Csodaország. Talán kislányom negédes lánymeséiben lehet olyan tájról olvasni, mint amilyen ez a reggel volt. Minden fehér volt, de nem a hó miatt. Az éjszakai mínusz a fákra dermesztette az előző nap páráját, hófehér köpenybe burkolva az erdő fáinak még legutolsó ujjpercét is. A fáról hulló zúzmara néhány centis fehér lepellel fedte el a hidegebb domboldalak zörgő avarját.

Immáron november vége óta jártunk fel vadásztársaimmal, hogy továbbvigyük az elöltöltő fegyveres kutatási vadászatok ügyét. Nem voltunk szerencsések az első pár héten. Az engedélyünk muflon, tarvad és vaddisznó vadászatára szól, de eleget téve az Ipoly Erdő Zrt. szakmai stábjának kérésének, csak őz és szarvas tarvad, valamint sertevad vadászata a célunk. Pedig a terület igencsak bővelkedik muflonban, s mindig puskavégre kapható is lett volna. Vagy ha éppen nem muflon, akkor biztosan egy csapos, vagy az elterjedt germanizmussal élve spíszer selejt bika állt be elénk, 20-30 méter távolságra. Egyetlen – éppen általam elkövetett – sebzés nélküli hibázáson kívül lövés nem történt az erdőben. A disznóknak a szokatlanul enyhe idő miatt nem igazán akaródzott kijönni a sűrűkből. Aztán november végén, december elején meg kellett szakítanunk a programot, mivel a számunkra dezignált területen hajtást szerveztek. Értelemszerűen a hajtás előkészítési időszakában nem vadászhattunk, utána két hétig pedig nem sok értelme lett volna. A vadregényes, hegyes-völgyes terület viszont bővelkedik a vadban, így csak idő kérdése volt, hogy mikor törik meg a jég.

Az erdő díszbe öltözött. Sem lőni, sem vadat látni nem kellett ahhoz, hogy ez egy tökéletes vadásznap legyen. Megtöltöttem a kovás Pedersoli Jäger puskát, ahogy már többször tettem: 110 grain 2Fg Swiss lőpor és 300 grain tömegű REAL lövedék volt a biztosítéka, hogyha lövés történik, a 2800 Joule energia és a 13,7 mm átmérőjű lövedék megfelelően teszi majd a dolgát.

Jó széllel cserkelve haladtunk előre. Bényei Tomi barátom, a kemencei vadőr meg-meg állt, minden neszre, minden mozgásra figyelve. A területen két nagy szóró van kialakítva. A terv úgy szólt, hogy először felcserkelünk a középen lévőre, hátha a disznók még kint vannak, aztán arra megyünk tovább, amerre a szél engedi. De a disznók ezen a reggelen nem jöttek el. Kis tanakodás után felfelé indultunk tovább, végig egy sűrű mentén még mindig jó széllel. Az út tele volt friss szarvas- és disznónyomokkal. Tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Már a sűrű túlvégi határához közelítettünk, amikor Tomi hirtelen megtorpant és vadul távcsövezni kezdte a bokrok tetejét. „Ott van a rudli!” suttogta határozottan, látva, ahogy egy selejt bika agancsa mozgatja a bokrok tetejét. Nem lehettek messzebb, mint 50-60 méter, és útjuk merőlegesen keresztezte a mi utunkat. Behúzódtunk a sűrű szélébe. A szél jó, nem láthattak, nem érezhettek minket. A szél rejtette szagunkat, ahogy a sűrű rejtette körvonalainkat. Kis tanakodás után aztán a bika kilépett a nyílt részre. „Neki sem lenne helye a területen…” suttogja Tomi, miközben szívem a torkomban dobogott. Hangtalanul megfeszítettem a kakast, és még egyszer ellenőriztem, hogy ott van-e a felporzó a serpenyőben. Ott volt. Közben hangtalanul követi a rudli többi tagja is a bikát. Két tehén, egy ünő lép ki elénk, alig 35 méter távolságban. Bőven van idő gondolkodni. Persze a bőséges idő nem hoz nyugalmat: a szívem továbbra is úgy gondolja, hogy a nyelőcsövemen ki kellene ugrania. A többi szarvastól lemaradva kilép az utolsó is a sűrűből: egy gyöngébb, láthatóan nehezebb mozgású borjú. Nem kérdés, hogy melyik szarvast kell terítékre hoznunk. Közben a borjú átsétál az úton, s elejét újra egy bokor takarja, „Várj, amíg teljesen kilép a bokor mögül, és ha megáll, lőj!” -suttogja Tomi. Célra emelem a puskát. Kisimul a világ. Megfeszítem a gyorsítót, ami szemtelenül nagyot kattan. A borjú már tejes oldalát mutatja nekem. A puska gyújtása gyors. Egy pillanatra nem látok semmit a fellobbanó felporzótól és a csőből kipöfékelt fehér füsttől. A borjú lép egyet, majd orra bukik és nem mozdul többet. Vége. Nem szenvedett.

A lövés ott érte a vadat, ahová céloztam, s a nehéz lövedék természetesen átütötte a testet. A bemeneti nyílás 14 mm-es – szinte lyukasztóval vágott – lyuk míg a kimeneti 3-4 cm-es roncsolás. A lövedék haladtában mind a bemeneti, mind a kimeneti oldalon bordát tört.

Gímborjú terítéken. Tisztelet a vadnak!

Megtört a jég. Hosszú évtizedek után elesett az első, elöltöltő puskával lőtt vad. S a sok év elméleti felkészülés, kutatás, egyeztetés után végre gyakorlatban is megtapasztalhattam azt az élményt, amiről annyit fantáziáltunk, gondolkodtunk.

És a napnak még nem volt vége, de ez már egy másik történet lesz…

Németh Balázs