló kérést nem kaptak eddig, de ha szükséges két módon is megoldható a dolog: a Beals revolverek készültek kikönnyített dobbal, ez esetben a kamrák közé mart vájatokra lehetett ereszteni a kakast. A másik megoldás esetében a dob hátsó részébe martak kisméretű bevágásokat. Mindez többletköltséggel nem járt, ugyanakkor lassította a termelést. A töltőrúd hosszára vonatkozó kritikát teljességében hamisnak tartották, hiszen az még a csökkentett lőportöltetű Colt-féle töltényeket is képes volt lenyomni a kamra aljába. Ugyanígy cáfolták a túl vastag töltőrudakról szóló kifogásokat, hiszen ebben az esetben azok a tokba sem fértek volna be, vagyis a töltőkar összeszerelhetetlen lett volna. A lőkúpok minőségét is újravizsgálta a vállalat, de meg kellett állapítsák, hogy minőségük nem jobb és nem rosszabb, mint a konkurens lőkúpok esetében. Sőt, a fegyver kakasa elsősorban a tokszerkezeten ütközött fel, nem a lőkúpon, így még az igénybevétel is kisebb volt, mint a Coltok esetében. A dob forgatásával kapcsolatos problémák tekintetében megfogalmazták, hogy e téren a Coltok és Remingtnok szerkezete azonos, a problémát pedig az elsütőbillentyűt és dobrekesztőt tartó rugó törése okozza. Ez az ilyen szerkezetű elöltöltő revolverek sajátossága, minden modellel megtörténhet.[3]

A Remington revolverek fejlesztése közben nem állt meg. 1861-től a Beals-féle töltőkar helyett egy továbbfejlesztett változatot kezdtek el használni. Az új – William H. Elliot-féle – töltőkar (szabadalom száma: 33,932, dátuma: 1861. december 17. ) annyiban különbözött a korábbitól, hogy nem kellett azt lenyitni ahhoz, hogy a dob tengely előre húzható, a dob pedig kiszedhető legyen. Ezzel a fegyver kezelését tervezte egyszerűbbé tenni a cég, de az ötlet zsákutcának bizonyult. Elvben egy rugó tartotta volna helyén a dobtengelyt, de valójában az könnyen előremozdult lövés közben, egy bizonyos pozícióban pedig elakasztotta az elsütőszerkezetet, ami valljuk be, hadi fegyver esetében nem éppen életbiztosítás.

1862. december 3-án a szerződött beszállítók által átadott fegyverek vizsgálatával megbízott iroda Ripley tábornoknak írt memorandumot az új töltőkarral kapcsolatos problémákról. Az osztály egyértelműen arra tett javaslatot, hogy a gyár haladéktalanul térjen vissza az eredeti Beals-féle töltőkar koncepcióhoz.[4] A gyár persze nem szívesen állt vissza a régi modellre, hiszen közben az új töltőkar gyártására szerszámoztak fel. Átmeneti megoldásként egy csavart tekertek a töltőkar aljába, mely helyén tartotta lövés közben a tengelyt, és így orvosolta a hibát. Ekkor a dobon elhelyezett biztonsági nyugaszok kialakítása már általános volt, valamint a kakas is új formát kapott, mely kevésbé volt hajlamos törésre. 1863. január-március között mentek végbe a változtatások. 1863. március 17-i dátummal kapott az új fegyverre 37,921 szám alatt szabadalmi védelmet a gyár, innen számítjuk az 1861 M, avagy Old Model végét, és az 1858 M azaz New Model születését.[5]

Remington Old Model: figyeljük meg az eltérő töltőkart!

Remington Old Model: a csavar, amely a dobtengely előrecsúszását volt hívatott megakadályozni

Remington Old Model: a szokatlan töltőkar alulról

Az Elliot-féle szabadalom

A Navy és Army revolverek gyártása között azonban véglegesen felborult az egyensúly. A gyár 1862. december 22-től havi 500 db-ra csökkentette a .36-os  modellek termelését, hogy minden kapacitását az Owen-Holts Bizottság[6] által győztesnek választott .44-es modellek gyártásának szentelhesse. A Navy revolverek gyártási mennyisége mindössze arra volt elég, hogy a haditengerészet fegyverzeti irodéjának (Bureau of Ordnance) igényeit kielégítse.[7]

A hadsereg rendelései keretében 1862. augusztus 11. és 1862. december 22. között 10 tételben összesen 5001 db Navy revolvert szállítottak le a New York Arzenálnak, természetesen vegyesen Beals és Elliot modelleket. A gyár összesen kb. 14500 Beals Navy és kb. 7000 Elliot Navy revolvert készített. Ez volt a hadseregnek szállított utolsó Remington Navy szállítmány.

A U.S. Navy által vásárolt Remington Navy revolverek

1862 áprilisát Samuel Remington Washingtonban töltötte, hogy megjelenjen az Owen-Holt Bizottság előtt. E szervezet feladata volt, hogy rendet vágjon a millióféle beszállító között, és teljes mértékben centralizálja a beszerzéseket. A háború első éveinek hadianyagéhsége miatt ugyanis rengetegféle azonos feladatú, de más gyártótól származó fegyver állt szolgálatban, rendkívül nehézzé téve ezzel a logisztika helyzetét. A bizottság a Remington Army revolvert választotta ki a szárazföldi haderő felfegyverzésére, kiütve ezzel a piacról az összes vetélytársat, köztük a legendás Colt revolvereket.

Remington kihasználva az alkalmat, és 1862. április 22-én felkereste a haditengerészet Fegyverzeti Irodáját (Bureau of Ordnance), mivel .36 Beals Navy modellekből és hozzájuk való alkatrészekből még jelentős mennyisége volt raktáron, és a hadsereg egyértelműen a .44-es űrméret mellett tette le voksát. Alátámasztandó mondanivalóját egy Belas Navyt átadott a hivatalnokoknak, hogy azzal lőkísérleteket hajthassanak végre. A hivatalos lőkísérletek John Adolphus Dahlgren ellentengernagy, a haditengerészet Fegyverzeti Irodájának főnöke utasításának megfelelően 1862. május 3-án zajlottak a washingtoni haditengerészeti bázison. Az 1851 Colt Navy revolverrel állították szembe az új jövevényt. Összesen 600 lövést adtak le a fegyverrel a hozzá kapott töltényekkel, melyek a leírások szerint 14 grain lőport és egy 120 grain tömegű lövedéket tartalmaztak. 500 lövést tettek egy 30×30 hüvelyk (76,2×76,2 cm) méretű, 100 láb (30,48 m) távolságban elhelyezett 1,5” (38,1 mm) vastag fenyőlapokból álló célra. Összesen 195 lövés találta el a célt, melyek nagytöbbsége az első két fenyőlapot ütötte át, de csak négy volt képes arra, hogy a harmadikra is lyukat fúrjon. A Colt revolverrel csak 30-at lőttek referenciaként, melyből 10 találta el a célt. Ezekből 4 db ütött lyukat a harmadik falapba.[8] Statisztikai szempontból ez tehát azt jelentette, hogy a Remington 39%-os pontosságot ért el, míg a Colt csak 30%-os találati arányt teljesített. Átütés tekintetében azonban a Colt vizsgázott jobban, mivel a találatok 40%-a a harmadik lapon is áthaladt, míg a Remington esetében ez az arány csak 2% volt.

Az 1863. évi szabadalom: visszatérés a Beals töltőkarhoz

A kísérlet során mindössze egy esetben csettent el a töltet. A fegyver dobja a 150. lövésnél kezdett megszorulni, de a tengely tisztítása után újra működképessé vált. Az 582. lövésnél kellett újra megállni. Ekkor már a dob teljesen megszorult, ki kellett azt venni a tisztításhoz, hogy folytathassák a lövészetet.

Vizsgálták a fegyver töltésének gyorsaságát is. Samuel Remington szerint a revolver töltését jelentősen gyorsította, ha a dobot kivették a tokból, melyet könnyen és kényelmesen tett lehetővé a lenyitható töltőkar és kihúzható dobtengely. Mindkét módszert 120 lövéssel próbálták ki. Dob kivétellel 28 perc 30 másodperc, a hagyományos töltési mechanizmussal 29 perc 3 másodperc volt szükséges a folyamathoz.

