A Mohács 500 kutatócsoport tagjaként gyakran foglalkozom mostanában korai tűzfegyverekkel. Majs falu mellett kutatócsoportunk folyamatosan tár fel egy olyan területet, mely százával adja ki magából a kora 16. századi hadileleteket. Ezek között a legértékesebbek számomra a tűzfegyvermaradványok. A közösségi fémkeresős kutatások során került elő egy kora 16. századi taplólakatos arkebúz csőfarrésze, mely láthatóan azért maradt a harctéren, mert a fegyver katasztrofális sérülést szenvedett. Nehéz megállapítani, hogy ezt mi okozta, de a források feldolgozása során a cső felrobbanásának egyik lehetséges okát megtalálhattam.

A kutatómunka során akadtak kezembe olyan 15-16. századi források, melyek részletesen mesélnek számunkra a korai fegyverek elkészítéséről, kezeléséről. Egyik ilyen munka, a Martin Löffelholz nürnbergi polgár által 16. század legelején készített kódex, mely fontos forrásunk a keréklakat története tekintetében. A közelmúltban azonosítottak további hozzá köthető töredékeket, melyek közt számos fegyverkészítéssel, lövészettel, vadászattal kapcsolatos információt is találunk.

A majsi falunyomnál talált csőfar. (forrás: https://mohacs.blog.hu/)

A források

Katonai kódextöredékeinek[1] egyik foliója igen izgalmas – és hasonlóan veszélyes – módját említi az egylövetű elöltöltő puskák töltésének. Ez olyan töltési mód, mely a korai csövek robbanásához könnyen vezethetett szerencsétlen esetben.  A módszer szerint egy töltetet a hagyományos módon töltenek a csőfarba lőportöltettel és jól szigetelő, szorosan illeszkedő lövedékkel. E fölé pedig olyan töltéseket töltenek sorban egymás után, amelyek lövedékei középen át vannak fúrva. Az utolsó lövedék fölé is töltött egy kis lőport a katona. Az átfúrt lövedékekkel rendelkező tölteteket a római gyertya mintájára a torkolat felől gyújtották be parázzsal, kanóccal. Egy gyújtásra így több, jó esetben késleltetett lövés esett, az utolsó töltet viszont a csőben maradt, melyet a puska saját lakatjával a gyúlyukon keresztül indítottak meg.

Ilyen töltést leíró forrásaink korábbról is rendelkezésre állnak. Löffelholz egy taplólakatos arkebúz ábrázolása alatt magyarázta el a sorozatlövés módját, de ismert volt ez már a kéziágyúk korában is.

Elmélet a gyakorlatban

A bécsi Osztrák Nemzeti Könyvtárban található 3069. számú Puskaműveskönyv[2], mely 1411-ben készült. Ennek 31. folióján láthatunk egy kéziágyús lövészt, aki érdekes módon egy pálcára rögzített kanóccal a torkolat felől gyújtja be a töltetet, miközben egyébként fegyvere rendelkezik gyúlyukkal is. Mellette lőport tartalmazó zsák, valamint lövedékek láthatóak. A hengeres – talán ólomból öntött – hasábok mindegyike középen lyukas. A lövésszel szemben álló segítő kezében is hasonló lövedék látható, másik kezében pedig egy erős vas töltővessző, hegyes véggel, mely talán a lövedék átszúrására is szolgálhatott, de akár arra is, hogy az átfúrt golyókat a gyúlyukkal megfelelő irányban lehessen betölteni a csőbe.

Forrás: Büchsenmesiterbuch, https://digital.onb.ac.at/RepViewer/viewer.faces?doc=DTL_2316748&order=1&view=SINGLE

Hasonló ábrázolást találhatunk Giorgio Martini Trattato d’architettura c. könyvében, mely 1480 körül készült. Az ábrázolt kéziágyú metszet egymás fölé töltött lövedékeket, lőporadagokat mutat. A torkolatból kikandikáló égő kanóc pedig a gyújtás módjára is választ ad.

Forrás: Giorgio Martini: Trattato d’Architettura

Michael Trömner, a pár éve elhunyt kitűnő korai lőfegyvergyűjtő és fegyvertörténész gyűjteményében is található volt ilyen hengeres lövedék, mely közepén furattal rendelkezett. Az ólom lövedéken még öntési hiba is látható, melyet nekem is sikerült megismételni, mikor a fából készített öntőforma bevágásába nem öntöttem elsőre elegendő olvadékot, ezért még egy adagot löttyintettem rá.

