Láng Rudolf “Sólyom”

Láng Rudolf, a vadászetika legnagyobb magyar képviselője, Fekete István és Kittenberger Kálmán bensőséges barátja és munkatársa,  a Nimród Vadászújság kiváló publicistája 1881. január 7 én született, tehát már a hátultöltők korában kezdte vadász-pályafutását. A vadászat szerteágazó kérdéseiben mindenki (írói nevén) Sólyom ítélőszéke elé járult. Az ő tanácsát kérte az országgyűlési felszólalására készülő felsőházi képviselő csakúgy, mint az egyszerű vadőr. Sólyomnak a Nimród Vadászújság 10 rovatában (általános érdekû közlemények, vadászati tanulmányok, vadásziskola, tárcák, irodalom, vadászati elbeszélések, lő- és fegyvertechnika, lőszer, Nimród Vadászújság panaszkönyve, vadászeb, különfélék) 1000-nél több oldalon, mintegy 500 írása jelent meg. Írásait leginkább „Sólyom” néven tette közzé. 1963. május 25-én hunyt el Mosonmagyaróváron.

Következzen tehát Sólyom írása a számunkra is legkedvesebb fegyverekről:

ELÜLTÖLTŐK

Emlékezzünk régiekről…

Ma, az automaták korában, szinte nevetségesnek látszik, ha az ember kimondja ezt a szót: elültöltő. Aki nem ismeri, és történetesen nem ezzel kezdett vadászni, mint jómagam is, az valami szörnyen kezdetleges furcsaságra gondol, mely inkább hasonlított disznólábhoz, mint puskához. Pedig, bizony mondom, általában szebbek voltak puskának, mint a modern gyorstüzelők! Ha elgondolom, mekkora utat tett meg a vadászpuska az elültöltőtől kezdve a gyújtótűs, Lefaucheux, Lancaster, Hammerless és Winchesteren át az automatáig, szinte beleszédülök ebbe a gyors technikai fejlődésbe. Ha azonban a fejlődés végpontját nézem, ma is inkább az elültöltő után nyúlnék, ha választanom kellene, mert ebben volt egyéniség, míg az automaták csak gépek. Semmi egyebek, pusztán csak gépek, melyeket gépek fúrtak, martak teljesen egyformára, úgyhogy, ha százat lefektetek egymás mellé, egyik olyan, mint a másik. Legfeljebb csak az agy színezésében és talán hosszúságában van egy kis különbség. No meg talán abban, hogy egyiknél-másiknál nem dolgozott elég pontosan a gép, s így gyakrabban mondja fel a szolgálatot, éppen a legkritikusabb helyzetben. És mert útálom is őket. Nemcsak ormótlan formájukért, hanem főként azért a sokat dicsért tehetségükért, mellyel valósággal okádják a halált, s ezzel könnyelműségre csábítják a puskást. Szándékosan nem mondottam vadászt, mert ez inkább páros puskát használ, ha sokat akar lőni, s ha netán automatához folyamodik is, akkor csínján bánik vele. Nem úgy, mint azok, akiknek az automatában van minden reményük, gondolva, hogy a sok közül egy lövés mégis csak éri majd azt a szerencsétlen vadat, melyre nem egyszer már kétszáz lépésnyiről megnyitják a tüzet.

A kritika tárgya: a Browning Auto-5. Valójában persze nem automata, hanem félautomata

Nem mesebeszéd ez, hisz számtalanszor láttam már magam is, és láthatta más is, aki sűrűbben megfordult olyan társasvadászaton, ahol nem tudományuk szerint válogatják össze a meghívandókat. Különben pedig ajánlom a tamáskodóknak, végezzenek kísérletet önmagukkal, és körvadászaton csak az egyik csövet töltsék meg. Majd meglátják, mennyivel gondosabban céloznak, biztosabban lőnek ezzel az egy csővel! Nem fognak kockázatos távolságokra lőni, nem fognak kapkodni, mert nem lesz kéznél a bal cső, mellyel korrigálni lehetne. Magamról tudom. Éppen tavaly valami baj történt a puskámmal, úgyhogy csak a jobb csövet használhattam. Talán sohasem lőttem még olyan biztosan, mint azzal az egy csővel! De meg is céloztam ám minden nyulat úgy, hogy szinte füstölgött, mert tudtam, hogy sebeznem nem szabad.

