„Ahol vagyon van, ott nem kell sokáig várni a tolvajra.” – írja az 1895-ben megjelent Vadászati ismeretek kézikönyvében Illés Nándor nyugalmazott magyar királyi főerdőmester. És valóban: az erdei haszonvételek dézsmálása a közfelfogás szerint sokáig ugyanolyan bocsánatos bűnnek, virtuskodásnak számított, mint a fináncnemlátta dohány termesztése, vagy éppen a kisüsti pálinkafőzés.

Az okok sokrétűek voltak: a vadhús minden időben keresett árucikk lévén könnyen talált orgazdára, de akár szó szoros értelmében is betevő falattá válhatott, ami nem volt utolsó szempont a sokgyerekes zsellér- és parasztcsaládokban, főleg, ha tekintetbe vesszük a tartósítási eljárások fejletlenségét, ami miatt alapesetben korántsem került volna az év bármely szakában hús az asztalra.

Ugyanakkor a szükség okán vagy éppen az olthatatlan vadászszenvedély kielégítése céljából tilosba tévedők mellett a rabsicok között jócskán akadtak olyanok, a vadorzás betyárromantikájától távol állóan habozás nélkül vetemedtek akár gyilkosságra is, amint a lebukás veszélye és a tetteikért járó felelősségre vonás Damoklész-kardja lebegett a fejük fölött. És ha nem lett volna elég baja a vadőröknek az orvvadászokkal, folyamatos konfliktusokat eredményezett a falusiakkal, tanyasiakkal az erdőben való legeltetés, a falopás vagy éppen a kóborló, de magántulajdonban lévő kutyák kilövése.

Vadőr jelvények

A jó vadőr ismérve ezért a szakmai hozzáértésen túl „az erő, a bátorság, a hidegvér, a kötelesség hűséges teljesítése, az orvvadásztól való meg nem ijedés s azzal bírás” voltak, ahogyan azt szintén Illés Nándortól tudjuk.

És hogy mennyire szükséges tulajdonságok voltak ezek – sőt, hogy gyakran még ez sem volt elég – azt számtalan tragédia, az erdő és a vad védelmében megsebesült vagy hősi halált halt vadőr példája igazolja. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az alábbi felsorolás korántsem teljes…:

Keresztes Dénes vörösi vadőr 1898 novemberében kapott könnyebb lőtt sebet.1

Deák Mihály patpusztai vadőr 1905 októberében három vadorzót próbált meg lefülelni, amikor combon és gyomron lőtték.2

A liszói határban 1908 áprilisának elején lőtték hasba a vadőrt egy pincefeltöréshez készülő banda rajtakapott tagjai.3

1913 szeptemberében Pancsova mellett Tóth Antal vadőr Kornél nevű fiával három vadorzót ért tetten, és megpróbálták lefegyverezni őket. A rabsicok támadólag léptek fel, a közelharcban Tóth Antal lelőtte Szavics Pált, de a társai bosszúból a vadőrt és a fiát is meggyilkolták.4

Ugyanazon év decemberében Trieszberger József mágocsi vadőrt lőtte le egy vadorzó.5

Kovács Lajos uradalmi vadőrt 1930-ban ölték meg tűzharcban a nagynémeti erdőben.6

1931-ben Mosonszentpéteren a 47 éves Korbély Józsefet gyilkolta meg brutális kegyetlenséggel Weisz József és Weisz Jakab. Előbb ácsszekercével ütötték fejbe, mire összeesett. Aztán, amikor látták, hogy feltápászkodik, az arcába és a mellkasába lőttek, és – hogy rablógyilkosságnak álcázzák tettüket – a halott jáger csizmáját levették, zsebeit kifordították. A testet egy kukoricaszár-csomó alá rejtették, csak hónapok múlva találták meg.7

Ugyanezen év decemberében Kistolmácson, az Esterházy-hercegi erdőben Boros Jenő vadőr három személlyel szemben intézkedett, akik közül az egyik, Németh Miklós rásütötte fegyverét. Boros Jenő válságos állapotban került kórházba, nem halt meg, de elvesztette mindkét szeme világát. 8

1935 januárjában Pósaházán Marják Mihály négy orvvadászon ütött rajta, amint épp egy tilosban lőtt őzet daraboltak. Egyikük „dum-dum golyóval” lőtte combon az erdőkerülőt, aki a helyszínen elvérzett, illetve megfagyott, de halála előtt még volt ideje és lélekjelenléte búcsúlevelet írni, amelyben támadóit is megnevezte. 9 (Ezt a gyászos eseményt örökítette meg Fekete István a Nimród 1935. február 1-i számában megjelent, Marják Mihály levelet ír… című novellájában.)

1932 májusában bestiális módon végezték ki a 44 éves Benke István vadőrt, volt csendőrőrmestert. Az elkövető, Nagy Mihály füvet kaszálni ment az erdőbe. Benke távozásra szólította fel őt, a szóváltás dulakodássá fajult, Benke puskatussal, Nagy a sarlójával küzdött. A vadőr ugyan többször fejbe vágta Nagyot, de az olyan erővel sújtott rá, hogy a sarlóval levágta Benke István bal karját. Majd kicsavarta a puskát a vadőr jobb kezéből, és addig ütötte Benkét, amíg a puska széjjel nem tört. És még ekkor sem volt vége… „Nagy Mihály elvakult dühében nekiesett, a mellkast fölhasította és a szerencsétlen ember szívét kettémetszette.” – írja az Új Nemzedék 1932. május 21-i számában.

De a lebukástól való páni félelem, a „menthető felindulás” vagy éppen a vadőr lövéseinek viszonzása mellett se szeri, se száma az olyan eseteknek, amikor a jáger hidegen kiforralt, alattomos bosszú áldozatává vált.

Fucskár János szolgálatát híven teljesítve 1909 áprilisában fegyverrel viszonozta egy vadorzó lövéseit. Súlyosan meg is sebesítette, el is fogta a rabsicot. Két nap múlva egy kisfiú kopogott be hozzá, kérve, hogy jöjjön ki, mert valakik beszélnének vele. Házának kapujában aztán két lövéssel leterítették ismeretlen tettesek, bizonyára az elfogott orvvadász cimborái. 10

Bokor Mikály ugyanazon év szeptemberében a szecsődi búcsúból tartott hazafelé, amikor a sötétben az út menti bokrok között lapuló két kanász megtámadta, és félholtra verte, mint utóbb kiderült, azért, mert korábban Bokor Mihály vadőr lelőtte a határban kóborló kutyájukat. 11

1913 júliusának végén Brassóban Mitterséger Ferdinánd 28 éves vadőrt saját hálószobájában lőtte le az ablakon keresztül Dobrin György, akit előzőleg Mitterséger feljelentett vadorzásért, és épp másnapra idézték be a főszolgabíróságra. 12

A lékai országos vásárról tartott hazafelé az Esterházy-uradalom vadőre segédje kíséretében, amikor Répcebónya közelében mindkettejüket dorongokkal verték agyon. Azon a helyen előző évben is megöltek egy uradalmi vadőrt, akit akkor „a gyilkos vadorzók egy szekérhez kötöztek és holttestét úgy hurcolták ki az országútra” – adta hírül az Esti Kurir 1926. január 12-én.

[ESTERH.]

A vadőrök és az orvvadászok harcában pro és kontra is hangzottak el érvek a korabeli vadász és civil sajtóban. Egyesek szerint a vadőröknek – a fölösleges vérontás elkerülése érdekében – meg kellett volna tiltani, hogy menekülő vadorzóra lőjenek, mások azt vetették ellen, hogy a fegyveres rabsic menekülése rendszerint csak addig tart, amíg biztos fedezéket talál, és amint ez megtörténik, újra felveszi a harcot.

A második világháborút követő fegyverbeszolgáltatások, az élet minden területére kiterjedő drákói szigor jócskán csökkentette az efféle esetek gyakoriságát, azonban teljesen nem szűnt meg a lőfegyveres vadorzás, és az ebből adódó tragédiák is előfordultak, ha jóval ritkábban is.

Heier Mihály nagybörzsönyi fővadász 1946 decemberében egy négytagú orvvadász bandát lepett meg. Egyiküket elfogta, majd maga előtt terelve vette üldözőbe a menekülőket, amikor lesből lelőtték, majd puskatussal agyonverték. 13

1966. november 13-án Meleg Péter turai vadőr Dusa László és Cserháti Péter orvvadászokat akarta igazoltatni. Dusa László ekkor rálőtt, és könnyebben megsebesítette. Meleg Péter szintén lőtt, gyomron találta Dusát, aki összeesett, Cserháti pedig ezalatt elmenekült a helyszínről. A vadőr orvosi és rendőri segítségért sietett, de Cserháti közben visszatért, és az eszméletlen, de még élő társát (akivel egyazon munkahelyen is dolgozott) fejlövéssel végezte ki, hogy vallomásával el ne árulhassa el őt. 14

És amikor már azt hittük, hogy az orvvadászat végleg tolvajlássá „szelídült”, ismét tragédia történt: 2012 márciusában Magyarlukafa közelében a rajtakapott P. Márió brutálisan kivégzett egy természetjárót, a társát, egy vadászt pedig súlyosan megsebesített. 15

Vadászként különös figyelmünket és megbecsülésünket érdemlik a vad védelméért, az eskü megtartásáért hősi halált halt vadőrök emlékére létesített keresztek, emlékkövek, kopjafák. A helyi emlékezet, a szájhagyomány értékes adalékokkal szolgálhat ezen emlékhelyek azonosításához, azonban csak kellő kritikával szabad elfogadni e források hitelességét. Jó példa erre a Fenyőfő közelében álló Tóth-ároki kereszt, amit az idősebbek emlékezete szerint Schwarcz Ferenc 1919 karácsonyán, orvvadászat közben történő halála emlékére létesítettek, holott ekkor a kereszt már negyedszázada állt. 16

Ilyen, némileg bizonytalan céllal állított emlékünk a gánti Redl-emlékmű. Az embermagasságú, tardosi mészkő obeliszk felirata: „1845. szeptember 30. Karl Redl, Rud. Gf. Lamberg.” Egyes állítások szerint a jelzett napon végeztek a vadorzók Karl Redl erdésszel, mások úgy tartják, hogy Redl csak később halt meg, és akkor is gombamérgezésben.

Redl-obeliszk

A Kelet-Mecsekben található az úgynevezett Hesz-kereszt. A hagyomány szerint rablók támadták meg és temették itt el az erdészt. A kereszt felirata: „Amtet von Anton Hesz 1853.”

HESZ-KERESZT

Sokkal részletesebben feltárt a Fultán-kereszt története. Foltán Jánost, az Esterházy Pál alkalmazásában álló 32 éves uradalmi erdészt 1853. május 2-án látta utoljára családja. Egy patakba, kövek alá rejtett holttestére csak június 24-án találtak rá. Gyilkosai – Bolda András és Bricsko Szabó József fatolvajlás közben tetten ért személyek – baltával végeztek vele. A kereszten a következő felirat olvasható:

“Jézus nagyobb dicsőségére 1890 Fultán (sic!) János orozva meggyilkolt erdész emlékezetére”

A táblán olvasható évszám csak a kőkereszt állításának dátumát jelöli, de már ezt megelőzően is állt itt egy fából készített feszület.

FULTÁN-KERESZT, fotó: Sziva Zoltán

A szögligeti Tégely-kereszt felirata szerint „Tégely János védkerület alkalmazott ezen a helyen életét vesztette szolgálat teljesítés közben 1912. évben.” – ami igaz is, csak épp nem a teljes igazság… A történet Bubenkó Gábor derítette fel, és ehelyütt talán legyen elég annyi, hogy Tégely Jánosra valóban rálőttek és valóban meghalt. Sokat elmond azonban korabeli megítéléséről, hogy halála után a falubeliek azt sem akarták megengedni, hogy a helyi temetőben helyezzék végső nyugalomra, felesége pedig a temetés után mindössze fél ével ismét férjhez ment – az új erdővédhez… A lövést leadó személyt pedig sem gyilkosságért, sem orvvadászatért nem ítélték el. 17

Tégely-kereszt (fotó Bubenkó Gábor)

Mátramindszenten, a Rosszbikk nevű erdőrészben emlékkövet állítottak „Bolcsó János emlékének, ki e helyen 1917. május 2-án, életének 44. évében gaz merényletnek esett áldozatul.”, Lenesen pedig kopjafa őrzi az 1931-ben orvvadásztól meglőtt Facskó János emlékét.

A hősi halált halt vadőrök, mezőőrök, erdészek, csőszök számához képest viszonylag csekély számú emlékhely ismert széles körben. Érdemes volna Kárpát-medencei szinten felkutatni és dokumentálni őket, mint vadászattörténetünk szerves és talán eddig nem elég figyelmet kapott részeit.

Pólik Sándor, 2020.

Források

1 Pécsi Figyelő, 1898. november 4. (26. évfolyam, 251. szám, 3. oldal)
2 Somogyvármegye 1905. október 6. (1. évfolyam, 105. szám, 4. oldal)
3 Somogyvármegye 1908. április 25. (4. évfolyam, 96. szám, 4. oldal)
4 Pesti Napló 1913. szeptember 30. (64. évfolyam, 231. szám, 13. oldal)
5 Somogyvármegye 1913. december 5. (9. évfolyam, 280. szám, 5. oldal)
6 Magyarország 1930. szeptember 28. (37. évfolyam, 220. szám, 16. oldal)
7 Kis Ujság 1935. február 9. (48. évfolyam 33. szám, 9. oldal) és Magyarság, 1935. február 9. (16. évfolyam, 33. szám, 3. oldal)
8 Uj Nemzedék 1930. december 19. (12. évfolyam, 288. szám, 2. oldal)
9 Kis Ujság 1935. január 24. (48. évfolyam, 20. szám, 7. oldal)
10 Pécsi Közlöny 1909. július 8. (17. évfolyam, 136. szám, 6. oldal)
11 Pécsi Közlöny 1909. szeptember 18. (17. évfolyam, 186. szám, 4. oldal)
12 Budapesti Hirlap 1913. augusztus 1. (33. évfolyam, 131. szám, 10. oldal)
13 Szabad Szó 1947. január 10. (49. évfolyam, 6. szám, 1. oldal)
14 Lobogó 1967. május 24. (4. évfolyam, 21. szám, 4. oldal)
15 https://www.mohacsiujsag.hu/mohacs/hir/helyi-hireink/itt-a-magyarlukafai-vadaszgyilkossag-nyomozati-anyaga-tenyleg-brutalis-reszletek
16 A Bakony és a Balaton-felvidék erdészettörténeti értékei
17 Bubenkó Gábor: A Szádvári Uradalom Tégely-keresztje