Pedersoli 1874 Sharps Old West 45/70 Govt.

Hibáztam. És ami szomorú, hogy nem csak a lövedék ment mellé, hanem talán egy sokkal fontosabb dologban is úgy éreztem, elbuktam. Kísérőm – az arcán nehezen palástolható csalódottsággal – gyújtott cigarettára, miközben én agyamat pörgetve próbáltam felidézni a rálövés minden momentumát, hogy megtaláljam azt a hibát, ami miatt egy tökéletes lőpozícióból, feltámasztásból elhibáztam a teljes 80 méteren keresztben, mozdulatlanul álló gímszarvas bikát. Nehéz ere magyarázatot találni. Kétségbe esve soroltam magamnak némán a lehetséges indokokat, miközben a rálövés helyén legalább egy pár szál vágott szőrt kerestünk. Semmi. Se találatjelzés, se támpont. Szeretném a fegyverre kenni, de nem tudom. Tudom, hogy a szép elöltöltő puska kezemből nyílt irányzékkal is egy szakadást lő ilyen távolságon a lőlapra, pláne támaszból…

Fél éve jártam az erdőt ezzel a fegyverrel, és nem igazán volt vele szerencsém eddig sem, de csak erőltettem a kérdést. Az egésznek egy fogadalom volt az oka. 2007-ben tettem sikeres vadászvizsgát, de akkor még nem azért, mert vadászni szerettem volna. Egyszerűen csak a sportfegyvernél kedvezőbb fegyvertartási lehetőség vonzott, de ahogy készültem a vizsgára, valami átkattant bennem. Megfogott a tananyag, és a hideg ésszerűségen támaszkodó döntés először őszinte érdeklődéssé lett, majd pár hónap után szenvedéllyé vált. Első vadászélményeimet jó kezekben kezdtem. Öreg barátom, lövésztársam vett szárnyai alá. Talán az egyik első tanácsa volt, hogy lőjem végig az iskolát: kezd a kicsivel, aztán a nőstény és csak a legvégén a trófeás vad. Így lehet megtanulni, örülni minden apró lépésnek. Isten a tanúm rá, nem ugrottam át egyetlen lépcsőjét sem a lajtorjának, és még egy fogadalommal is megerősítettem vállalásomat: gímbikát nem lövök tíz évig.

Egy évtized vadászatai során mindig nyitott szívvel léptem az erdőbe: nem voltak elvárásaim, nem akartam mindenáron lőni, örültem annak, amit ígért, és annak, amit épp adott. Ez a rend borult fel idén késő nyáron, amikor is elhatároztam, hogy a tíz év szentencia után elérkezett az idő. Gímbikát szerettem volna lőni, lehetőleg bőgésben, lehetőleg történelmi fegyverrel, de mindenképpen nyílt irányzékkal. Célzatosan jártam ezért az erdőt a királyra lesve, de az akarásból nyögés lett, a nyögésből pedig kínlódás. Nem sikerült a tervem, pedig megszállottan igyekeztem megragadni minden alkalmat. Lassan láttam be, hogy rossz a motiváció: nem követelhetek az erdőtől.

Hőgyész. Csodálatos vadászterület. Hatalmas szakértelem a Gyulaj Zrt. kollégáinak köszönhetően. De hibáztam. Ez a lövés volt az utolsó csepp a pohárban. Aznap este feladtam és ezzel el is engedtem a kérdést. Jóízűen nevettem én is a vadászbarátok élcelődésén, miközben felelevenítettük hibázásom részleteit. Holnap tarvadra vadászunk, de délelőtt még lőnöm kell a puskával kontrollt. Reggel szép nagy kört cserkeltünk a területen, vállamon a távcsöves gavallér vadászpuskámmal. Nagyszerű puska ez a 8×57-es billenőcsövű. Precíz eszköz, mint a sebész szikéje, de ha már tíz évet vártam erre, nem terveztem vele meglőni a bikát, pedig nagy szerencsénkre ismét távcsővégre kaptuk az előző napi elhibázott agancsárt. Köszönte, jól volt. Szerencsére valóban mellé lőttem.

