A 17. század második felében a harcászat fő elemét már a tűzfegyverek alkalmazása jelentette. Raimondo Montecuccoli egyszerűen fogalmazta meg a tűzfegyverek alkalmazásának alaptéziseit: „Minél közelebb jön az ellenség, annál sűrűbb legyen a rájuk leadott lövések vihara. Amíg távolabb van az ellenség, addig az ágyúkból, amint közeledik, muskétákból, azután karabélyokból és pisztolyokból lőjünk, végül lándzsával, pikával és karddal, majd a csapatok összeütközésével harcoljunk.”

A tűzfegyverrel küzdő lovas csapatnemek története összefonódott a keréklakat történetével. Ez volt az első olyan lakatszerkezet, melynek köszönhetően a fegyver tűzkészen volt viselhető. Nem kellett a kanóccal foglalkozni, a fegyver képes volt lövésre azonnal, amint az elsütőbillentyűt elhúzták.

A lovas fegyvernem a tűzfegyver elterjedésének köszönhetően nehéz helyzetben volt már a 16. század derekán is. A korabeli vérteket átütötte a muskéták nehéz lövedéke, a zárt gyalogsági négyszögek pedig komoly kihívást jelentettek a lovasoknak.  A harcrend ellen vezetett frontális lovasroham könnyen elvérzett a kontramarssal tüzelő muskétások és arkebúzosok tüzében, a pikások tömör négyszögei pedig közel feltörhetetlen rendszert jelentettek.

Vértesek, karabélyosok, dragonyosok, lándzsások

A nyugati lovasság kereste a helyét a harcmezőn. Giorgio Basta, Lodovico Melzo, Johann Jacob von Wallhausen, John Cruso szabályzatában próbált rendet tenni a harctéren, méghozzá úgy, ahogy az a gyalogságnál már bevált: az antik római harcrendeket igyekeztek a lovas csapatnemekre is ráerőltetni. A négyszögek alkalmazása megfelelt a gyalogságnak, a lovasság azonban nehezen alkalmazkodott az új korlátokhoz. Kimért, rugalmatlan rendszert javasoltak a teoretikus, melyek alapjai a kompániák, vagyis a 60-100 fős századok voltak, melyek tömör négyzeteket, vagy téglalapokat hoztak létre.

A nyugati lovasságot a 16. század végére négy jól elkülöníthető csapatnembe sorolták. A lancier, vagy lándzsás csapatok őrizték a lovagkor hagyományait: teljes vértet viseltek, fő fegyverük a lándzsa volt, de a nyeregkápához két kerekes pisztoly tokját is rögíztették. Nagy képzettséget és sok pénzt igénylő csapatnem volt ez. Érdekes módon századjaik nem egy tömbben, hanem soronként rohamoztak, hasonlatosan a tűzfegyveres csapatnemek karakoljához: belerohantak az ellenségbe, majd visszaügettek a harcrend hátsó sorába, és várták, hogy újra sorra kerüljenek.

A nehézlovasság másik fontos csapatneme a kürasszír, vagy vértes lovasság volt. Ők háromnegyedes vértet viseltek. Fő fegyverük a pisztolypár volt, a kardot csak a harc utolsó szakaszában használták. Wallhausen 10×10 fős négyzetekben javasolta őket alkalmazni. Ha támadtak, úgy soronként közel lovagoltak az ellenséges harcrendhez, pár méterről kilőtték pisztolyaikat, majd visszalovagoltak a harcrend végére újratölteni.

A karabélyos lovasság

A könnyű lovasság legelterjedtebb csapatneme a lovas arkebúzos, bandolier, karabélyos katona volt. Félvérttel (kürassz és hátvas), nyitott sisakkal (morion, burgonet vagy rákozott huszársisak), pisztolypárral, karabéllyal és karddal rendelkeztek, de sok esetben a vértezet teljesen hiányzott felszerelésükből. Századaik soronként támadtak jellemzően: megközelítették az ellenséget 20-40 méterre, kilőtték karabélyaikat, majd visszalovagoltak a harcrend végére újratölteni. Harcrendjük frontja igény szerint növelhető volt: a 8×8 fős négyszög 4×16 vagy 2×32 főre is nyitható volt, hogy a sortüzek ereje növelhető legyen. Kényelmesen bal felé tudtak lőni, mert így a jobb kézben tartott karabély megtámasztható volt a kantárszárat tartó bal karon.

