A katonát minden korban különleges viszony fűzte a fegyveréhez. A katona kezében a fegyver a harc megvívásának elsődleges eszköze, ugyanakkor saját biztonságának, társai védelmének is záloga. Mégis kevésszer találkozunk olyan leírással, mely a katona fegyvere iránt érzett pozitív vagy negatív érzelmeit írja le. Erdélyi Béla hadnagy a 108. zászlóalj 2. századának parancsnokaként a doni áttörést követő Oszkol völgyi utóvédharcokban tüntette ki magát sikerrel vezetve megerősített, 152 fő harcoló legénységből és két tisztből álló századát. Az egység fegyverzete jóval erősebb volt, mint egy hagyományos lövészszázadé, mivel a nagy tömegben támadó ellenség feltartóztatásához megemelt mennyiségű automata fegyverekre volt szükség. A század állományába 115 puska, 12 golyószóró, 25 géppisztoly és 5 db pisztoly tartozott, melyet időszakosan egy géppuskával is megerősítettek.

Vitéz Erdélyi Béla hadnagy (Kép forrása: Hajja)

A pisztoly elsősorban a tiszt fegyvere. Igen ritkán tartjuk hatékony tűzfegyvernek, s az igazat megvallva ez nem véletlen, hiszen igen kevés esetben használható ki korlátozott hatékony lőtávolsága. A korabeli tiszti pisztoly a Frommer 37 M 9 mm Browning Short űrméretű pisztoly volt, mely mai szemmel nézve már elavultnak tekinthető szolgálati fegyverként. Erdélyi Béla hadnagy azonban előszeretettel használta, s a Podviszloje falu házaiért vívott véres küzdelemben hű társa volt. 1943. február 3-án a falu környéki harcok során a következő passzusokat jegyezte le fegyvereiről naplójába:

„Kövér zászlós szakaszánál vagyok az egyik házban. Nem nagyon beszélgetünk, mindkettőnknek megvan a magunk gondja. Kezemben a pisztolyom. Súlya van. 9 mm-es. Komoly fegyver. Szükséges követelmény, hogy pillanatok alatt kézbe tudjam venni. Ez elsősorban ügyesség és begyakorlás dolga. Mikor kipattintom táskájának zárát, érzem, megkönnyíti dolgomat, szinte felemelkedik a markomba. E művelet végrehajtásához alig van szükség három másodpercre. Szeretem a fegyvert, csak akinek van, az tudja, milyen fontos a fegyelmezett katona életében. Most is minden harcos akció után, melyet századom végrehajt, megsimogatom a pisztolyomat vagy a géppisztolyt.

A hadszíntéren mindig arra törekedem, hogy minél hatásosabb fegyver legyen a kezem ügyében. E vágyamat a géppisztoly elégítette ki. Élveztem, amint a mutatóujjam húzására ontja a lövedékeket. Nagy biztonságot adott, de mégsem szerettem úgy, mint a pisztolyt. Gyilkosnak éreztem egy-egy akció után. Öltem vele? Ki tudja?! Sokszor kényszerültem arra, hogy sorozatokat adjak le vele. Eltaláltak valakit a golyói halálosan? Honnan tudhatnám?! Lehetséges ez, háború van!

Most 22 óra lesz. Keményen támadtak ma az oroszok, percnyi nyugalom sem volt. Fegyvereink csövei feltüzesedtek. Sosem éreztem, de ma igen: pisztolyom teste is felmelegedett. Legalább 15-ször kellett tárat cserélnem.”

Mindenképpen ritka a pisztoly ennyire intenzív használata. Egy másik szokatlan pisztolylövészet eseményeit is leírja Erdélyi. Zászlóaljuk Január 16-án kapott híreket az áttörésről, mely mélységesen felzaklatja az eligazításra összegyűlt tiszteket:

„A tisztek haragjukban kiabálni kezdtek, szidták az ezredeseket meg a tábornokokat. Mató erősen felindult állapotában előkapta a szolgálati pisztolyát, és a benne lévő tár minden golyóját a padlás deszkáiba lövöldözte. Döbbenten figyeltük a vad tekintetű főhadnagyot, aki olyan abszurd helyzetet teremtett ezzel. Ő is nézett egyik arcról a másikra. Hitetlenkedő tekintetünket látva – senki sem honorálta „virtuskodását” – felkiáltott:

-Gyávák vagytok! Ti ezt nem mertétek volna megtenni!

Erre Kórai, a kis, izgága zászlós felugrott, gyorsan kirántotta pisztolyát, és lőni kezdte a nagyterem padlásgerendáit. Mivel hátul ült, az elöl lévők nem látták, hogy lőni akar, s a dörrenésre sokan lekapták a fejüket. Az ijedt mozdulatok nevetségesek lehettek, mert Mató gúnyos, nagy hahotára fakadt.

Az ízléstelen szituáció méltatlan tetteket szült, kapkodó mozdulatokkal szedte elő mindenki a pisztolyát, és tempósan, kiabálva lövöldözni kezdtük a padlást. Az egyik gerenda erősen forgácsolódott, s nagy tetszéssel igyekeztünk a hasadékot bővíteni. Vagy 15 másodperc alatt minden töltényt ellőttünk, s a dörrenéseket ágyúk hangjára erősítették fel a zárt helyiség falai.

Ekkor lépett be az alezredes és a segédtiszt. Vigyázzt kiáltott Mató, majd jelentette, hogy a meghívott tisztek hiánytalanul jelen vannak. Az alezredes megjegyezte, elégedett lesz, ha ilyen katonai tiszteletadást kap majd akkor, amikor temetik. Vezényelt, hogy üljünk le.”

Németh Balázs

Forrás: Vitéz Erdélyi Béla: Vér és acél (Hajja, 1999)