Az indiánok rikoltozása még a patadobogást is elnyomta. Hans Meyer a lasszó végével korbácsolta lovát, megpróbált elszakadni üldözőitől a Fort Laramie felé vezető, poros, köves úton. December közepe felé járt az idő, az Úr 1865.-ik évében. A polgárháborúnak már régen vége, de a fiú csak most tudott haza indulni, a szülői házba. Gettysburgnél nehéz sebeket kapott, és a háború végét egy nyomorúságos hadikórházban élte meg, itt hallotta, hogy Lee tábornok egy Appomattox nevű kis helységnél végre letette a fegyvert, megadta magát Grant tábornoknak, és a véres háborúnak, amely Amerika fiainak mértéktelen elveszejtésével járt, vége van. Eszébe jutott édesapja, aki német bevándorlóként, a már az új hazában született fiát harcba küldte.

– Mein Söhnchen¹, fiatal vagy, és erős. Tartozunk annyival az új Vaterlandnak² – keverte a németet az angollal, amit még mindig nem beszélt tökéletesen, – hogy családunk egy tagja önként részt vegyen a háborúban. Állítólag egy-két hónap alatt leveritek a lázadó délieket, és újra itthon leszel, ha Isten is megsegít mindannyiunkat! Tedd meg, amit meg kell tenned, te már itt születtél, a te jövőd is ezen a háborún múlhat! Ne feledd, családod férfitagjai mindig kivették a részüket a harcból, és a napóleoni háború idején magam is harcoltam. Ez a kitüntetés – nézett a kandalló fölé, – is bizonyítja, hogy a magam idejében én is megtettem a kötelességem, most rajtad a sor. Mein Gott! Gelobt sei sein Name!³ A fiú kövesse atyja útját a harcmezőre, és Te Uram, vezesd őt haza épségben a harcok után!

Az öreg Meyer tévedett, a háború elhúzódott, és Hans, bár derekasan kivette a részét a harcokból, több kitüntetést is kapott, egyre jobban kiábrándult, már nem hitt a hazatérésben. Gettysburgnél, a Temető-dombon, a déli ágyúzás és roham tűzzivatarában újra megsebesült, négy golyót szedett ki belőle a tábori sebész, de a levágott fület már nem lehetett vissza varrni, az bizony ott maradt a Temető-domb véráztatta lejtőjén. Hosszú és keserves gyógyulás következett, először abban a nyomorúságos hadikórházban, aztán egy kedves német családnál, akik örömest befogadták a gyógyulófélben levő katonát. Itt Hans újra szülei nyelvén beszélhetett, és bizony, a szerelem is megtalálta. Gretchen, vendéglátói szép szőke lánya, nemcsak odaadóan ápolta, de a két fiatal között kialakult a szerelem, aminek a lány szülei is őszintén örültek. Sajnos a kegyetlen tífusz közbe lépett, és Hans a házasság beteljesülése nélkül kellett, hogy eltemesse szerelmét. Ekkor fordította lovát a szülői ház felé.

Az indiánok egyre közelebb értek. Némelyiknek elég jó fegyvere lehetett, mert a fiú füle mellett egyre több golyó süvített el. Ő még nem vette elő revolverét, hanem minden erejével a menekülésre összpontosított. Hamarosan azonban már olyan közel voltak az indiánok, hogy egy-két nyílvessző is elsuhant mellette. Lova botladozni kezdett, majd összerogyott. Hans majdnem a ló alá szorult, de szerencsére még idejében kivette a lábát a kengyelből, és a kimúlt ló mögött keresett fedezéket. Nem sok esélye volt. Az indiánok körbevették, és hamarosan egy nyílvessző fúródott a combjába. Revolverrel a kezében várta a halált, és az indiánok, akik eddig csak körbe-körbe lovagolták, most egyenesen felé rontottak. A fiú, nagyon taktikusan először Spencer karabélyával próbálta őket távol tartani, több jó találata is volt, majd amikor a karabélyt üresre lőtte, előkapta Remington revolverét, és várt. Az indiánok még közelebb jöttek, amikor Hans már nem tüzelt tovább. Megvárta, amíg biztonságos lőtávra, mintegy negyven lépésre megközelítették, és revolverének csöve szórni kezdte a halált. Az indiánok visszavonultak, így volt ideje újra tölteni. Szerencsére a karabélyhoz még negyven tölténye volt, de a revolverrel már nem állt ilyen jól. Az még régebbi, elöltöltős Remington volt, és mindössze huszonöt töltésre elegendő golyó és kapszli volt hozzá. Befészkelte magát a döglött ló hasa alá, így jobban védve volt, és szerencsére az indiánok is elbizonytalanodtak. A hamarosan leszálló este még védtelenebbé tette, már nem volt elég fény célozni. Ha az indiánok gyalog támadnak, a közelharcban biztosan alulmarad. Nem volt mit tennie, revolverével a kezében virrasztott egész éjjel. Mikor a kelő nap sugarai megvilágították a síkságot, az indiánok kúszva próbálták megközelíteni. Résen volt, ismét sikeresen visszaverte a támadást, és megint volt ideje újra tölteni. Az indiánok láthatóan elbátortalanodtak, túl nagy volt a veszteségük. A nap egyre magasabbra hágott, és végre átmelegítette félig megfagyott tagjait. Itt az idő – gondolta, – hogy végre ő kezdeményezzen! Spenceréből néhány szép, hosszú lövést tett, mikor patkók csattogását hozta felé a szél, és hamarosan már látta is a katonalovak által kifújt párát, a patkóik által felvert port. Gyorsan tüzelni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A Fort Laramie-ből kiküldött őrjárat hamar elkergette az indiánokat, őt pedig magukkal vitték az erődbe.

Fájdalmas órák következtek. Fort Laramie katonaorvosa meglehetősen durván, bár szakszerűen eltávolította a combjába fúródott nyílvesszőt, és egy büdös kenőccsel lekente a kisebb sebeit is. Ez után az ügyeletes tiszt kihallgatta, iratait elvette, majd egy őrmester a legénységi szállásra kísérte. Hans már elég öreg katona volt, így tudta, felesleges tiltakoznia. Csak abban reménykedett, hogy az ügyeletes tiszt hamar, és kedvező választ kap a sürgönyeire, aztán folytathatja útját szüleihez. Nyolc nap telt el, sebei szinte be is gyógyultak, bár még mindig erősen sántított. Végre megjött a parancs mely igazolta, kitüntetett, leszerelt obsitos, és továbbutazását támogatni rendelte el. Az ellátó tiszthelyettes igazi veterán volt, a helyőrség legjobb lovai közül adott neki egy szép sárga heréltet. Ennivalót is kapott bőségesen, és a katonák még megajándékozták egy pici hordóval is, amiben valódi whisky volt, nem valami pancs. Meghatottan köszönt el, és elhagyta az erődöt. Újra úton volt. Nem sietett, nem akarta, hogy combsebe felszakadjon, vagy begyulladjon. Már nem is volt messze a szülői háztól. A táj ismerősen festett, a Nagy Vízmosás már csak egynapi útra volt otthonától. Innentől kezdve minden göröngyöt ismert már, köszöntötte a patakparti füzes, a Békás-pocsolya (mert tónak azért nem lehetett nevezni, csak ötévente volt benne víz), és lova máris a ház felé vezető bekötő útra lépett.

Alkonyodott, a ház csöndes és sötét volt, csak egy gyertya világította meg a szobát. A gyertya egy kicsiny fenyőcskére volt drótozva, és rajta kívül még pár, az óhazából hozott emléktárgy lógott rajta. A csöndben édesanyja imádkozott.

– Heilige Maria, Mutter Gottes⁴ – peregtek a szavak ajkáról, – segítsd haza fiamat, élve és épségben. Vater unser im Himmel! Geheiligt werde Dein Name⁵.

Hans benyitott a szobába. Szülei a váratlan zajtól megriadva néztek rá.

– Mutti⁶, hazatértem.

Meyeréknek még nem volt ilyen szép karácsonyuk! A fiú Szentestére épen és egészségben hazaért, hamarosan együtt énekelték a karácsonyi dalt, igaz áhítattal, szeretettel.

– O Tannenbaum, o Tannenbaum, wie treu sind deine Blätter!⁷

Legyen mindenkinek oly áldott, boldog karácsonya, mint Meyeréknek 1865 karácsonyán, Wyomingban, Fort Laramie-től háromnapi járásra!

1. Fiacskám

2. Hazának

3. Uram! Áldott legyen a Te neved!

4. Üdvözlégy Mária, Istennek anyja

5. Miatyánk, ki vagy a Mennyekben! Szenteltessék meg a Te neved!

6. Mami

7. Ó fenyőfa, ó fenyőfa, mily szépek a leveleid! (német karácsonyi ének)

Némethy Géza 2011.