Na ez most hosszabb lesz. Szívemnek mindig kedves esemény, amikor a több éves elméleti, és gyakorlati előkészületek után végre sor kerülhet arra, hogy lőtéren is próbára tegyük az összegyűjtött információkat. Többször utaltam rá, hogy nincs értelme a ballisztikával foglalkozni, arról elmélkedni egészen addig, amíg nincs pontos tűzfegyverünk, lövedékünk és nem ismerjük a kilőtt lövedék torkolati sebességét.

A mohácsi puskák esetében az első két ponttal nincs bajunk, hiszen nem csak azonosítottuk a kor egyik legfontosabb tűzfegyvertípusát, az arkebúzt, hanem a majsi falunyomnál talált kora 16. századi tűzfegyver leletek, valamint a kopaszi-zátonyi puskacsövek alapján el is készíttethettük a funkcionális múzeumi másolatot.

A lövedékekkel is jól állunk, hiszen az egyik kopaszi-zátonyi cső, a majsi falunyom lövedékei és az írásos forrásaink pontosan meghatározzák a cső és lövedékűrméret viszonyát, információt kapunk arról is, hogyan töltötték be azt a csőbe. A lövedékek energiadiszperzív spektroszkópiai anyagvizsgálata ugyanakkor az anyagösszetétel tekintetében is segítségünkre volt, így nem csak méretben, hanem anyagösszetétel tekintetében is pontos golyóreprodukciók állnak rendelkezésünkre.

Gondunk csak a torkolati sebességgel volt, hiszen a ballisztikai inga feltalálása előtt a kilőtt lövedék sebességét megmérni nem volt lehetséges. Ezért választottuk a bonyolultabb, nehezebb, ugyanakkor annál izgalmasabb kerülőutat ennek meghatározására, melynek alapja a korabeli puskaporok és töltetmennyiségek reprodukciója.

Ehhez a kísérletsorozathoz négyféle kifejezetten arkebúzokhoz készített granulált lőpor receptjét vettük alapul. Nicolo Tartaglia, Giorgio Martini, Vanoccio Biringuccio és egy 1534-as keltezési spanyol forrás volt ebben segítségünkre.

A négyféle általunk készített arkebúz puskapor azonban 100%-os másolatnak nem lesz tekinthető, mivel számos olyan tényező játszhat szerepet a gyártás során, melyek a korabeli lőporok minőségét ingadozóvá tették.

Az első az összetevők tisztasága. Az arkebúz puskaporok szinte mindig többször finomított salétromból készültek, amely közel állhatott a mi általunk használt 99%-os tisztaságú salétromhoz, de hogy valóban mennyire volt tiszta, nem volt a mai igényeinknek megfelelően mérhető. A kén esetében könnyebb a helyzet, szublimálással hasonló tisztaságot érhettek el, mint az általunk használt tiszta kén.

A szén esetében is lehetnek kérdőjelek, annak ellenére, hogy a korabeli előírásoknak megfelelően mi is puha fából készített, feketelőporgyártáshoz használatos anyagot használtunk.

Összetevőink mindegyike egyenletesen finomra őrölt állapotban került bekeverésre, egészen biztosan finomabb por formájában, mint ahogy a zúzómozsarakban a keveréken kezdtek dolgozni a 16. század elején.

Az összetevők tisztasága, valamint az egészen finom por állag tehát biztosan jobb minőségű puskaport eredményez valószínűleg, mint a 16. századi porok.

De a puskaporok reprodukálása során volt olyan hatás is, mely a munkavégző képességet csökkenthette. A 16. században nem létezett még kollerjárat (görgős malom) és nem létezett golyósmalom. Az összetevők szemcséinek porítását és egyesítését kézzel, vízi- vagy állati erővel mozgatott zúzómozsarakban végezték. A keverék minél több időt töltött ebben a mozsárban, a három összetevő részecskéi annál jobban egymáshoz tapadhattak. Ha a szén szemcsékbe sikerült belepréselni a salétrom és kén szemcséket, a gyulladás könnyebb, a reakció gyorsabb volt

Biztonsági okokból ezt az eljárást nem építettük be a gyártási folyamatba, ugyanakkor nem is mentünk el a lehetőség vizsgálata mellett. Rendelkezésünkre állt ugyanis egy olyan puskaportípus is, mely a kollerjárat, vagyis az egyesítés után került ki a gyártásból. Összetétele megfelelt az 1534. évi általános minőségű spanyol puskapornak, így lehetőséget adott arra, hogy a nagy nyomáson egyesített szemcsékből álló puskapor hatásáról is képet kaphassunk.

A ma használatos kollerjáratok (görgős malmok) és golyósmalmok jóval hatékonyabbak, mint a zúzó mozsarak, így nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy ez a bizonyos puskapor és a négy arkebúz puskapor között lehetett a kora 16. századi puskaporok munkavégzőképessége.

Puskaporainkat nedves állapotban granuláltuk, de ez előtt nem készítettünk belőlük nagy erővel összepréselt testeket, mely eljárás csak a 19. században jelent meg. Ennek köszönhető, hogy a mi puskaporaink sűrűsége jóval kisebb, mint a modern gyártású, kereskedelmi forgalomban kapható feketelőporok esetében.

Mire válaszolhatnak tehát a puskaporaink? Megadhatják nagy biztossággal azt a tartományt, melyen belül – 12 mm-es puskánk csőhossza esetében – a lövedék torkolati sebessége mozoghatott. Mindezekkel az információkkal felvértezve vettük tehát az irányt a festő szépségű galgamácsai Bányavölgyi Lőtér felé segítőimmel Varga Zsomborral és Almási Sándorral.

Az első nap terve egyszerű volt. Minden egyes puskaporral három lövés leadni a források által jelzett és a kopaszi-zátonyi puskacső által megerősített 100%-os töltettel, vagyis, hogy a puskaportöltet tömege feleljen meg a fegyverhez használatos ólomgolyó tömegével.

Mindeközben persze egy Ladbaradar ballisztikai radarral rögzítettük a torkolati sebességet, valamint a golyó sebességét még további öt távolságon. Ez utóbbira azért lesz szükségünk, mert szeretnénk későbbiekben szimulálni a lövedék teljes ballisztikai görbéjét, amihez az alaki tényezőjének két távolságon mért sebességéből történő kiszámítása elengedhetetlen.

Az első etap igen flottul ment, és igencsak meglepő eredményeket kaptunk. Azt hiszem társaim nevében is mondhatom, hogy folyamatos „wow” élményen utaztunk. Giorgio Martini „scopietto” (kis kaliberű puska lőpor, 73,7% salétrom, 15,8% kén, 10,5% szén) átlagosan 468 m/s sebességgel indította a zsírozott flastromba csomagolt ólomgolyót. Nicolo Tartaglia „schioppo piu moderna” (még modernebb kiskaliberű puskalőpor, 79,4% salétrom, 8,8% kén, 11,8% kén) 453 m/s-ot ért el átlagosan. A spanyol 1534-es arkebúz puskapor (78,6% salétrom, 7,1% kén, 14,3% szén) 460 m/s-ra volt képes. A spanyol 1534-es általános puskapor (74,1/ salétrom, 11,1% kén, 14,8% szén, ez volt a puskapor mely esetében a kollerjárat után kivett anyagból indultunk ki) igen meggyőző, 535 m/s-ra volt képes. Utolsó puskaporunk, Vanoccio Bringuccio „archibuso, schioppo” hajtóanyaga (83,3% salétrom, 8,3% kén, 8,3% szén) 440 m/s-ra volt képes a három lövés átlaga alapján.

Mennyi volt tehát a 12 mm-es űrméretű sima csövű arkebúz esetében a kilőtt lövedék sebessége? Ha a puskaport rosszabb minőségben készítették el (nem töltött sok időt a zúzómozsárban) 450 m/s körül lehetett a kezdősebesség egyes, flastromba csomagolt ólomgolyóval. Ha a zúzómozsárban rendesen, több órán át megdolgozták, ez jelentősen emelkedhetett, de valószínűleg kevesebb volt, mint a közel ideális összetételű, kollerjáratban egyesített „spanyol általános” puskaporunk esetében. Egy biztos, későbbi vizsgálataink tekintetében a 450-540 m/s-os tartomány tiszteletben tartása esetében nem tévedünk.

Ez igen magas lövedéksebesség, de csak az ólomgolyó vizsgálatával még nem zárhatjuk le a képletet. Ha a lövedék ugyanis ötvözetből készült, tömege kisebb lesz, aminek köszönhetően azonos lőportöltet esetében nagyobb kezdősebességre lesz képes. Az ötvözött lövedékekből a szélső értéket szerettem volna most csak kipróbálni, hogy képet kaphassak arról, hogy a keményebb (páncéltörő) de könnyebb puskagolyó milyen sebességre képes. A puskaportöltetet nem változtattuk természetesen, hiszen írott forrásaink minden esetben az ólomgolyó (nem az ötvözet) tömegéhez kötik a lőportöltet nagyságát.

Az aznap mért legnagyobb lövedéksebesség

Az ónnal legnagyobb arányban ötvözött, legkönnyebb golyó lövedékünk Giorgio Martini „scopietto” puskaporával átlagosan 521 m/s-ot tudott (53 m/s sebességemelkedés a tiszta ólomgolyóhoz képest), míg a tesztjeink alapján legjobb minőséget képviselő spanyol általános puskaporral 582 m/s-ra volt képes (47 m/s lövedéksebesség emelkedés a tiszta ólomgolyóhoz képest).

És ezek már nagyon nem kis értékek. Hasonlításként lövedéksebességben közel ott vagyunk, ahol az első világháború füstnélküli lőporral töltött kiskaliberű lőszert tüzelő ismétlőpuskái lőtték kúpos lövedékeiket. Kül- és célballisztikánk természetesen egészen más lesz, de mégiscsak ezt kimagasló értéknek kell értelmezzük a 16. század viszonylatában. Őszintén szólva nem lenne az a vért, melyben én 50-80 méter távolságon a golyó elé állnék, legyen szó bármelyik puskaportípusról is.

A puska 30 lövés után – jó nap volt

Az első napon nagyjából harminc alkalommal szólalt meg a puska. A mai szemmel primitív gyártástechnológiával készült puskaporok miatt ugyanakkor nem merült fel töltés nehézség. Az aluméretes lövedéknek és a zsírozott flastromnak köszönhetően az utolsó golyót közel olyan erővel kellett lenyomni, mint az elsőt.

Sok tapasztalatot szereztünk a tapló és kanóc alkalmazásáról is, de erről majd később írok.

Na most vagyunk a ballisztikai rekonstrukciók nullapontjánál. Most kezdődik az igazi móka! 😊

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoport