A feketelőpor nem volt ideális hajtóanyag. A rossz hatásfokkal égő, sok szilárd égésterméket hagyó, és sűrű füstöt létrehozó puskapor kiváltására már az 1840-es évek elején tettek kísérleteket. 1846-ban egy svájci tudós fedezte fel a lőgyapotot, melyet alkalmasnak ítéltek a hagyományos puskapor kiváltására. Christian Frederich Schönbein professzor alaposan megtisztított gyapotot áztatott salétromsavban, majd átmosta, és megszárította a kapott anyagot.

Borítókép forrása: https://www.facebook.com/PaperCartridges

Az új anyag égésének megzabolázása azonban nem volt egyszerű feladat. Az egységnyi tömegű lőgyapot kétszer-háromszor nagyobb munkavégző képességgel rendelkezett, mint a feketelőpor, és jóval magasabb gáznyomást eredményezett a csőben. Mindez egészen addig nem jelentett problémát, míg a katona csak egy megfelelő tömegű lőgyapottal előkészített töltést nyomott a csőbe Ha azonban véletlenül egymásra két, vagy három töltést nyomott – ami harcban könnyen megtörténhet – a csőrobbanás elkerülhetetlen volt. További gondot jelentett, hogy bár az új anyag szilárd égésterméket nem hagyott maga után, savas kémhatású párát igen, mely igen gyorsan tönkretette a csövet, ha a katona nem takarította meg a fegyvert időben. A betöltés is bonyolultabb volt, mint a feketelőpor esetén, melyre csak szorosan rá kellett nyomni a lövedéket, hogy megközelítőleg azonos gáznyomás alakulhasson ki. A lőgyapot esetében minél jobban összenyomták a töltést, annál lassabb lett égése, és így kisebb lett munkavégző képessége is. S bár a füst és a lerakódó szennyeződések elkerülése lehetségessé vált, mindezen okokból nem találták alkalmasnak hadi használatra az új típusú töltényt.

Az első hadi használatra is alkalmazhatónak tűnő rendszer báró Wilhelm Lenk von Wolfsberg őrnagy, osztrák tüzértiszt és Joseph Lorenz nevéhez köthető. Miután Ausztria megvásárolta az új anyag előállításának licencét, Lenk olyan gyártási eljárást dolgozott ki, mely lehetővé tette a hadi használatra alkalmas, megbízható lőgyapot tömegtermelését. 1851-ben Lenk parancsnoksága alatt önálló gyáregységet is létrehoztak e célból az alsó-ausztriai Hirtenbergben K. K. Ärarische Schießwollanstalt néven.

Kettejük nevéhez köthető az első gyérfüstű hajtóanyaggal működő puskatöltény megkonstruálása. A töltény egy 28 g tömegű kúpos lövedékből állt, melynek fenékrészébe egy 94 mm hosszú, 4,3 mm vastag fa rudacskát illesztettek. Erre a rúdra fonták fel a lőgyapot töltet szálait, mely tömege 1,4 g volt. A lövedék mindössze 13,55 mm átmérővel bírt, vagyis a töltény saját tömegénél fogva, töltővesszővel történő lenyomás nélkül is a csőfarba csúszhatott. A farúd vége ilyenkor a csőfarban kialakított furatba illeszkedett. A lövés pillanatában a lövedék megzömült, kitöltötte a huzagolást, elhagyta a fa rudacskát, mely a cső előtt pár méterrel ért földet.

A Lenk neve alatt szabadalmaztatott tölténytípus értékesítésére az Egyesült Államokban tettek kísérletet. A polgárháború által szétszakított fiatal állam gyors meggazdagodás reményével kecsegtette a világ összes hadiipari vállalkozóját, s aki némi politikai hátszéllel is rendelkezett, biztosra vehette a sikert. Dr. Theodore Canisius bécsi konzul, Lincoln elnök személyes jó barátja közvetített az osztrák tisztek érdekében, minek eredményeképpen 1863 augusztusa és októbere között hivatalos teszteknek vetették alá a találmányt a philadelphiai Frankford Arzenálban. A tesztek eredményei azonban felemásak voltak. A lőkísérletekhez Lorenz puskákat használtak, de a több egymásra nyomott töltést ezek sem bírták el, csöveik felrobbantak. Lorenz és Lenk a rátöltés problémáját ezért egy ügyes csomagolással kívánta megoldani. A lövedékhez egy karton korongot erősítettek, mely a betöltéskor a torkolaton maradt, jelezve a katonának, hogy egy töltés már van a csőben. A korongot a lőporgázok lökték le a torkolatról a lövés pillanatában.

A lőgyapot égésének sebessége, és a gáznyomás azonban nem volt egységes lövésről lövésre, így hiába bírt a töltés sok előnnyel, pontossága jelentősen elmaradt a feketelőporral töltött töltényekhez képest. A lőkísérletekkel megbízott testület az azonnali rendszeresítést nem javasolta, de a szabadalom megvásárlást igen.

A lőgyapot gyártása azonban jóval veszélyesebb volt, mint a feketelőpor esetében. A Lenk által vezetett gyárban több spontán robbanás is történt, melynek köszönhetően a termelést 1865-ben leállították.

Németh Balázs