Kopka Feri barátom lützeni csatáról írott cikkéhez illeszkedik a következő írás, mely a 30 éves háború gyalogsági, lovassági és tüzérségi harcászatának alapvető jellegzetességeit tekinti át.

A harminc éves háború hatalmas hatást fejtett ki a hadművészetre. Az elhúzódó harcokban elsősorban zsoldos hadseregek vettek részt, melyeket hadi vállalkozók üzemeltettek, vezettek. Ilyen hadi vállalkozó volt Wallenstein is, aki maga is egyszerű, mindenki számára jól használható szakkönyvekben foglalta össze a korszakra jellemző hadművészetet, elsősorban gyakorlati tapasztalatok alapján. A zsoldos seregek legnagyobb problémája az ellátás kérdése volt, melyről a hadvezetés nem gondoskodott központosított rendszerrel. A zsoldos katona ezért vagy harcolt, vagy sanyargatta a terület civil lakosságát, hogy megszerezze magának – és sokszor a hadsereggel vonuló családjának – az élelmet, valamint kiegészítse zsoldját. Ennek eredményeképpen a német nyelvterületek hatalmas árat fizettek a háborúért: egész országrészek néptelenedtek el.

A gyalogság harcászata

A harmincéves háború korai és kései gyalogsági harcászata között jelentős különbségek tapasztalhatóak. A gyalogság ekkor már két jól elkülöníthető fegyverrel harcol. A kanócos tűzfegyver egyre jelentősebb szerepet kezd betölteni a csatatéren, miközben a pika még mindig a csata döntő eszközeként tündököl. A két fegyver típussal harcoló katonák helyes arányának megfogalmazása és egymáshoz képest történő elhelyezése a korszak hadi gondolkodásának elsődleges kérdése.

A spanyol terció szerkezete

A háború első felében a gyalogsági harcászat alapja a terció, egy olyan önállóan működő harctéri alakzat, mely magában egyesíti mind a tűzfegyveres, mind a pikás katonákat, s azok működését hatékonyan tudja összehangolni. Az alakzat lelke a négyszögben, középen elhelyezett pikás tömeg. A pika 4-5 méter hosszú volt, így a közelharcban az alakzat első 4-5 sora együtt tudott küzdeni. A négyszöget arkebűzösök (nehéz kanócos puskával harcoló katonák) vették körül, akik kézitusában nem vettek részt, közvetlen támadás esetén vagy hátravonultak, vagy a pikák védelmében kerestek menedéket. Az így alakult kettős négyszög belsejében kaptak helyet a csapatzászlók. A négyszög négy sarkán sakktábla-szerűen további 10×10 fős tűzfegyveres alakzatok kaptak helyet. A 10 fő mélységre azért volt szükség, mivel a kanócos puska megtöltése sok fogást igényelt, így miután egy sor leadta a sortüzet, átadta helyét a következőnek, s a sorok közt hátramasírozott, ahol ismét tölteni kezdte fegyverét. Ha az ütem jó volt, a katona ismét lövésre kész volt, amikor a legelső sorba jutott. Ezt nevezték kontramarsnak.

Pikások elhelyezkedése a terció első öt sorában.

Az 1500-3000 fős terció hatékony alakzat volt, hiszen minden irányban harcolni tudott, az alakzatok képesek voltak egymást védeni, s alkalmazásuk nem igényelt túl sok képzést (ne feledjük, hogy ekkor állandó hadseregek, drill még nem léteztek, a katonák egy-egy „hadműveleti szezonra” szerződtek). Ugyanakkor a nagy embermennyiség és bonyolult forma miatt vezetése nehézkes volt. Szintén gondot jelentett, hogy a sok soros mélység miatt a harcban ténylegesen csak az egység kis hányada vett részt. Ne feledjük azonban, hogy ekkor még professzionális tiszt és altiszt képzés nem létezett, így a kisebb egységek hatékony használata még nem lett volna lehetséges.

