A mohácsi csatatérről kevés tűzfegyver lelet származik. A közelmúltban Mohács 500 kutatócsoport által talált taplólakatos arkebuzhoz tartozó csőfar, illetve kakas azonban izgalmas lehetőségeket kínál arra, hogy közelebb kerüljünk a korszak és a csata tűzfegyvereihez.

A kanóc – enyhe salétromos oldatba áztatott, átmosott és kiszárított, jellemzően kenderből vagy lenből tekert kötél – együtt jelent meg Európában a tűzfegyverekkel, és egészen a 19. század közepéig megmaradt a hadi használatban a tüzérségnél.  Kézifegyverekhez történő alkalmazására több példát találunk a késő 15., korai 16. századi képi forrásokon. Érdekes módon ebben a korszakban, amennyiben a fegyver tapló lakatos lakatszerkezettel rendelkezett, ábrázolásokon kanócot a kakasba fogatva nem igazán találunk.

A kanóc két tekintetében használhatták kézilőfegyverekhez: olyan fegyverek esetében, amikor a puskán még nincs lakatszerkezet, a kanóc segítségével gyújthatta be a főtöltetet a katona. Erről a használati módról tanúskodik Melchior Feselen 1533-ban festett anakronisztikus Alesia ostromát ábrázoló festménye is.

Feselen: Alesia ostroma

Feselen ábrázolásán a lövész katona egy 30-40 cm hosszú pálcára szorosan tekerve érinti a serpenyőhöz a kanócot. Erre a lisztlőporok idejében még nem volt szükség, mivel a lőportöltet lassan lobbant fel, így a katonának mindig volt ideje visszahúzni kezét, hogy a gyúlyukon kicsapó lőporgázok ne égessék meg. A granulált lőporok idején erre idő már nem maradt, így a kezet biztonságos távolságban kellett tartani.

Ugyan ezt a használati módot azonosíthatjuk Diebold Schilling 1468-1484 között készített Hivatalos Berni Krónikájában is. Ebben találunk olyan ábrázolást is, melyen a lövész a lakatszerkezettel nem rendelkező arkebuzt két kézzel fogja, a kanóc pedig a szájában van, azzal érinti a gyúlyuknál elhelyezkedő felporzóserpenyőhöz. A kanóc ebben a munkában számos alkalommal jelenik meg a lövészkatonák kezében menet közben is.

A kanóc másik használati módja lehetett a parázs életben tartása a taplólakatos fegyverekhez.  Korszakos  európai – egyébként igen részletgazdag – ábrázolásainkon nem igazán találunk olyan esetet, mikor a kanóc a kakasba lenne fogatva.

Az 1525. évi paviai csatát ábrázoló, Willem és Jan Dermoyen által Bernard van Orley ábrázolásai alapján 1526-31 között készített falikárpitokon látható egy lövész katona elejtett felszerelése lőportartóval, rövid karddal, puskával. A puskára tekerve látunk igen vastag kanócot, mely jóval erősebb, mint amit a fegyver kakasába lehet fogni. Ennek feladata az lehetett, hogy a csata hevében erről legyen begyújtható az apró tapló rudacska, mely csak néhány lövésre volt elegendő.

A falikárpitok egy másik részén egy arkebuzzal tüzelő katonát láthatunk, akinek a karjára van tekerve a vastag kanóc lövés közben, miközben jól láthatóan a kakasban csak egy apró taplópálca darab van.

A falikárpitok ábrázolásai alapján nem minden katonánál van kanóc, vagyis az valóban a parázs életben tartására, és nem a fegyver elsütésére szolgálhatott e típusú fegyverek esetében.

Nagyon hasonló ábrázolást láthatunk földön fekvő arkebuzról Jan Cornelisz Vermeyen egy 1545-ben készült falikárpitján, mely Tunisz V. Károly által történő meghódítását mutatja be. A sorozat a város bevételét ábrázoló részén azonosítható a puska, mely csövére tekerve látható a vastag kanóc. A puska előtt fából készült szelepes lőportartó fekszik a földön, vasalt illesztésekkel. Egy olyan forma, mely a 18. század elejéig végig kísérte a muskétásokat.

Ilyen kanóckötegek láthatóak a Bartholomaeus Freysleben által 1502-ben készített I. Miksa fegyvertárát bemutató kódexének 129. lapján.

