Kevés jobb dolog van egy hétköznapi hajnalon, mint az erdőt járni.

Az egész ügy augusztus elején kezdődött. Javában folyt a készülődés az elöltöltő fegyveres világbajnokságra, de csak nem tudtam mellőzni azt a könyvek által számtalanszor megénekelt erdei magányt, mely évezredek óta időről-időre a vadonba kényszeríti a vadászt. Fáradt voltam, és ez már ijesztően állandósulni látszott életemben. Pedig a nyár legalább annyiban könnyebb, hogy „csak” a munkára kell koncentrálnom, tanári teendőim szünetelnek. Oktatás, munka, vadászat, lövészet. Igyekszem ezekre a tevékenységekre egy nagy halmazként tekinteni, hiszen szerencsére napom kitöltői mind a fegyverek körül forognak. Egyensúlyt teremteni közöttük és családom között azonban mégsem könnyű, sőt inkább lehetetlen, s ennek sajnos a vadászat itta meg a levét, pedig otthonomtól alig harminc percre van lehetőségem csodálatos területen, saját jogon, egyedül vadászni.

No de augusztus elején döntést hoztam: nem mehet az úgy tovább, hogy ritka ünnepnap, amikor kijutok a területre. A legkisebb családi ellenállás irányába indultam el, és bevezettem a munka előtti hajnali cserkeléseket. A nap korán kel még, így van rendesen idő, hogy a munkanap lassulással kezdődjön. Heti két-három ilyen „senki idejébe” sűrített séta pedig már egészen csodálatosan hangzik.

Felszerelkeztem. Persze kizárólag elöltöltős vadászatról van itt szó, nyílt irányzékkal, kovás puskával. Fő cél őzbakot behívni, másodlagos cél pedig az örök szenvedély: disznót kutatni és közelre belopni. Hajnali háromnegyed négykor csörög a vekker: akarat a szívbe, igen az agyba, kávé a szájba, puska a vállra – töltve 110 grain Swiss No. 3. feketelőporral és egy 320 grain tömegű Lee REAL lövedékkel – két plusz töltet a zsebbe, kereső a nyakba, hátizsák a hátra, kalap a fejre és hajrá! Minden alkalommal sötét van még, amikor kiérek a területre. Szárazság van, így a vízlelőhelyek közelét kell keresni a siker reményében. Leteszem az autót. Már pirkad, amikor töltök. Az utolsó pár kilométert gyalog teszem meg Péntek kútja felé. Tibor barátom ajánlotta. Többször látott itt egy jó bakot, amely igen jól tartja helyét. Ígéretes hely ez tehát, mely már az első alkalommal is sikerrel kecsegtet. Csöndesen cserkelek felfelé, amikor szemem sarkában, a szürkület párájában mozduló fekete tömeget látok. Guggolva, görnyedve lopom be a métereket a vágáson kényelmesen turkáló, rám ügyet sem vető süldő felé. Féltérdre ereszkedem, majd hangtalanul megfeszítem a kakast. A gyorsító finom kattanását csak én hallom. Irányzék a disznó blattján rendezve. Tőlem jobbra valami mozdul: kilép az útra az emlegetett bak. Jó a szelem, kissé takarásban is vagyok felé, így biztosan nem engem figyel, inkább a disznó érdekli. Várok pár másodpercet, de bár ne tettem volna… A bak riaszt, a disznó visszaugrik a sűrűbe, ahogy a bak is kifut a látómezőmből. Se bak se disznó… Enyhe önváddal nyitom fel a serpenyőt és engedem vissza a kakast, leoldva a gyorsítót. Sétálok egy lesig, felülök, és próbálom sutahanggal visszahívni a bakot, sikertelenül.

Egészen az elöltöltős VB-ig ide járok vissza, de az ideális lőhelyzet csak nem jön össze. A süldőt – valószínűleg ugyanazt a példányt – szinte minden reggel hallom, a jó bakot behívni azonban nem tudom. Gidahanggal egy sutát követő fiatal bakot ugyan sikerül közelre csalni, de korai lett volna még elejteni, pedig mind az irányzékban, mind a kamera lencséjével sikerült elöltöltős lőtávolságból követni őt.

A disznóval és a bakokkal közös ügyünk azonban félbemaradt, mivel következett egy lőporfüstös hét Kismartonban, Ausztriában, az elöltöltő fegyveres világbajnokságon, nagyszerű magyar csapattal. Csoda társaság ez! Sokféle és igen különleges emberekből verődik össze a feketelőporos lövészek és vadászok társadalma. 25 országból 425 lövész vett részt a rendezvényen, melyen hazánk eddigi legsikeresebb szereplését sikerült produkálni: 2 aranyéremmel, 1 ezüsttel és 3 bronzéremmel térhetünk haza.

Hazatérés után az élet gyorsan váltott vissza a rendes kerékvágásba, ahogy a hajnali cserkelések ismét a heti rutin részévé váltak. Augusztus utolsó előtti napja hozta meg végül a szerencsét. A bikák itt-ott már meg is szólaltak, de én még mindig a le nem rendezett ügyemet szerettem volna a végkifejlet felé terelni vagy a bakkal, vagy a disznóval. A hajnali cserkelésbe azonban némi hiba csúszott. Alig indultam neki az útnak, egy fát szállító teherautó csörgése-zörgése kedvtelenített el. Éppen azon az erdészeti úton haladt, melyen én jó széllel cserkelni terveztem a szokott hely felé. Kissé kiábrándultan gyalogoltam a legkívánatosabb részek mellett, sejtve, hogy itt már úgy sem lesz semmi.

Terítéken a kansüldő. 80 méterről, .54 űrméretű Pedersoli Jäger puskával, Lee REAL lövedékkel és 110 grain 2Fg Swiss lőporral vadászva.

A pilisi vad azonban sokkal jobban hozzászokott az autókhoz és az emberhez, mint az általam olyannyira szeretett Börzsöny vagy Mátra vadjai. Alig egy-két kilométer lopakodás után, éppen abból az irányból, amerre a szél a szagomat vitte, röffenést és száraz ágak ropogását hallom. A sűrű mögött, jó száz méterre fekete folt. Talán az a disznó lesz! Lassan lopakodok, majd amikor már nyílt irányzékos távolságon belülinek érzem a távot, leguggolok. Érdekes, hogy menyire hosszúnak tűnik ilyenkor tíz-húsz méter megtétele! Szemmel folyamatosan a vadon vagy a talajon, időnként meg-megdermedve igyekeztem elcsalni a távot. A kis kan megérezhetett valamit, mert felkapta fejét, és a kényelmes turkálásból menetbe váltott. Nem menekült, de egyértelműen távozóra vette. Útját vékony nyiladék keresztezte. Hangtalanul megfeszítem a kakast, és begyorsítom a szerkezetet. Rácélzok a nyiladék szélére. Ha kidugja a fejét, azonnal lövök, pedig kicsit kijjebb van már, mint ahogy azt én szeretem. Megjelenik a fekete, ék alakú fej. Felmordul a Pedersoli Jäger puska. A 13,7 mm átmérőjű kúpos ólomlövedék 500 m/s-mal hasítja a levegőt. Ellátok a füst alatt és örömmel jegyzem, hogy a disznó elfeküdt, hátsó csülke az égbe rúg párat, aztán elcsendesedik. Remegő kézzel, de kellemes örömmel töltök újra. Eddig nem is vettem észre, hogy izgulok. Számolom a másodperceket, de nem várom ki a cigarettányi időt. Lelépem a távolságot, ahogy a mozdulatlan, szürke, sziklának tűnő test felé megyek. Kilencven lépés, vagyis kb. nyolcvan méter. Pontos lövés a fültő mellé. Kétéves, fiatal kansüldő. Hogy ugyanaz-e, amellyel fogócskáztam? Ki tudja? De azért én remélem, hogy igen. Nem is lehetne jobb befejezése így az ügynek. Megérte ennyit menni érte.

Egy ilyen vadászatnál nem a méret a lényeg, de biztosan mindig emlékezni fogok erre a reggelre, mikor az agyaraira nézek.

Németh Balázs, 2018.