A kanócos muskéta megtöltése igen sok fogást igényelt, nem véletlen, hogy a kontramars csak akkor tudta biztoisítani a folyamatos tüzet, ha az alakzat 9-10 fő mélységgel bírt.

A terció hivatalos elnevezése ebben az időben „burgundi-magyar hadrend”, mivel mind a németalföldi háborúban, mind a török ellen vívott háborúkban megjelenik ez a típusú harcászat.

A németalföldi – orániai hadművészet ezen a rendszeren módosít, fejleszt. A cél, hogy a kisebb létszámú németalföldi erők hatékonyan vehessék fel a harcot a spanyol terciókkal szemben. A terció esetében a rossz mozgathatóság jelenti a főgondot, melyet tetéz, hogy viszonylag kevés harcos tud egyszerre egy irányba hatni. A hadtudósok – Orániai Móric és Vilmos, Nassaui János – arra keresik a megoldást, hogy hogyan lehet kisebb számú katonával azonos hatást kifejteni. Az új út pedig kézenfekvő: szélesebb arcvonal kell, s lehetővé kell tenni, hogy egyszerre több katona harcolhasson. A szélesebb arcvonal kisebb alakulat mélységet is jelentett. További fontos lépés volt a terciók felbontása félezredekre. A pikások már csak 5-6 fő mélységben álltak fel, jobb és bal szárnyukon pedig a muskétások alakzatai egymás mellett kaptak helyt. Ez a harcrend már csak előre tud hatni hatékonyan, ebben az irányban viszont nagyobb erőt képvisel, mint egy azonos létszámú terció. A szélesebb alakzatnak köszönhetően ezt már megkerülni, oldalba támadni is nehezebb volt. Tovább módosult a puskások és pikások aránya. Az új hadrendben ez az arány már 50-50% körüli, vagyis a tűzcsapások lassan fontosabbá válnak, mint a hidegfegyverrel harcoló katonák.

A svéd zászlóalj

II. Gusztáv Adolf fejlesztette tovább az orániai hadrendet. A svéd rendszerben a muskéták tömege csökken, kezelésük pedig egyszerűbb lesz (a támasztó villák eltűnnek). Így már arra is lehetőség van, hogy az alakulat mélysége mind a muskétások, mind a pikások esetében 6 főre csökkenjen. Sőt a tűzcsapásokban már nem csak az első sor vesz részt, hanem az első három: az első sor katonái letérdelnek, a második sor kissé előre dől, a harmadik pedig álló helyzetből lő. A tűzhatás tovább volt növelhető azzal, ha a térközökbe a hátsó három sor katonái is belépnek, s fegyvereiket kilövik. Az így leadott “svéd” sortűz minden addiginál pusztítóbb hatással bírt. A svéd zászlóalj magját még mindig a pikások alkotják, de az alakulat fő harci erejét már a muskétások adják. A pikásokat az arcvonal közepén 32 fő szélességben, hat fő mélységben helyezik el. Két szárnyukon 3-3 db 4 fő szélességű, 6 fő mélységű muskétás egység kap helyet. Három ilyen zászlóalj alkot egy dandárt.

A szétbontakozott, terciónál könnyebben mozgatható, kisebb egységekből álló, kisebb mélységű alakzatok azonban felkészültebb, közvetlenebb irányítást igényeltek. Nem véletlen, hogy ebben a korszakban jelennek meg olyan fontos hadügyi kérdések, mint a szakmai jellegű tisztképzés, vagy az állandó hadsereg kérdése, mely keretrendszere békében is folyamatosan létezik, s a hadsereg kiképzését korszerű drillre, vagyis szabályzatokra alapozzák. A zsoldosok mellett megjelenik ezen kívül a saját sorozású ezred is, mely katonái morálisan is részt vesznek a háborúban, nem csak gazdasági érdekből. A sorozás rendszere viszont csak akkor lehet hatékony, ha megfelelő adminisztrációs rendszer támogatja a konskripciót. A katonáskodás hivatássá válik. Megindul a professzionális, állandó hadseregek szervezése Európa szerte. A felszerelés egységesülni kezd, ahogy a katonák is azonos színű, szabásmintájú egyenruhákat kapnak.

A lovasság harcászata

A lovasság a lovagkor után nehezen találja helyét a modern ütközetekben, csatákban. Klasszikus áttörő, csatadöntő szerepe a múlté, ahogy a tűzfegyverek által könnyen átlőhető páncélok szerepe is egyre csökken. A lovasok felszerelése így jelentős átalakuláson megy keresztül: a páncélok, vértek egyre könnyebbé válnak, sőt sok esetben el is tűnnek. A fegyverzetben a hidegfegyverek mellett megjelenik a tűzfegyver is, mely általában egy pisztolypárt jelent, amit a nyereg előtti tokban hord a katona. A lassan vértessé, kürasszírré váló lovas katona még mindig elsősorban nemes ifjakból áll, akik meg tudják fizetni a drága felszerelést. A pisztolypár keréklakatos, mivel a kanócos fegyver lovaglás közben nem kezelhető, ahogy tűzkészen sem viselhető a csatában. Ebben az időben a lovasság jellemző harcászata karakolírozás, mely egy folyamatos körforgást jelent: a lovasok közel lovagolnak a pikásokhoz, muskétásokhoz, s egészen közelről kilövik pisztolyaikat, majd ismét biztonságos távolságba húzódnak. Az elnevezés a spanyol caracol, vagyis csiga szóból származik, utalva a lovasság által leírt jellemző csigavonalú útra. A gyalogsági alakzatok hatékony védelmét áttörni nehezen tudnák, így szerepük inkább előkészítő, támogató jellegű volt. A lovasság ezzel a harcászattal a lendületből adódó átütőerőt kihasználni nem tudta.

Az 1622. évi wimpfeni csata képén jól láthatóak a spanyol terciók harc közben, valamint a lovasság által karakolírozás közben leírt csigavonal

II. Gusztáv Adolf változásokat hoz a lovasság harcászatában is. A lengyel lovasságot veszi mintának, s az alkalmazásában ismét az áttörés szerepét szánja neki, bár a pisztolypár már nem tűnik el fegyvereik közül, tehát a tűzfegyveres harc gyökeret vert a lovassági harcászatban is. Lovassága fegyverzetéhez hozzátartozik a vért és a hosszú, egyenes kard is.

A tüzérség harcászata

A tüzérség is jelentős fejlődésen megy át a korszakban. Ekkoriban a fegyvernem – feltéve, hogy  önálló fegyvernemként már értelmezhető – még céhszerűen működik, központi standardok nélkül. I. Miksa az első, aki kategorizálni kezdi a lövegeket méretük szerint. Megkülönbözteti az ostromágyúkat a tábori lövegektől. Ez utóbbiak kisebb űrméretűek (10-12 fontosak maximum), könnyebb lövegtalppal bírnak, s együtt mozoghatnak a hadsereggel. A tüzérségi eszközök ekkor még kis hatásfokkal bírnak, s sokszor a kezelőszemélyzetre is veszélyes eszközök. Nem véletlen, hogy ekkoriban a tüzérség sok gonosztevőnek ad menedéket, hiszen épp ésszel, kényszer nélkül nem sokan választanák e hivatást. A lövegek a háború első időszakában statikus szerepet töltenek be, az ágyútelepről nem igazán mozdulnak el.

II. Gusztáv Adolf a tüzérség harcászatát is fejleszti. Felismeri, hogy a tüzérség akkor tud hatékonyan működni, ha együtt tud haladni a gyalogsággal. Ennek megfelelően tovább könnyíti a lövegeket és elosztja őket a zászlóaljak között. Minden zászlóalj szárnyaira két-két löveget helyez, melyek közvetlenül támogatják tüzükkel az előrenyomuló vagy védekező gyalogságot.

Németh Balázs

Irodalom:

Csikány Tamás: A harminc éves háború