A kora 16. századi arkebúzok és egyéb ágyazattal rendelkező könnyű kézilőfegyverek űrmérete írott forrásaink, köz- és magángyűjteményekben található fennmaradt példányok és a hadirégészeti leletek alapján 10-16 mm között mozgott.

A teljes mohácsi sík 628 db lövedékének vizsgálata alapján a legnagyobb mennyiségben 11-12 mm-es golyók kerültek elő a harctérről, ezért választottuk mi is a 12 mm-es űrméretet tűzfegyver reprodukciónkhoz, melyet a Kovács-Armoury, Kapszli.hu és Mohács 500 kutatócsoport együttműködése tökéletesített, pontosított. Ma ennél a fegyvernél pontosabb rekonstrukció nem ismert. Fegyverrekonstrukciónk fontos forrásai a majsi falunyom mellett talált kora 16. századi taplólakatos fegyverhez tartozó csőfardarab és kakas.

Lőkísérleteink során a fegyver kül- és célballisztikáját vizsgáljuk, hogy annak harcászati szempontból izgalmas tulajdonságait megismerhessük, mely segíthet a csatarekonstrukciók igazolásában, cáfolásában. A ballisztikai görbét már fel tudtuk rajzolni, mely azt mutatta, hogy a 80 méterre célzott puska lövedéke nagyjából 200 méter távolságon éri el a talajt, sebesítőképességét pedig 400 méter körül is megtartja.

Következő izgalmas kérdésünk, hogy el lehet-e találni az ellenséges katonát egy ilyen töltettel töltött puskával?

Az általunk ismert kora 16. századi arkebúzok mindegyike rendelkezik fecskefarkas illesztésű, tehát oldal irányban állítható nézőkével és rögzített célgömbbel. Vagyis a puskákat egy távolságra lőhették be, de igyekeztek a célzott célt el is találni. A nézőke a hadifegyverekről a 16. század második felében eltűnik.

A célzóberendezés jelenléte igazolja, hogy a feladat nem csak a sortűz lehetett, hanem az egyes ellenséges katona eltalálása is. Szórásképvizsgálatunk egyik tárgya tehát már meg is fogalmazható: meg kell állapítsuk, hogy milyen távolságig rendelkezik a fegyver és töltet fizikai képességekkel ahhoz, hogy eltalálja az egy ember méretű célt, de arra is majd fényt kell derítsünk, hogy hogyan használható a fegyver zárt gyalogos és nagyobb célfelületet biztosító lovas harcrendek ellen is.

A puskások korabeli alkalmazása két nagy csoportra osztható: harcolhattak zárt harcrendben, melyekből elsősorban sortüzeket adtak le a hasonlóan zárt harcrendben küzdő ellenséges egységekre. Ilyenkor a sorok egy fajta kontramarssal válthatták egymást, hogy a tűz folyamatosan fenntartható legyen a kilőtt puskák töltése közben is. Ilyen azonosítható a Süleymannâme egyik mohácsi csatát ábrázoló miniautóráján, ahol az álló janicsárok vonala tüzel, miközben az előttük térdelő katonák szinkronban tölti fegyverüket.

A másik alkalmazás a csatárharc, mikor a puskások kevésbé szigorú szabályok szerint működve, nyitott harcrendben küzdöttek jellemzően egyes ellenséges harcosok kiiktatása céljából. Ilyen harcot vívó lövészet láthatóak Ruprecht Heller Paviai csatát ábrázoló festményének középső részen, ahol a zárt harcrendtől elvált puskás Landsknechteket láthatunk. Tehát amikor egy fegyver pontosságát értékelni szeretnénk, nem elegendő megállapítani azt, hogy el képes-e találni tűzfegyveres harcászati távolságon belül egy ellenséges harcost. A hatékony lőtávolságot vizsgálni kell zárt harcrendek célzása esetében is.

Amikor egy fegyver szórásképét vizsgáljuk lehetőleg ki kell küszöböljük az emberi tényezőt, vagyis a fegyverrel gyakorlatilag laborkörülmények között adunk le lövéseket feltámasztásról, hogy a fegyver és töltet fizikai képességeit, mechanikai pontosságát vizsgáljuk. Ezt tekinthetjük elméleti pontosságnak, hiszen nincs fegyvernek olyan gyakorlati felhasználása, mely során a laborkörülmények érvényesülnének.

Amikor a fegyver gyakorlati pontosságára vagyunk kíváncsiak, akkor ellenben nem hagyhatjuk ki az emberi tényezőt, mely jelentősen csökkenti a fegyver teljesítőképességét. A katona stressztűrőképessége, kiképzettsége, testi adottságai nagymértékben befolyásolják, leginkább növelik a puska elméleti szórásképét, vagyis csökkentik pontosságát.