A vizsgálat kiemelte, hogy a szerkezet a teljes keretnek köszönhetően erősebb, mint a Coltok esetében, valamint a fegyver karbantartása is könnyebb, köszönhetően annak, hogy a cső és tok egy alkarészt, vagyis a tisztításhoz csak a dobot kell kivenni a szerkezetből.[9]

A Haditengerészet azonban nem csak egy vasat tartott a tűzben. Colt 1860 Army revolverével is tervei voltak, de keserűen tapasztalték, hogy a vállalat a Haditengerészetnek – a kisebb várható mennyiség miatt – drágábban kívánta adni a fegyvert, mint a Hadseregnek. Remington azonban egységesen 12 dollárért ajánlotta Navy revolverét. John A. Dahlgren, a Haditengerészet Fegyverzeti irodájának főnöke 1862. augusztus 23-án távírón kért újabb mintadarabot további lőkísérletekhez Remingtontól.[10]

A gyár ismét egy Beals revolvert küldött a hivatalnak, azonban töltényekből éppen kifogytak, így saját bevallásuk szerint olyan töltényeket küldtek, melyek nem a gyárból származtak, de ígéretet tettek arra, hogy hamarosan jobb átütőképességű töltényeket is biztosítanak. A lőkísérletek 1862. szeptember 8-án történtek ismételten a washingtoni haditengerészeti támaszponton. 158 db Colt-féle, és 342 db Remington által javasolt töltés állt rendelkezésre. Ez utóbbiak 15 grain lőport és 137 grain tömegű lövedéket tartalmaztak, készítőjük a Johnston & Dow vállalat volt. A memorandum alapján betöltésük nehézkes volt, de alapvetően használhatónak bizonyultak a fegyverhez. Ez volt az első alkalom, mikor a Johnston & Dow töltényeket kritikával illették.  Oka valószínűleg abban keresendő, hogy a gyár New York-i üzemében 1861. október 1-én robbanás történt, így sebtében kellett kiszervezni a termelést, ami rossz hatással volt a minőségre.[11]

A töltényeket 20 lövéses sorozatokkal tesztelték. A 73,5 láb (22,2 m) távolságban elhelyezett cél 1 hüvelyk (25,4 mm) vastagságú fenyőlapokból állt, melyek között 1 hüvelyk (25,4 mm) távközöket hagytak. A kísérlet egyértelműen a Remington által preferált töltények fölényét hozta:[12]

Remington tehát a töltény cseréjével orvosolta az egyetlen olyan tényezőt, melyben a Colt az első kísérleteken jobbnak bizonyult.

Vizsgálták a csőfar és dob között kifújó gázok mennyiségét is. Fehér papírral és gyapottal tekerték be a dobhézag környékét, majd megvizsgálták a keletkező égésnyomok intenzitását. Kis mértékben a Remingtont találták e tekintetben is jobbnak.

Három nappal a lőkísérlet után Mitchell korvettkapitány (őrnagyi rendfokozatnak felel meg a haditengerészetnél) Dahlgren részére memorandumban foglalta össze a tesztek eredményeit:

• A Remington revolver mindkét teszten pontosabbnak bizonyult.
• Az átütőképesség az első teszten rosszabb, a második esetben jobb volt a Colthoz képest.
• A fegyver 500 lövés után is éppolyan jól működött, mint előtte.
• A fegyver szerkezete egyszerűbb, a töltőkar lenyitásával könnyen szétszerelhető.
• A teljes keretnek köszönhetően a szerkezet erősebb, mint a Colt.

John A. Dahlgren

Meggyőzve a kísérletek eredményei által, 1862. szeptember 15-én Dahlgren megrendelte az első 120 db Beals revolvert a Haditengerészet számára.[13] 1962. szeptember 15. és 1865. október 1. között összesen 6360 db Beals, Elliot, és New Model Navy revolvert szállított a gyár a Haditengerészetnek. A leszállított mennyiségből 4614 db volt New Model Navy változat, melyek szállítására 1863 májusától álltak át.[14]

A Navy ellátás tehát folyamatos volt a polgárháború végéig, de ez nem volt így a töltények esetében. 1863 nyarán egyre gyakrabban érkezett kritika a Johnston & Dow töltények alkalmassága tekintetében. A töltények méretén túl kritika érte a használt lőpor minőségét is. 1863. december 5-én Percival Dayton százados, fegyverzeti vizsgáló arról tett bejelentést, hogy annyira gyönge minőségű a lőpor, hogy 3-4 lövés után eltelíti az égéstermék a huzagolás barázdáit, és olyan kemény réteg képződik, melyet a hagyományos tisztítóeszközökkel eltávolítani nem lehet.[15]

1864. január 2-án ennek megfelelően arról született döntés, hogy minden készleten lévő Johnston & Dow töltényt (.36 és .44 űrméretben is) vissza kell szállítani a gyártóhoz. A washingtoni haditengerészeti támaszpont azonnal parancsot kapott arra, hogy végezzen további lőkísérleteket Remington Navy revolverekkel és Colt-féle .36-os töltényekkel. Január 7-én készült mindenkit megnyugtató jelentés, mely szerint „a Colt-féle .36-os kaliberű töltényeket kilőttük Remington revolverekből, és azok minden tekintetben illeszkednek.”[16]

Fent Beals, alul New Model Navy

Fent Beals, alul New Model Navy

Fent Beals, alul New Model Navy

Balra Beals, jobbra New Model Navy

Balra Beals, jobbra New Model Navy

Fent Beals, alul New Model Navy

A polgárháború után

A véres belháború vége után a Remington cég nehéz helyzetbe került. Az állami megrendelések elmaradását igyekezett a polgári piacon pótolni számos új modellel, de ez nem fedhette a kieső bevételt. Az uticai üzemet be kellett zárni, a 150 munkásból és 35 gyermekből álló munkaerőt pedig szélnek kellett ereszteni. A géppark nagy részét átszállították az ilioni üzembe.

Érdekes módon a .44-es űrméretű New Model Army revolver gyártását szinte azonnal leállították Valószínűleg azért, mert a hadseregnek jelentős kiárusítandó készletei voltak, valamint a gyárban is tömegével raktároztak ehhez alkatrészeket. A New Model Navy gyártása 1875-ig folyamatos maradt, bár ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a jövő a fémhüvelyes lőszereké lesz. 1865-ben és 66-ban William Mason nyújtott be szabadalmi kérelmet Remington Navy revolverek konverziójára, de számos más mesterember is dolgozott a perkussziós revolverek korszerűsítésén, de ez már egy másik történet.

Folytatjuk!

Németh Balázs

1. rész Remington Navy: Tervezés és gyártás

[1] Század erejű pennsylvaniai önálló lovassági alakulat

[2] Ware 2007. 49. o.

[3] Ware 2007. 49-52. o.

[4] Ware 2007. 54. o.

[5] Ware 2007. 57. o.

[6] Owen-Holts Commission: Az Amerikai Egyesült Államok kormánya önálló bizottságot hozott létre azzal a céllal, hogy a polgárháború első éveinek káoszát megszüntetendő csökkentse a rendszerben álló fegyverek típusválasztékát. A bizottság minden fegyvertípus esetében a hadi célokra legmegfelelőbb és egyben legolcsóbb darabot volt hívatott kiválasztani. A bizottság 1863-ban egyértelműen a Remington revolverek mellé tette le voksát, így az összes többi addigi beszállító – köztük Colt – kiesett a pixisből.

[7] Ware 2007. 59. o.

[8] Ware 2007. 134-135. o.

[9] Ware 2007. 135. o.

[10] Ware 2007. 137. o.

[11] Ware 2007. 159. o.

[12] Ware 2007. 139. o.

[13] Ware 2007. 140. o.

[14] Ware 2007. 189-190. o.

[15] Ware 2007. 162-163. o.

[16] Ware 2007. 167. o.