Forrás: Michael Trömner gyűjteménye, wikingsword fórum, http://www.vikingsword.com/vb/forumdisplay.php?f=2

A római gyertya szerűen elműködtetett fegyverek rendszere tehát nem egyedi ötlet volt. Érdekes utánajárni, hogy hogyan működött ez a gyakorlatban.

Előkészületek

A forrásokban látható hengeres lövedékek elkészítése nem ördöngösség. Az általam használt kéziágyú fegyveracélból készült, masszív darab, mely természetesen CIP próbával rendelkezik. Egy 15. századi fegyver hű replikája, űrmérete 13 mm. Az illeszkedő hengeres lövedékhez először készítettem primitív öntőformát: egy vékony deszkalapba fúrtam 13 mm-es lyukakat, melybe az ólmot öntöttem. Még a formából kiütés előtt 2,7 mm-es fúróval mindegyiket kifúrtam. Primitív megoldás, de működőképes. Véleményem szerint nagyon hasonlóan készültek az ilyen lövedékek a 15. században is. Az így készült lövedékek esetében bármiféle precizitásról csak korlátozott mértékben beszélhetünk, de kísérleteink célja nem a pontos lövés, hanem a koncepció működőképességének bizonyítása.

Az általam készített 13 mm-es lövedékek

A lőkísérletek első szakasza

Először is fel kell hívjam a figyelmet arra, hogy ennek a töltési módnak a megismétlése nem igazodik a mai biztonsági szabályokhoz, ezért senkinek sem javaslom kipróbálását semmilyen körülmények között. A lőkísérleteket én is olyan lőtéren végeztem, ahol egyedül voltam, a fegyvert gyújtózsinórral indítottam el, miközben megfelelő fedezék mögött vártam meg a töltet elműködését.

A lőpróbákkal három kérdésekre kerestem a választ. Először is arra, hogy a szoros lövedék meg tudja-e akadályozni, hogy tapaszolt golyó megfelelően szigeteli-e a hátrafelé törő lőporgázokat, amikor a torkolat felől gyújtjuk be a töltés(eke)t. Másodsorban kíváncsi voltam arra, hogy begyújtható-e a töltet a torkolat felől, képes ez az utolsó lövedék fölé töltött lőpor lobbanása a lövedék gyúfuratán keresztül begyújtani a hajtótöltetet. Harmadrészt arra voltam kíváncsi, hogy tapasztalható-e késleltetés a csőtorkolat felől betöltött lövések között. Vagyis elsősorban a töltési mód funkcionalitását vizsgáltam.

Az első kísérletek során igazolni sikerült, hogy a csőfarba töltött, szorosan illeszkedő tapaszolt golyó képes szigetelni a töltetet, elölről pedig be tudtam gyújtani a lövedékre fúrt lyukon keresztül a torkolat felőli töltetet azon a módon, ahogy azt Löffelholz leírta. A római gyertya szerinti hatást azonban reprodukálni egyelőre nem tudtam sem úgy, hogy Löffelholz leírását követtem pontosan, sem úgy, hogy kis darab gyújtózsinórt helyeztem a lövedékek furatába, sem úgy, hogy finom szemcséjű lőport tömörítettem a gyúfuratokba.

A töltet vagy nem gyulladt, vagy nem sikerült késleltetést elérni. Ennek több oka lehet, melyek megoldásával a következő részben kísérletezek majd: okozhatja a túl gyors égésű lőpor. A granulált lőpor mellett a 15. században még párhuzamosan létezett a lisztlőpor is, mely égése jóval lassabb volt. Az elölről gyújtott töltetek egyszerre sülését okozhatta ugyanakkor a lövedék tökéletlen illeszkedése is a csőben, vagyis a gyújtás nem csak a lövedékre fúrt lyukon keresztül, hanem a csőfal és lövedék közötti réseken is történt.

A következő részben utánajárunk, mi lehet a megoldás.

Németh Balázs, 2024. október

[1] https://digital.wlb-stuttgart.de/index.php?id=6&tx_dlf%5Bid%5D=9515&tx_dlf%5Bpage%5D=1

[2] Büchsenmesiterbuch, https://digital.onb.ac.at/RepViewer/viewer.faces?doc=DTL_2316748&order=1&view=SINGLE