Az emberi tényező nem csak a lövés leadása közben, hanem már a töltésnél is befolyásolja, hogy a kilőtt lövedék milyen pontosságra lesz képes, ugyanis egyáltalán nem mindegy milyen pontosan, mennyire azonos módon hajtja végre a töltésfogásokat a katona lövésről lövésre. A szórásképet befolyásolja a mennyire pontosan méri a csőbe a puskaport, mennyire központosan helyezi a torkolatra a flastromot, mekkora erővel nyomja le a lövedéket a lőportöltetre.

Az első fázisban a fegyver egyes harcos elleni mechanikai pontosságára vagyunk kíváncsiak, hiszen ez az, ami mérhető, és reprodukálható, vagyis tudományos módszerekkel számunkra most ez dokumentálható.

Ballisztikai kísérleteinkhez a korábban elkészített ötféle késő 15., kora 16. századi puskaport használtuk, a lőportöltet és lövedékünk nagyságát pedig korszakos itáliai, spanyol és magyar vonatkozású primer források alapján állítottuk be. Ezek a források mind azt igazolják, hogy az arkebúz puskaportöltete egyes golyó esetében megegyezett a lövedék tömegével.

Gömblövedékünk méretét a kopaszi-zátonyi csövek, a mohácsi síkon talált lövedékek, valamint spanyol és itáliai írott forrásainknak megfelelően állítottuk be, így a rendszer mindhárom eleme: a fegyver, a puskapor és a lövedék is pontos kora 16. századi rekonstrukcióként értelmezhető.

A fegyver és töltet szórásképének nagyságát 50 méteres távolságon vizsgáltuk. MLAIC 200m lőlapra lőttünk, hogy a későbbiekben hasonlíthatóak legyenek a kapott adatok 17-19. századi hasonló lőkísérleteinkhez. Ennek a lőlapnak a célfeketéje 40 cm átmérőjű, ami közel megfelel egy emberi mellkas nagyságának.

A fegyvert minden esetben megtámasztottuk homokzsákon, hogy az emberi tényező hatását a lehető legjobban csökkenthessük, és az öt lövéses szórásképek legjobb négy lövését foglaltuk ez szóráskép négyzetbe, hogy ennek területével jellemezzük az adott töltet pontosságát.

Töltésünk minden esetben a golyó tömegének megfelelő tömegű korabeli puskaportöltet volt, a lövedék pedig tiszta ólomgolyó volt 11,3 mm-es átmérővel, 8,49 g tömeggel.

Alapvetően kijelenthető, hogy mind az öt puskapor esetében a fegyver alkalmas arra, hogy 50 méter távolságon eltalálja az ellenséges katona mellkasát, és halálos sebet ejtsen rajta:

Giorgio Martini „scopietto” (kis kaliberű puska lőpor, 73,7% salétrom, 15,8% kén, 10,5% szén, 1. típus) puskapora 14,32×19,71=282,25 cm²,

Nicolo Tartaglia „schioppo piu moderna” (még modernebb kiskaliberű puskalőpor, 79,4% salétrom, 8,8% kén, 11,8% szén, 3. típus) lőpora 13,46×20,88=287,31 cm² szórásnégyszöget eredményezett.

Spanyol lőporainkból az 1534-es arkebúz puskapor (78,6% salétrom, 7,1% kén, 14,3% szén, 5. típus) 20,85×28,13=586,51 cm², az 1534-es általános puskapor (74,1/ salétrom, 11,1% kén, 14,8% szén, kollerjárat után gyártásból kivett termék, 6. típus) 17,55×26,04=457 cm², szórásképnégyszöget eredményezett.

Vanoccio Bringuccio „archibuso, schioppo” puskapora (83,3% salétrom, 8,3% kén, 8,3% szén, 7. típus) 24,24×16,71=405,05 cm² szórásképnégyszögre volt képes ötből négy lövés értékelése alapján.

Rekonstruált tölteteinkkel, melyek igyekeztek legjobban megfelelni a 16. századi források által sugallott tölteteknek, 50 méteren el lehet találni az egy ember méretű célt elméletben, ugyanakkor ezek a szórásképek jóval nagyobbak, mint amit ma elvárunk egy hadifegyvertől. A harc forgatagában ez a pontosság biztosan nem volt teljesíthető, így az általunk vizsgált fegyver és töltet inkább volt alkalmas sortüzek leadására már ebben a távolságban is, mint egyes harcos célzására.

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoport