Elment ismét egy azok a nagy öregek közül, akiknek köszönhetjük, hogy Magyarországon ma lőhetünk feketelőporos fegyverekkel. Kisvárdai István, aki az első volt az elsők között, itt hagyott minket… Emlékezzünk most rá az első magyarországi elöltöltő fegyveres verseny emlékének megidézésével, melyet bizony neki köszönhetünk. A cikk a magyar elöltöltő fegyveres lövészet történetét feldolgozó könyv részlete.

A hazai elöltöltő fegyveres lövészet Komáromban született az 1990-es évek első felében. Kisvárdai István vezetésével itt maroknyi lövész járt át a Duna túlpartjára, hogy a Royal SKK lőterén hódoljon a szenvedélynek. Magát a feketelőporos lövészetet azonban már korábban is ismertük. A történelmi fegyverekkel űzött céllövészet első hazai szakirodalmi említését Horváth Árpád és Kováts Zoltán: A haditechnika évezredei c. könyvében találjuk.

Káldi Gábor az 1990-es évek elején egy ostravai szemszeríjász verseny során tévedt be egy helyi fegyverboltba, ahol meghívták a két héttel későbbi cseh elöltöltő fegyveres országos bajnokságra. A magyar vendéget nagy szeretettel fogadták: „Elkezdték hordani nekem a fegyvereket. Nem számított, hogy fogy a lőpor, csappantyú, lövedék. Én meg csak lőttem, lőttem könyékig kormosan, izgalomtól égő fülekkel, lőttem puskával, pisztollyal, revolverrel, mindennel, amit a barátaink odaadtak. És ők odaadtak szinte mindent, ami akkor a lőtéren található volt. Cseh barátaim legalább annyira élvezték a szituációt, látva örömömet, mint én. Végül csak a sötétedés vetett végett duhajkodásomnak.” – ahogy azt Gábor elmondta egy 2007-ben készített interjúban. Az új élményekkel feltöltődve adott fel apróhirdetést a Gulyás Gábor által szerkesztett Magyar Lövészek Lapjában, melyben kereste a hasonszőrű lövésztársakat. Erre a hirdetésre jelentkezett Komáromból Kisvárdai István, és meg is indult a szervezkedés, hogy itthon is el lehessen sütni legálisan elöltöltő fegyvert.

Istvánék 1993-tól lőttek elöltöltő fegyverrel. Csapatába ismert komáromi lövészek, Lencse Béla fuvarozó, Kocsis József dinnye termesztő és Halász Péter tartoztak. Együtt jártak ki Észak-Komáromba, az ottani fegyverboltba megvenni a fegyvereket, valamint a belevaló lőszerelemeket. Ezt az akkori jogszabályok egyértelműen nem tiltották, így el is kezdtek gyakorolni az almásfüzitői lőtéren, a későbbi komáromi lőtér közvetlen elődjén.

Káldi Gábor írásban fordult a Magyar Sportlövők Szövetségéhez, illetve a Magyar Technikai és Tömegsportok Országos Szövetségéhez, hogy segítsék az új lövészeti ágak elindulását. Az MSSZ nem kívánt foglalkozni a füstösök ügyével, az MTTOSz viszont partnerként viszonyult az új csodabogarakhoz, és felkarolta a füstösöket.

Közben Gábor engedélykérelmet adott be az ORFK-nak feketelőpor és csappantyú lövészeti célú behozatalára, melyet a hatóság szabályozatlanságra hivatkozva elutasított. Ennél sikeresebb volt István, aki engedélyt kért és kapott a helyi hatóságtól, hogy a komáromi Igmándi-erődben lövészversenyt tartsanak. 1995. március 19-én szólalhattak meg először hivatalosan elöltöltő fegyverek hazánkban, ami elindította a ma is tartós sorozatot.

István nem csak az elöltöltő fegyveres lövészet hőse. Edzőként komáromi csapatából világ és Európa bajnok olimpiai sportlövészek kerültek ki. Kitűnő szakember volt, minden bizonnyal a sportlövészet egyik legjobb hazai ismerője.

Az első verseny nagyot durrant. Felvették a Nimród-Derringerrel is kapcsolatot, akik akkor már importálták az elöltöltő fegyvereket, így a cég szép standon állította ki az elérhető vasakat a helyszínül választott Igmándi-erőben.  A tizenkét lőállásban sörpadok voltak, a golyófogó pedig egy vetítőfal volt, mely elé szénabálákat tettek. Mint az első sorozat után az kiderült, a szénabálák nem fogták meg a golyókat, így a téglafalon szép nagy becsapódásnyomok születtek igen hamar.

A rendezvényen a lövészet mellett volt íjász-, lovas- és néptánc bemutató is, sőt Lagzi Lajcsi is megjelent, akinek kezében a rosszul, a kamrák zsírozása nélkül töltött revolver öt lövéses láncgyújtást produkált. Az ijedtségen kívül más probléma nem történt. Azóta persze megtanultunk revolvert tölteni, Lagzi Lajcsi pedig nem lett lövész. Hiába no, minden kezdet nehéz.

Az első verseny kitűnő sikert hozott. Az első szárnypróbálgatásoknál sok segítséget adtak a lövészeknek mind a révkomáromi lövésztársak, mind Werner Salzl osztrák lövész, aki ma is aktív nemzetközi versenyző, bizonyítva, hogy ebből a sportból nem lehet kiöregedni. A nagy sikeren felbuzdulva a következő hónapra István és csapata ismét versenyt hirdetett, de a hatóság ez alkalommal már másképpen döntött, utolsó pillanatban megtiltotta az esemény megtartását jogszabályi hiányosságokra hivatkozva. Az eset országos sajtót is kapott, a Nemzeti Sport egészoldalas cikkben tudósított a Komáromban kialakult helyzetről.

De hogy mi is történt aznap, 1995. május 1-én? Egy hosszú, kimerítő kálvária kezdete volt a balszerencsés nap. Erre a bizonyos második megmérettetésre 236 versenyző adta le nevezését Magyarországról, Ausztriából, Szlovákiából és Olaszországból, vagyis igen szép mezőny alakult ki a kétnaposra tervezett lövészetre. A verseny egyben az első hivatalos országos bajnokság lett volna, vagyis igazi tétje is volt. Az esemény előtti napon azonban faxot kapott az Országos Rendőrfőkapitányságról a komáromi kapitányság, melyben arra hívtrák fel a figyelmet, hogy nem javasolják a verseny megtartását. Pistáék már a megelőző hét közepén érezték, hogy valami van a levegőben, de az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy megtartható lesz a lövészet. Amikor megérkezett a fax, már sok mindent nem lehetett tenni: a lövészeket már nem lehetett kiértesíteni, ne feledjük, hogy ekkoriban sem a mobiltelefon, sem az internet nem tartozott a mindennapi élethez!

Miért változhatott meg a hatóság hozzáállása vajon? A Nemzeti Sport cikkéből bizony erre is választ kapunk: nem a hatóságnak volt valójában baja a versennyel, hanem a Magyar Sportlövők Szövetségének: „Arra is fény derült, hogy tulajdonkeppen nem a rendőrség kezdett érdeklődni a fekete lőporosok iránt, hanem az Országos Sportlövő Szövetség érdeklődött az után, hogy mi is történik itt, minek alapján rendeztek Komaromban bajnokságot az ő tudtuk nélkül?” nyilatkozta erről Komárom városának rendőrkapitánya a lap hasábjain.

NemzetiSport_1995_05__pages26-26

A komáromi rendezvényt tehát betiltották, de aznap ezzel nem ért véget a történet. Az eseményeket Gonda Zsolt lövésztársunk a következőképpen mesélte el: „Elmentünk Komáromba a rendezvény meghívója szerint, de a rendőrök körül állták a helyszínt és mindenkit elzavartak. A szervezők akkor egy gyors tanácskozást tartottak, és úgy ítélték, hogy könnyebb átmenni a határon Észak Komáromba. Elintézték az ottaniakkal. Átmentünk a hídon úgy, hogy a határőrök adtak engedélyt az átlépésre, hogy a fegyverek típusát, számát mindenkinek fel kellett írni egy papírra. Mi ezt a rendőrnek tollba mondtuk, mert neki igazából mindegy volt, hogy mit viszünk. Így át lehetett lépni a határt, és ott megtarthattuk a versenyt.”

A szép kezdet bár kudarccal zárult, nem jelentette a véget automatikusan. A komáromi közösség megmaradt István vezetésével, és tovább gyakorolhattak az erődben a polgármester hallgatólagos jóváhagyásával.

A magyar elöltöltő fegyveres verseny élet így alig vettette meg lábát hazánkban, máris költözködni kényszerült. Fél évtizeden keresztül nem maradt más lehetőség, mint a versenyeket Észak-Komáromban megszervezni. Az azokra való gyakorlás persze igen nehézkes volt, hiszen legálisan elsütni nem lehetett elöltöltő fegyvereket itthon, ahogy a hozzávaló lőszerelemet sem birtokolhatta sem magánszemély, sem egyesület.

Kisvárdai István, Káldi Gábor és a szövetség nagy öregjei azonban elindították az a folyamatot, melyet ma is élünk.

Nyugodj békében István! Köszönjük, amit értünk tettél!

Németh Balázs, 2024. április 16.