A kódex ábrázolásai alapján a kanócot inkább tüzérségi eszközök, vagy a szakállasok esetében használhatták. Ilyen alkalmazást láthatunk a 135. oldalon, ahol a katona kanóccal gyújtja be a felporzót a szakállas puskán.

A taplópálca

A taplólakatos fegyverek elsütéséhez a 16. század elején az ábrázolások tükrében kanócot valószínűsíthetően nem használtak. A feketelőpor meggyújtásához szükséges 260-320 °C hőmérsékletet a kakasba fogatott tapló pálcákkal biztosították. Ennek elkészítéséről ez idáig nem találtunk kora 16. századi forrást, ugyanakkor a tapló hagyományos, élesztékké történő kifőzése volt valószínűsíthetően a folyamat, mely során alkalmassá tették arra, hogy a parazsat jól tartsa, valamint kakasba legyen fogatható. Ilyen taplópálcákat láthatunk I. Miksa inventáriumában, és Ruprecht Heller paviai csatát ábrázoló festményén is.

A 10-15 cm-es rudacskákat a taplógomba gumi szerű húsából lehet elkészíteni. A kemény kéreg lehasogatása, valamint a spóratokok eltávolítása után 1-2 óráig főzzük hamuban a darabokat, melyeket ez után friss vízzel átmosunk. A kapott anyagot kiklopfoljuk laposra, majd olyan vastagságra tekerjük fel, hogy az illeszkedjen fegyverünk kakasába. Ebben a pozícióban vékony dróttal, vagy akár cérnával is rögzíthetjük. Megszáradás után alakját jól tartja, biztosan, nagy hőmérsékleten izzik. Felbolyhosított vége az acél és kova szikráját jól fogja, így begyújtása nem csak kanócról volt lehetséges. Ilyen taplópálcát találunk Landsknecht katona kezében I. Miksa császár inventáriumában:

A taplópálca nem csak az arkebuzok elsütésének volt eszköze. I. Miksa inventáriumának 133. lapján jól láthatóan egy pálca szerű eszközzel gyújtja meg a felporzót a tüzér.

Használat során a taplópálca gyorsabb, biztosabb gyújtást eredményez, mint a kenderkötélből, vagy pamutból készített kanócok. Méréseink alapján a salétromoldatba áztatott, átmosott, kiszárított pamutkanóc hőmérséklete 300-330 °C, a hamu forrázásából származó oldatban főzött, majd ecettel és tiszta vízzel átmosott, majd kiszárított kenderkötél kanóc hőmérséklete 400-430 °C, míg a taplógombából hamuban főzött, majd átmosott, klopfolt és szárított pálca hőmérséklete meghaladta az 500 °C-t.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a 16. század második felében a kanóc Európa nagy részén egyeduralkodóvá vált, ahogy a taplólakat is többségében eltűnt. A gyújtási mód skandináv, illetve Európa Magyarországtól keletebbre eső régióiban maradt fenn csak. Véleményem szerint ennek elsősorban logisztikai okai voltak. A kanóc előállítása és beszerzése jóval egyszerűbb volt, mint a taplópálcáé.

A kanócnak persze kezelés tekintetben is lehettek előnyei. A hosszú kötél jóval hosszabb ideig őrizte a parazsat, mint a csak 5-6 lövésre elegendő 10-12 cm hosszú taplópálca. A kanóc további előnye lehetett, hogy jóval biztosabban maradt a lövés során a kakasban, szorosabban volt megfogatható állandó átmérőjének köszönhetően, mint a taplópálca. Ez különösen akut problémát okozhatott, amikor a pálca már csak pár centiméter hosszú volt. A gyúlyukon kifújó lőporgázok hatására elrepülő taplódarab megégethette a lövészt, de szerencsétlen esetben még a lőportáskában, lőportartóban lévő puskaport is begyújthatta.

A tapló, mint tűzfegyver begyújtásához használt eszköz fél évszázados használata rövid időnek tűnik a tűzfegyver-történelemben, ugyanakkor kifejezetten a mohácsi csata esetében igen fontos adalékokkal szolgálhat a fegyverek kezelése tekintetében.

Folytatjuk.

Németh Balázs, 2024. december

Filmünk a taplópálca elkészítéséről: