A mohácsi síkon minden tárgy önálló történetet mesél, melyek apró adalékok az eseménysorozat nagyképéhez, és melyek közelebb visznek minket ahhoz, hogy megértsük mi is történt 1526. augusztus 26-án. A Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoportja keretei között olyan multidiszciplináris kutatás zajlik, melyre még nem volt példa Magyarországon: régészek, hadirégészek, antropológusok, történészek, hadtörténészek, földrajzosok közös munkája keresi a választ a legfontosabb kérdésekre.

A fegyvertörténész persze elveszik az apró részletekben. Csodálattal forgatunk egy-egy lövedéket, fegyverdarabot, melyeken keresztül közel kerülünk a 16. század lövészeihez. A mohácsi sík leletei közül külön csoportot alkotnak a golyóöntőformák.

A két hadsereg katonai logisztikája között jelentős volt a különbség. Az oszmán hadsereg a janicsárok és egyéb udvari csapatok hadiianyaglistája szerint az oszmán hadsereg 4060 puskát (1000 jó minőségű, 3000 közönséges, és 60 sáncpuska méretű fegyver), 3 millió puskagolyót, 4000 lőporszarut (1000 jóminőségű, 3000 közönséges), 400 bőrzsák puskapor, egyenként 15 okka (19,2 kg) puskaporral, 56 kantár (kb. 3000 kg) gyapotfonal puskakanócnak, 1 jük (változó mértékegység, jelentése teher, mértéke függött az adott állat terhelhetőségétől és az áru jellegétől. Teve esetében 180–256 kg, a ló és az öszvér tekintetében például 102–141 kg), ón (valószínűleg nem tiszta ón, hanem ólom-ón ötvözet golyóöntéshez), és 200 db golyóöntőforma.

A lista arról tanúskodik, hogy az oszmán hadsereg alapvetően központi forrásból biztosította a lövedékeket, és nem a hadműveleti területen tervezte azokat legyártani. Erre lehetősége valószínűleg annak köszönhetően volt, hogy a janicsárok által használt tűzfegyverek űrmérete egységesebb volt, mint a több helyről érkező, változatosabb felszerelésű keresztény csapatok esetében. Az oszmán 4 és 5 dirhemes űrméreteknél (13 és 14 mm) jól látható csúcsokat mutat a mohácsi síkon felgyűjtött lövedékek átmérőjét feldolgozó hisztogram, ami igazolhatja ezen egységes űrméretek jelenlétét. A legmagasabb csúcsok a 11-12 mm-es űrméretnél látszanak ugyanakkor, így nem zárható ki egyáltalán, hogy ennél kisebb űrméretű fegyverek is megjelentek nem csak a keresztény, hanem az oszmán hadrendben is.

A keresztény csapatok esetében puskagolyókra vonatkozó hasonló kimutatásunk nincs, de abban biztosak lehetünk, hogy a mohácsi síkra érkező hadsereg hasonlóan fejlett logisztikai háttérrel nem rendelkezett, puskák tekintetében sokkal jobban hagyatkozhatott a golyók helyben történő készítésére. Ezt indokolhatta az is, hogy mivel a különböző országokból érkező csapatok fegyvereinek űrmérete nem volt egységes, így a központi ellátás egyébként is nehéz lett volna. A harctéren talált öntőformák tehát valószínűleg inkább köthetőek a keresztény csapatokhoz, mint az oszmán csapatokhoz.

De milyenek is ezek a mohácsi öntőformák, melyből a Mohács 500 közösségi régészeti projekt keretében immáron 9 darabot találtak a kutatók? Mindegyike hasonló stílusú, rézből készült, az öntött golyók mérete pedig 9-12 mm között mozog.