Ahogy az elöltöltő puskát másnap lőállásba vittem, hirtelen leleplezte magát a hiba: megrepedt a lakatnál a tus, a cső pedig mozogni kezdett az ágyazásban. Tiszta lett a kép, de nem szebb: se szarvas, se puska. Ennyi. Ahogy ott álltunk és beszélgettünk, szálingózni kezdett a hó és már nem is tűnt olyan nagy gondnak, hogy a bikakérdés így alakult. Idén nem lesz meg az első bika. Van ennél azért nagyobb gond is a világban. Persze itt szoktak a történetek új irányt venni, hiszen a sors szeret csavarni egyet a mesén. Pali barátom furcsán hosszú tokot hozott a kezében. „Na ezzel lőj egy kontrollt, Töki!” és kihúzta hüvelyéből az egylövetű 1874 M Sharps puskáját. Gyönyörű, 45-70 Government kaliberű fegyver ez. A Pedersoli replikája, Old West kivitel. Robusztus, de elegáns vadászpuska, a bölényvadászok és mesterlövészek legendás fegyvere.

30″-es nyolcszögletűről kerek profilra váltó csővel

Erősen ívelt tusatalp: vadászoknak tervezték

Nincs optika, nyílt irányzékkal erveztem elejteni életem első bikáját

A penge formájó óezüst irnyzék nagyszerűen csillantja a fényt a vad testén

A bukó blokkzáras puska elképesztően erős zárszerkezettel bír. Bírja a legerősebb füstnélküli lőporral töltött lőszereket és veszettül pontos. Kontrollt lőttünk 70 méteren nyílt irányzékkal és a lövések szakításai szinte egymás érték. Új reményt adott ez. „Ezzel meglövöd a bikát?” – Kérdezte Pali, és a válasz nem volt kérdés. Kísérőm, Béla némi érthető kételkedéssel fogadta a hírt az előző napi kudarc után, de a terve azért már megvolt a délutánra. Negyvenkét éve hivatásos vadász, látott már ezt-azt, de neki is az első alkalom volt, mikor a vadász történelmi fegyverrel, nyílt irányzékkal indult neki az erdőnek. Már járt a motor, amikor eszembe jutott még egy fontos dolog: a vadászhagyomány. Visszarohantam a vadászházba. Nem vagyok éppen egy babonás típus, de most helyénvalónak tűnt a régiek bölcs tanácsának alkalmazása. Lakatos Károly „Vadászhit. A magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza.” című könyve a 19. század legvégén gyűjtötte össze legfontosabb babonáinkat, melyek közül egy alkalmazására különösen jó lehetőségen adódott, hiszen ez a három napos vadászat azon ritka esetek egyike volt, mikor szeretett feleségeink is csatlakoztak hozzánk. Ha van kellemes része hagyományainknak, akkor ez biztosan az:

„Következményeiben igen gazdag sikert ígérő vadászregulának tartatott vadászatra való elindulás előtt a fiatal vászoncseléddel való közelebbi és legközelebbi érintkezés, kézfogás vagy ölelkezés stb., sőt a lopott csók, kellemes tapintások, avagy a szerelem völgyében való kotorászás művelete valóságos bűverőt rejtve magában a vadászsikerek előidézése végett.”

Béla hangos kacajjal konstatálta, hogy jobb kezem immáron fel lett szentelve, a siker innentől elkerülhetetlen. Délutáni rövid cserkelésünk végpontja egy vaddisznó szóró, melyre a szarvas is rájár időnként. Jó fedéssel, jó széllel közelítünk a les felé, folyamatosan meg-megállva. A lestől 60-70 méterre van a szóró, igazi nyílt irányzékos távolság szép nagy nyílt térrel. Itt még a szürkület elején is lesz fény. A szórón pedig vagy 30 disznó. Hát nem sokszor láttam még ilyet… A szívem a torkomban dobog, ahogy távcsövezem és bírálgatom az egymással viaskodó malacokat, süldőket, kocákat, kanokat. Felhőtlenül csámcsognak a frissen kiszórt kukoricán. Már-már eltérülök a bikavadászat kérdésétől, amikor hullani kezd a hó. Először apró, alig észrevehető pelyhekben, aztán egyre sűrűbben. „Akár lövünk ma, akár nem, ez már most egy csoda!” Súgom Bélának, amikor kilép az első bika az erdőből. Aztán még egy, még egy, és még egy. Szinte némán suttogva bíráljuk őket egyenként, de egyik sem selejt. Rendet tesznek a disznók közt, arrébb zavarják a fekete ördögöket a legjobb helyekről, és néha egymással is kakaskodnak egy kicsit. Jó húsz percen keresztül csodáljuk a ritka látványt, miközben a hó egyre több fű foltot fest fehérre. Üröm az örömben, hogy csak az én, lőhető bikám hiányzik, a szürkület pedig közelít. „Most jön a tiéd!” Súgja a fülembe Béla. „Emeld a puskát!”.

Kilép az öt-hat  éves selejt bika. Selejt… Milyen furcsa szó ez egy ilyen gyönyörű vadra! Kilép a szóróra, és agancsának széles lendítésével zavarja el a közelében szemtelenkedő disznókat. Felemelem a puskát és némán megfeszítem a kakast. Halkan kattan a gyorsító. Már csak ki kell várni a tiszta lövést, hogy más vad ne sérülhessen. Egy malacra várok, hogy kijöjjön a takarásból. Az irányzék már a szívre van rendezve. Nagyon szép irányzékképe van a puskának. A régiek tudtak valamit: a célgömb egy íves óezüst penge, amin gyönyörűen csillan a fény. Még teljes lővilág van, így az első irányzék szinte világít a vad sötét testén. Kilép a disznócska a bika mögül, én pedig azonnal elhúzom a ravaszt. A gyorsítós elsütőszerkezet engedelmeskedik. A bika megemeli mellső lábait. Jó találatjelzés, szívlövést sejtet. A szélrózsa minden irányába spriccelnek a disznók közben, de én csak a jobbra halálvágtába váltó bikát követem. Jó hetven métert fut, majd megáll, visszafordul felénk, lassan lépdel még harminc métert, és eszméletlen összeesik. Bár a lövés előtt biztos volt kezem, most remegek, mint a nyárfalevél. Kivárjuk a kötelezőt és tökön-paszulyon keresztül megyünk a bika felé. Megadjuk a végtisztességet, ahogy kell, aztán Béla magamra hagy a bikával. Tétován járkálom körül, és keresem az érzéseket. Olyan volt ez, mint amikor egy jó darabról kilép a néző, és az előadás olyan katartikus élmény, hogy egyetlen „Na, milyen volt? Neked is tetszett?” kérdésre sem tud válaszolni. Nem azért, mert nem tudja, hogy a darab jó volt-e, hanem azért mert még mindig „odaát” van. Nos, én is odaát maradtam egy időre. Este nem bírtam sem ünnepelni, sem aludni. Kavarogtak bennem a gondolatok. Ki kellett írjam magamból. 24 órára volt szükségem, hogy lenyugodjanak gondolataim.

10 év után gímbika vadásszá lettem

Megérte egy évtizedet várni? Emlékszem vadászvizsgám napjára. Húszan, harmincan ülhettünk a sikeres írásbeli után a váróteremben, kérdő szemmel tekintve a szóbeliről kilépőkre. Nem felejtem el soha a trendi ficsúrt, aki dúlva-fúlva lépett ki a teremből: „Megint meghúztak, b+!”, kezdte egy szép felütéssel, majd folytatta: „Be van már fizetve két bikám idénre, most hogy lesz?” Válogatott káromkodások és a bizottság szidalmazása mellett szedegette holmiját, majd viharzott ki a teremből. Ritkán örülök más sikertelenségének, azt hiszem ez volt a kivétel, ami erősíti a szabályt. Megbukott. Én azt hiszem most, tíz év múlva tudom kijelenteni, hogy nem buktam meg.

Németh Balázs, 2018.