A könnyűlovassághoz tartoztak a dragonyosok, akik vagy pikával, vagy muskétával felszerelt katonák voltak. Ők voltak a lovasított gyalogság: oda lovagoltak, ahol harcolni kellett, lóról szálltak, majd gyalogosként küzdöttek.

A lovasság fontos részét képezte ugyanakkor a nemzeti jellegű könnyűlovasság, mely mind alkalmazás, mind felszerelés tekintetében igen sokféle lehetett. A végvidékek magyar, lengyel, horvát könnyűlovasai megállták helyüket a nyugati háborúkban is.

A köztes lovasság

A teoretikusok által felvázolt rendszerető harcászat valószínűleg igen ritkán volt valójában alkalmazható, mivel a zárt négyszögek szigorú alkalmazása nem passzol szinte egyik lovas csapatnemhez sem. Ennek az oktrojált harcászatnak az oldódása már a harminc éves háború idején megindult. II. Gusztáv Adolf svéd király anyagi erőforrásai nem tették lehetővé, hogy jól felszerelt nyugati lovasságot tartson fenn. Egyetlen kürasszír ezrede volt, lovasságának többi része amolyan köztes lovasság volt: nagy részük hát- és mellvassal, sisakkal, pisztolypárral és karddal rendelkezett, de vért nélküli – nemzeti jellegű finn – lovassága is volt. Lovasait nem négyszögekbe tömörítette, hanem harcrendje szárnyára helyezte el őket egy tömbben, a karakol és kontramars alkalmazása helyett pedig elsősorban az ellenség szárnyainak átkarolására használta őket a harctéren. A könnyebb lovasság alkalmasabb volt az ellenség üldözésére is.

Hasonló köztes (könnyű- és nehézlovas jelleggel is bíró) lovast írt le Zrínyi Miklós is Tábori kis tracta című művében, mely a 17. század közepén íródott. Lovasának felszerelése a következő: „sisak, mellyvas, pisztolypár, karabin, pallos vagy koszperd, kopja semmirekellő”. Raimondo Montecuccoli sem látta másképp a jól használható lovast: „A lovasezredeket manapság félvérttel látják el, vagyis mell- és hátvérttel, hasonlóképp morionnal, amelyet több vaslemezből állítanak össze, s ezeket hátul és a fej két oldalán fogják össze, hogy a nyakat és a füleket védjék; továbbá vaskesztyűvel, amely a kezet könyékig befedi. A mellvértnek ki kell bírnia egy muskétalövést, a többi darabnak a pisztoly és a szablya ellen kell védeniük. Támadásnál az ezredek pisztolyt és hosszú kardot használnak, mely szúrásra és vágásra való. Az első sor karabélyt is hordoz.”

A köztes lovas igen közeli rokonságban áll a lovas arkebúzos katonával. Nem véletlen, hogy a praktikusan felszerelt lovastípust nevezte meg mind Montecuccoli, mind Zrínyi, mint a jól használható lovaskatona a törökök ellen.

A 17. századi lovassági karabély és töltetei

A 17. századi keréklakatos karabély űrmérete 13-18 mm között változhatott. Teljes hossza jellemzően nem volt nagyobb, mint 100-120 cm. Lakatszerkezete lehetett keréklakatos vagy ütőkakasos, mindkettő elterjedt volt már a 17. század második felében. A karabélyosok, bandelierek lovas arkebúzosok fegyvereiket széles vállpánton viselték jobb oldalukon. Ehhez rögzíthették a keréklakat felhúzókulcsát, felporzót vagy golyós tasakot is.

A katona kétféleképpen tölthette fegyverét: a lőportartóban hordott lőporral és golyóval, vagy papírtölténnyel. A papírtöltényekből Wallhausen szerint az arkebúzos 12 darabot vitt magával a tölténytáskában. Ez volt a gyorsabb, könnyebb módja, hogy lőháton újratöltsék a fegyvert. A korabeli források szerint az lovas arkebúzos és karabélyos katona között igen vékony volt a határvonal. A karabélyosok tűzfegyverei általában kisebb űrméretűek voltak.

A filmen és képeken látható keréklakatos karabély tusaformája igencsak különleges: a 17. század jellemző evezőforma puskaagya érdekes szerzet. A forma indoka lehet, hogy így kényelmesebben lehetett a fegyvert egy kézzel kezelni: könnyebben illeszkedett a tus a mellvért mellett a hónaljba. Lehetett ugyanakkor súlycsökkentő funkciója is, hiszen a karabély nem más, mint egy kicsit túlméretes pisztoly.

A fegyverekhez használt lövedék jellemzően a csőnél 0,5-0,8 mm-re kisebb ólomgolyó volt flastromba vagy papírtölténybe csomagolva, vagy magában a porra töltve. A hazai 17. századi hadirégészeti lelőhelyek arról is tanúskodnak, hogy vágott és kalapált ólomhasábot is lőttek szükséglövedékként a fegyverekből. A vágott hasábról Luigi Ferdinando Marsigli: Il Stato Militare dell’Imperio Ottomano című munkájában is említést tesz: űrméretnek megfelelő ólomrúdból késsel, baltával, bárddal lehetett levágni őket. A másik gyakori típus, a kalapált hasáb ólom muskétagolyóból készült, hogy így illeszkedjen a kisebb űrméretű pisztolyok és karabélyok csövéhez. Mindkettő pontossága igen gyöngének mondható, csak közvetlen közelről voltak alkalmazhatóak az ilyen szükséglövedékkel töltött tűzfegyverek.

A lőportöltetről igen keveset tudunk. Tudjuk, hogy a korszakban mér elsősorban granulált lőporokat használtak, melyek szemcsemérete a felhasználási céltól függően változott, hogy különböző erősségű lőporokat kapjanak. Irányadó tömeget közöl Montecuccoli, véleménye szerint a jó minőségű lőporból a lövedék felének megfelelő töltetre, rosszabb minőségű lőporból a lövedék tömeg kétharmadának megfelelő lőpor töltetre volt szükség.

A papírtöltények elkészítését John Cruso 1632. évi lovasság számára írt szabályzatából ismerhetjük meg: „Ha feltekertük a papírt (a töltővesszőre vagy más megfelelő méretű hengerre – NB), betöltjük a szükséges lőportöltetet, majd egyik végé behajtjuk, hogy bent tartsuk a lőport. Itt elzárjuk egy fonállal, melyet a papír köré kötünk. Ezután behelyezzük a golyót, és ismételten elkötjük a papírt egy fonállal.” Érdekes, hogy a folyamat elején töltik be a lőport. A 18-19. századi töltények esetében a lőport már a tölténykészítés egyik utolsó fogásaként töltötték be.

Egy másik típusú töltény létezését is igazolják hadirégészeti leleteink: számos gömblövedéket találunk 17. századi harctereken, melyekről nem távolították el az öntecset, vagyis a frissen öntött lövedék azon részét, mely túlcsordult a kokilla beöntőcsatornáján. A papírhüvely ehhez az öntőcsonkhoz is hozzáköthető volt.

A fegyver

A filmben látható karabély Rafal Ziolko lengyel puskaműves készítette. A másolat mintájaként szolgáló eredeti fegyver Erich Gabriel Die Hand- und Faustfeuerwaffen der habsburgischen Heere c. könyvében található meg. A fegyver minden paramétere – sőt még elkészítésének, felületkezelésének módja is – megegyezik az eredetivel, egyedül a kaliber más: 17 mm helyett 14 mm űrmérettel készült, természetesen sima csővel. A fegyver elkészülésére közel egy évet kellett várnom, de a kész karabély kárpótolt a hosszú vártáért: egy nagyszerű, korhű replika készült el.

A lövészetek során elsősorban a korabeli töltési módokat vizsgáltam. A tiszta ólomgolyó 13,5 mm átmérőjű volt, ez megfelelő a 14 mm-es csőhöz. Az alkalmazott lőportötlet tekintetében már bonyolultabb a kérdés: sajnos egyelőre nincs arról információnk, hogy milyen kezdősebességgel lőhette ki lövedékét a 17. században a karabély, így jobb híján a lövedék tömeg 1/3-át vettem lőporból: 60 gr Swiss 1Fg feketelőpor volt a töltés minden töltés és lövedéktípus esetében.

A keréklakatos karabély kezelése

A fegyver katonai – ma lőtéri viszonyok között biztonsági okokból nem használatos – töltési módja a következőképpen történt: megfeszítjük az elsütőszerkezetet a kulcs segítségével, majd felporozzuk a serpenyőt. Ehhez érdemes 4Fg vagy 0B szemcseméretű lőport használni. Nem kell sok, elég, ha a serpenyő külső felében van felporzó, így gyorsabb lesz a gyújtás. A gyújtólyuk átjárhatóságát ellenőrizzük megfelelő átmérőjű tűvel. Ezután zárjuk a serpenyőfedelet, de a kakast még nem eresztjük rá. Érdemes ellenőrizni a pofákba helyezett bőrbe vagy ólomlemezbe fogatott piritet: ne mozogjon, ne lötyögjön. A pirit nem jó, ha túl éles, mert ilyenkor könnyen törik. Tovább fog szolgálni, ha nagyobb felületen érintkezik a forgó kerékkel. Felülete legyen tiszta, így biztosabb szikrát ad, ezért érdemes minden lövés után letörölni róla a lőpor égéstermékét.

Ezután következik a töltés csőbe helyezése: először a lőpor – papírtöltényből, fiolából vagy mércéből (de sohasem közvetlenül lőporflaskából!) -, majd a lövedék következik. A golyót, ha flastrom nélkül töltjük be, a lőporra és a golyó fölé is helyezzünk fojtást, mely akár egy papírgalacsin is lehet. Ha papírtöltényt használunk, a papírpalásttal együtt töltsük be, mert az lesz a fojtás a lövedék mögött. Ha flastromot használunk, arra érdemes kenőanyagot felvinni, marhafaggyú és méhviasz 8:2 elegye, vagy tapasztej, de akár nyál is tökéletesen működnek. A lövedéket mindig légrés nélkül nyomjuk a lőportöltetre, ellenkező esetben olyan nyomás alakulhat ki, mely a csövet is szétvetheti szerencsétlen esetben.

A korabeli felhasználásnak megfelelően a fegyvert ebben az állapotban lehetett biztonságosan viselni. A kakast lövés előtt kellett ráhajtani a serpenyőfedélre, mely a ravasz elhúzásakor automatikusan megnyílt.

Modern kori lőtérhasználat esetén a kerék megfeszítése, a felporzás és serpenyő lezárása az utolsó mozzanatként végzendő. Ez a legbiztonságosabb töltési mód, és lőtéri viszonyok között ezt is kell kövessük.

Lövészet a karabéllyal

A karabélyosoknak a muskétások és a pisztollyal felszerelt katonák közötti lőtávolságot kellett lefedni. A korabeli szabályzatok szerint ez a lőtávolság 30-50 méter között lehetett, ezért a célokat 40 méterre helyeztem el. A fegyver kipróbáltam mind flastromba csomagolt golyóval, mind papírtölténnyel, sőt még a félkezes tartást is kipróbáltam puszta kíváncsiságból. Az eredményeket megtekinthetik a videóban. Jó szórakozást!

Németh Balázs, 2022. december