Nagyon hasonló öntőformákat találunk az 1480-1520 között született Weimarer Ingenieurkunst- und Wunderbuch (Weimari Mérnöki és Csodakönyv) c. kódexben, és hasonlót azonosíthatunk Ludwig von Eyb Kriesbuch című kódexében is. A forma – bronz kokilla felek vas fogóval – Európában a 16. század végére lassan átadta helyét a vasból egyben kovácsolt öntőfogóknak, Kelet-Európában és az oszmán fennhatóságú területeken azonban fennmaradt egészen a 18-19. századig.

Von Eyb: Kriegsbuch

Weimarer Ingenieurkunst- und Wunderbuch

A réz pofákat illesztő csapok pozícionálják egymáshoz, az olvadékot a tölcsér formájú beöntő nyíláson kellett a golyó negatív profiljának megfelelő bevágásba tölteni. Az olvadék megdermedése után kellett a pofákat szétnyitni, hogy a kész lövedék kiessen a kokillából. Az öntőcsonkot jellemzően levágták késsel, lehetőleg érintő irányban, de meg is hagyhatták, hogy ahhoz papírtöltényt lehessen rögzíteni. Papírtöltény alkalmazására már a 16. század első évtizedéből is rendelkezünk forrással, és a harctéren is nagy mennyiségben kerülnek elő öntőcsapos lövedékek.

Az öntőformák mindegyike rézből készült, és mindegyike önálló kokilla, nyél nélkül, tehát valamiféle fogó is szükséges volt működtetésükhöz. Ilyen fogó még nem került elő.  Ezek a formák archaikusabbak, mint a 16. század végétől használt formák, melyek már inkább készültek vasból, a forma és fogója pedig már inkább egy alkatrész voltak.

Az öntőformák lelőhelyei számunkra azért fontosak, mert mutathatják nekünk, hogy a harctér mely részein fordultak meg, küzdöttek, táboroztak keresztény katonák. Az öntőforma, mivel a puska fontos tartozéka volt, ezért valószínűleg a puskás katonánál volt. Ha tehát térképre tesszük az eddig fellelt öntőformákat érdekes képet kapunk.

Hét darab a Sátorhely melletti Mohácsi Nemzeti Emlékparktól északkeletre, a vélt (egyik) keresztény tábor helyén került elő. Ezen a területrészen nem csak öntőformák, hanem más jól datálható, keresztény táborra utaló leletek is előkerültek. Ezek elemzése adhat majd választ arra, valóban itt álltak-e II. Lajos katonáinak sátrai a csata előtti napokban. Nem lenne logikátlan, hiszen hol máshol készülnének golyók, ha nem a táborban?

Kettő öntőforma előkerült a majsi falunyom környezetéből is. Ez utóbbiak utalhatnak arra, hogy keresztény gyalogság itt küzdött a csata utolsó mozzanatában, mikor harcrendjüket szétlőtték az előrevont janicsárok.

A könnyű és nehézlovasság támadása fennakadt a 4000 puskás janicsár és 150 zarbuzán (könnyű 3-6 cm űrméretű löveg) vonalán. Az ágyúk a források szerint össze voltak láncolva, de valószínűsíthető, hogy köztük egyéb könnyű tábori erődítést is létrehoztak.

A lovasság magára hagyta a gyalogosokat, akik rissz-rossz harcrendben (véleményem szerint a négyszög valamely tökéletlen változatában) várhatták a végzetet, melyet az előre vont janicsárság hozott el. Bármennyire is vegyes összetételű volt a keresztény gyalogság, a pár ezer hidegfegyveres és puskás katona komoly erőt képviselhetett, hiszen csak a janicsárok tudtak velük végezni, a lovasság nem. Ez valóban mészárlás lehetett, melyre bizonyíték a rengeteg erősen deformálódott, becsapódott lövedék, melyet a régészek itt találtak. Az öntőformák származhattak ezektől a szerencsétlen sorsú katonáktól.

Apró, de izgalmas adalék tehát az öntőformák története. Önmagában persze nem bizonyító erejű, de mégis egy adalék arra, hogy hol kell keressünk keresztény gyalogosokat a mohácsi csatában.

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoport

MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézet