A megtorlások gondolata nem 1849 októberében született meg. Nem volt titok már 1848 őszén sem, hogy kevés irgalomra számíthatnak a szabadságharcosok a császári vezetéstől. A töréspont október elején érkezett el, melyhez két esemény vezetett. Szeptember 28-án Franz Lamberg küldetésének teljes kudarca volt az első ok. Lamberg, a pozsonyi hadosztály parancsnoka azzal a megbízatással érkezett az országba, mind az országba betört horvát csapatok, mind a magyar kormány által felállított seregtestek parancsnoka legyen, és így előzze meg a nyílt fegyveres konfliktust. Főparancsnokként és a magyar kormány jóváhagyása nélkül kinevezett nádorként érkezett az országba, de a feldühödött pesti, budai nép meggyilkolta a Hajóhídon. A mások fontos esemény a pákozdi csata volt, mely először bizonyította, hogy a Magyarország kész szuverenitását fegyverrel is megvédeni.

A kamarilla október 3-án manifesztumot adatott ki az uralkodóval, mely minden ítélkezés első alapját jelentette. Visszavonta a magyar kormány mandátumát, az uralkodói jóváhagyás nélkül kihirdetett törvényeket semmissé tette, így nézőpontjuk szerin illegitim lett mind a kormány mind a kormányt helyettesítő Országos Honvédelmi Bizottmány működése. A manifesztumot október 8-án hirdették ki, ettől a ponttól a császári hadsereg értelmezése szerint minden katona, aki a magyar honvédek között szolgált, elköveti a lázadás bűnét. Alfred zu Windisch-Grätz táborszernagy, az Itálián kívüli csapatok új parancsnoka ez alapján szólította fel a volt császári-királyi tiszteket, hogy térjenek vissza a „schwarz-gelb” lobogó alá.

November 6-án a politikusok kerültek sorra: újabb proklamációban pártütőknek, hazaárulóknak minősítette őket, és így a katonák után büntetendővé tette a teljes magyar adminisztrációt is.

Ahogy a császári csapatok közeledtek Pesthez, Budához, úgy követték egymást az egyre bátrabb proklamációk a várható felelősségre vonással kapcsolatosan. Győr bevétele után az OHB tagjait és az általa kiküldött kormánybiztosok ellen adott ki elfogatóparancsot, majd 1849. január 1-én Pest és Buda bevétele során már vagyonuk zárolását, lefoglalását is követelte. Február elején pedig már rögtönítélő bírósággal és kötéllel fenyegetett mindenkit, aki bármilyen formában támogatni meri a magyar kormányzatot. Szinte mindenki eljárás alá vonhatóvá vált, aki nem segítette a császári csapatokat, vagy nem volt teljesen passzív.

A felelősségre vonások meg is kezdődtek: a volt császári-királyi katonákat rangfosztásra, várfogságra ítélte, de a politikusokkal kegyesebben bánt: rövid vizsgálat után szabadon engedte őket jellemzően. Már ekkor 13 halálos ítéletet hoztak az elfogottakkal szemben.

A csodálatos tavaszi hadjárat során azonban fordult a kocka. Windisch-Grätz és utóda, Ludwig von Welden nem tudta beváltani a fenyegetéseket a magyar hadjárat sikere miatt. Változott a helyzet azonban, amikor május 30-án Julius Haynau vette át a császári csapatok főparancsnokságát és kezdtek megérkezni az orosz csapatok is. A bresciai hiéna, akit az itáliai hadszíntérről helyeztek át Magyarországra kifejezetten utálta a magyarokat, és híres volt kegyetlenségéről.

1849. július 1-én Győrben adta ki proklamációját, mely már a végleges megtorlásokat készítette elő. Parancsa szerint haditörvényszékeket kellett felállítani, melyek négyféle ítéletet hozhattak: halál, deportálás, sáncfogság és pénzbüntetés. A hivatalos választóvonal 1848. október 8. volt. Magyarország és október 18. volt Erdély esetében, jelezve, hogy az uniót sem fogadja el. Az ítéletek megfogalmazásánál azonban még egy időpontot figyelembe vettek: teljesített-e a katona szolgálatot az április 14-i trónfosztás után is. A lázadás bűne mellé így a felségárulás is felkerülhetett. A szabadságharcot vívó ország polgárai így Damoklész kardjával fejük felett küzdötték végig a csudák évét.

A megtorlás mértéke azonban sokáig kérdéses maradt. A bécsi minisztertanács az ifjú uralkodó vezetésével többször vitatta a kérdést, míg a végső eredmény megszületett 1849 augusztusának végén: az uralkodó lelkes egyetértésével Julius von Haynau táborszernagy szabad kezet kapott, hogy erőszakkal fojtsa el az újabb felkelés írmagját is. Az október 6-i kivégzések azonban messze nem érték el hatásukat, sőt, nemzetközi felháborodást keltett a barbár tett. A fiatal, alig 18 éves császár nem rendelkezett azzal a bölcsességgel, mely a megbocsátáshoz lett volna szükséges, tanácsadói pedig vért kívántak az elszenvedett megaláztatások büntetéseként.

A bíróságok sommás, vagyis gyorsított eljárásban hozták meg ítéleteiket, és már nyár végén elkezdtek sorjázni a halálos ítéletek. Az elítélhető katonák és politikusok köre úgy bővült, ahogy a szabadságharc egyre nehezebb helyzetbe került. Augusztusban már eljárás alá vonhatóvá váltak azok is, akik 1848. október 8-a után már nem vállaltak szolgálatot. A hadbíróságok így immár 2240 vezető felett ítélkezhettek, vagyis mindenkit, aki tevőlegesen részt vett a szabadságharcot vívó ország polgári és katonai vezetésében. Az eljárások 1851-ig lezajlottak, s közel 1000 katonatiszt ügye került a bíróság elé. 81 halálos ítéletet hajtottak végre, melyből 39 főt kötél által, 42 főt por és golyó által végeztek ki.

Ma tizenkét tábornokra és egy ezredesre emlékezünk, olyan katonatisztekre, akik nem tértek ki sorsuk elől, és Aradon álltak puskagolyó elé, vagy a bitófák alá. Emlékezünk ma emellett hazánk első felelős miniszterelnökére, akinek életét ugyan az nap Pesten, a pesti Újépület bástyafala mentén oltotta ki a császári-királyi vadászkatonák sortüze. Ma elsősorban az ő áldozatukat azonosítjuk a megtorlással, és biztosak lehetünk benne, hogy amíg létezik Magyarország itt a Kárpát-medencében, rájuk emlékezni is fogunk. De nem feledkezhetünk meg a többi hősről sem.

Az aradi vértanúk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak. A nemzeti emlékezet hosszú éveken át megfeledkezett az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai (Auffenberg) Norbert ezredesről, a honvéd vadászezredek szervezőjéről. Tizenkilenc nappal a tizenhármak után lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító Kazinczy Lajos fiát. És 1850. február 19-én akasztották fel Ludwig Hauk bécsi hírlapírót, honvéd ezredest, valószínűleg nem annyira a magyar, mint inkább a bécsi forradalomban játszott szerepe, illetve a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház ellen írott pamfletje miatt.

Változatos büntetéseket róttak a volt honvédekre, állami tisztviselőkre. A büntetés súlyosságát persze befolyásolta, hogy milyen súlyú szolgálatot vállalt az elítélt. A két legfontosabb dátum a súlyosság megítélésében ez esetben is az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum magyarországi kihirdetése, valamint az 1849. április 14-i trónfosztás voltak.

A halálraítéltek bűne felségárulás, és/vagy lázadás volt, melyből az utóbbi jelentette az enyhébb büntetést, a golyó általi halált, míg az előbbi a köztörvényes bűnözők esetében használatos akasztást. Haynau szabad kezet kapott: az eljárásokat a lehető leggyorsabban lefolytatta, és a halálos ítélet végrehajtásához nem kellett Bécs jóváhagyására sem várnia.

A halálos ítélet után az egyik legkegyetlenebb büntetés a sáncfogság volt, mely során az elítéltnek kemény kényszermunkát kellett végeznie, miközben életét spártai körülmények között tengette, vasbilincsben. Ezt alhadnagynál alacsonyabb rendfokozatok esetében alkalmazták, de az igazodási pontot természetesen nem a honvédseregben megszerzett, hanem a császári-királyi hadseregben eredetileg megszerzett rendfokozat jelentette. Ennél enyhébbnek, emberségesebbnek volt tekinthető a várfogság, melyet viselhetett vasban vagy vas nélkül az elítélt. A várban töltött rabsors nehézsége nagymértékben függött a várparancsnok jóindulatától.

A megtorlás persze nem csak a személyes szabadság elvesztését jelenthette. A vagyoni ellehetetlenítés éppúgy a gyakorlat szerves része volt. A lázadók és családjuk vagyonának elkobzása és a Kossuth-bankók bevonása, be nem váltása sokakat nyomorított meg. Mindemellett 40-50.000 honvédet kényszersoroztak a császári hadseregbe, ahonnan sokuk csak 1857 után térhetett haza. A császár ezzel két legyet ütött egy csapásra: kiképzett katonákra tett szert, miközben eltávolította Magyarországról azokat a tiszteket, altiszteket, közkatonákat, akik egy esetleges új felkelés esetén a hadsereg gerincét képezhették volna. A kisebb vétségeket vesszőzéssel, botozással torolták meg, de ismerünk számos esetet, mikor a császári csapatok elleni fellépés miatt egész falvakat, községeket büntettek meg.

A bresciai hiénát először 1849. október végén kötötték pórázra: a kivégzések felfüggesztésével megkezdődött a lassú enyhülés folyamata, melynek fontos jele volt, hogy a császár 1850 nyarán menesztette is a véres kezű táborszernagyot. Az első amnesztia rendelet 1854-ben jelent meg, majd két év múlva követte azt egy újabb, majd 1858-9-ben szinte az összes politikai fogoly hazamehetett. Az amnesztia hirdetéssel párhuzamosan az elkobzott vagyon is visszakerülhetett a családokhoz. Az emigránsokkal már nem volt ennyire engedékeny a rendszer, ők csak 1867 után térhettek haza. Egyetlen honvédtisztről nem rendelkezett azonban egyik amnesztia rendelet sem, Görgei Artúr tábornokról, akit Klagenfurtba internáltak. A klagenfurti térparancsnok szinte saját hatáskörében döntötte el, hogy Görgei is hazatérhet. Kossuth Lajos ugyanakkor nem élt az amnesztiával, hiszen azt az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos külképviseleteinél lehetett kérvényezni, ez pedig az államforma elismerését jelentette volna az örök forradalmár számára.

18 év tehát a teljes megtorlás időszaka, mely nem teljesítette az eredeti elvárásokat. A magyar nemzetet nem törte kerékbe, a szabadság eszméjét nem fojtotta el. A lassú enyhülés oka sem elsősorban a magyar nép iránt érzett rokonszenv volt, sokkal inkább a birodalom nagypolitikai szerepének csökkenése egyengette a kiegyezés felé vezető utat Bécs számára.

Keserédes a magyar történelem, hiszen vesztett csaták, meggyilkolt hősök emléke táplálja nemzeti identitásunkat. Vannak, akik szerint ez nem jó, szerintem azonban nincs ezzel semmi baj. Éppen arra adnak ugyanis kivégzett hőseink bizonyítékot, hogy bár a háborúban vereséget szenvedhet a nemes ügy, a világ nem ér véget. Minden csepp kiontott vér részévé válik közös történelmünknek, kultúránknak. Hiába változik a politikai berendezkedés, a nemzet él és élni fog, s minél erősebbek kívánják megfojtani, a felszín alatt annál erősebbé válik míg el nem érkezik egy új kor, mikor újra felemelkedhet. Így volt, és így lesz, amíg emlékezünk hőseinkre. Hajtsunk hát ma fejet nem csak az aradi 13 és Batthyány Lajos előtt, hanem a szabadság minden hőse előtt, akik a nemzet ügyéért adták életüket.

Németh Balázs, 2024. október 6.

Készült Katona Tamás, Csikány Tamás, Kedves Gyula és Hermann Róbert munkái alapján.

A kép forrása: wikipedia, Thorma János: Aradi Vértanúk