De ha már egyszer az elültöltőt választanám, hát vissza is térek hozzá, s mondhatom, gondolatban úgy simogatom tekintetemmel, mint szerelmes vőlegény a párját. Sokat láttam életemben, de a sok között nem volt kettő egyforma. Persze, nem azokra gondolok, melyeket már a Lancasterek idejében gyárilag állítottak elő tucatszámra, hanem azokra, melyeket öreg erdészeknél, vadászmúlttal rendelkező családoknál láttam. Nem volt ezeken semmi sem ormótlan, legfeljebb a kakasuk, melynek természetesen nagyobbnak kellett lennie a Lancaster kakasánál, mert nemcsak megütötte a gyutacsot, hanem egyúttal el is kellett fednie úgy, hogy repeszdarabjai a vadászban kárt ne tegyenek. Ami aztán a többit illeti, azt mondhatnám, mindegyik külön egyéniséget visszatükröző mester-munka volt. Meglátszott rajtuk a szeretet, mellyel készítőjük pepecselt rajtuk, mikor már talán készen is volt a puska, csak nem tudta még letenni a kezéből. Elismerem, a mai mestermunkákon is lát az ember művészi véséseket, de többnyire csak arabeszkokat. Nem hiányoztak ezek az elültöltőkön sem, de ezek csak keretet alkottak az igazi véséshez, mely mindig valami vadászjelenetet ábrázolt a puska rendeltetése szerint. A serétes puskákon a vizsla szerepelt a kisvad minden faja mellett, nem is említve a róka komát, melyet, mint kívánatos ígéretet, nagyon sok puskára rávéstek, a golyós fegyvereken pedig a nagyvadak különböző fajtáit lehetett látni. Rendesen három kép volt rajtuk: két nagyobb a lakatok oldalán, egy pedig a sátorvason.

“A mai sima acélcsövek helyett damaszk csövek szerepeltek.”

A mai sima acélcsövek helyett damaszk csövek szerepeltek. Ezek is szépek voltak, de legszebb volt mégis a – fegyveragy. Ha az ember összehasonlítja a ma általában használt agyakat egy ilyen régi pofadékos, szarufogásos puskaaggyal, csak akkor látja, mi különbség van kidolgozás és kidolgozás között. Nem mondom, hogy a mai agyak rosszak, sőt magam is az egészen sima angol agyat szeretem legjobban, de ahogy azok a régi agyak «feküdtek», az — enyhén szólva — meseszerű. Szélesek voltak, vaskosak, és a mai szemnek túlságosan agyonfaragottak, de ahogy az ember az arcához emelte a puskát, olyan biztosan feküdt, simult minden porcikája, ahova simulnia kellett, hogy lehetetlen volt magasan vagy mélyen felkapni, mert az agyvég homorulatába belefeküdt a váll, az arc pedig úgy belefeküdt a pofadék homorulatába, hogy sem előbbre, sem hátrább nem csúszhatott, hanem ott volt a szem, ahol lennie kellett. Súlyelosztásuk pedig a vaskos agy ellenére is kitűnő volt, mert hiszen ott volt a cső alatt a töltővessző is, melynek vassal vagy rézzel talpalt vége szépen helyrebillentette az egyensúlyt.

azok a régi agyak «feküdtek»

Szépek voltak a duplák, a felemás-csövűek is, de még ma is szerelmem tárgyát képezi egy — ahogy a gazdája nevezte — Gams’stutzn; magyarul: zerge kurtály. Valahonnan Stájerből került az uradalomhoz az illető, s onnan hozta magával puskáját. Hej, be sokat nézegettem sóvárgó szemmel! Egycsövű golyós fegyver volt, talán húszas öbnagyságú. Csöve az akkori divat szerint nyolcszögletesre volt reszelve. Hogy meglegyen kellő súlya, a csőfal legalább öt milliméter vastag volt. Különben pedig csakugyan kurtály volt, mert rövidebb volt a ma használatos katonafegyvernél. Élénken emlékszem minden porcikájára, de különösen az agy külső oldalán lévő golyókamrára, melyben a tartalékgolyók voltak elhelyezve, és a rögtönzőre, amilyent azóta sem láttam. Már dupla rögtönző volt, az első, az elsütésre szolgáló ravasz ellenben nem volt masszív, hanem csak egy vékonyka acéldrót, mely annyira rugalmas volt, hogy csakugyan nem tudta az ember, melyik pillanatban süti el a puskát. Azt mondták, hogy különösen álló vadra való lövésnél ez utolérhetetlen volt, mert kizárta a fegyver félrerántását. De hozzátartozott, még ehhez a fegyverhez egy fakalapács is, melyet gazdája állandóan magával hordott. Ezzel kellett t.i. a golyót a csőbe verni. A golyó ugyanis valamivel nagyobb volt, mint a csőnyílás. Mikor a lőporadag már benne volt a csőben, akkor rátette a golyót a nyílásra, — természetesen faggyús «Pflaster»-ban, ahogy akkor mondták — s a kalapáccsal addig ütögette, míg bele nem préselődött a cső árkaiba. Mikor a golyó teteje már egy szint volt a cső végével, akkor a kalapács nyelével nyomta tovább, s csak ezután következett a töltővessző szerepe, mellyel aztán teljesen rászorította a golyót a lőporra. Ilyen módon teljes mértékben biztosítva volt a golyó vezetése. Ezt a fegyvert különben mint csodát emlegették szinte utolérhetetlen pontossága miatt, mert — horrendum dictu! — száz lépésről bele lehetett vele lőni egy tarokk kártyába. Mai viszonylatban persze ez nem teljesítmény, pláne, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az akkori kártyák nagyobbak voltak a maiaknál, de akkor nagy dolog volt.

Emlékszem egy szép felemás csövű fegyverre is, mellyel gazdája nem egy disznót küldött át az örök vadászmezőkre. Ezzel egyszer egy kis baj történt. Hiába pattogtatta gazdája egyik gyutacsot a másik után, nem akart, elsülni. A serét töltést csak ki lehetett szedni a köröm-vassal, de a golyó kiszedése már nehéz mesterség volt. Persze, meg volt szabva, hogy egy töltés meddig maradhat, á csőben, s ha valaki ehhez tartotta magát, s időnként kilőtte puskáját, hogy a töltést megújítsa, nem is volt baj. Ebben az esetben azonban a töltés már tudj’ Isten, mióta volt a csőben. Éppen disznókra mentünk, – én természetesen, csak mint műkedvelő hajtó — mikor elpanaszolta édesapámnak, hogy milyen bajban van puskájával. És ekkor láttam valamit, amit, őszintén szólva, még ma sem értek. Édesapám fogott egy gyufaszálat, kihegyezte jó hosszan, aztán fogta és belenyomta a «piramidli»-ba, az üllőbe. Mikor már nem ment tovább, beletörte. A puska gazdájának a haja is az égnek állt, mikor ezt a műveletet látta. Édesapámon kívül talán én voltam az egyetlen, aki bíztam a sikerben, nem mintha értettem volna a dologhoz, hanem mert érzésem szerint édesapám mindent tudott, és mindent a legjobban. Ezúttal sem csalódtam benne, mert miután rátett egy gyutacsot, olyan gyönyörűen elsült a puska, hogy valamennyien megijedtünk a váratlan durranástól. Hát itt is tanultam valamit, aminek azonban nem vehettem hasznát később, mikor magamnak is volt elültöltőm, mert nálam ugyan nem öregedett meg a töltés a puskában.

Bizony, körülményes dolog volt a töltögetés, s a ma embere minden bizonnyal fitymálva dobna félre egy olyan puskát, melyet elölről kell tömögetni szép rendjén, mint a libát. Én viszont nagyon jól emlékszem arra, hogy az elültöltők tulajdonosai milyen bizalmatlanok voltak a hátultöltőkkel szemben, bár elismerték minden jó tulajdonságukat. Persze, lassan mind áttértek a modernebb fegyverekre, de nagyon nehezen tették lomtárba a régit, á kedveset, a megszokottat, az emberségeset. Mert emberségesebb volt a mai gyorstüzelőknél. Aki használta, megnézte, mire lő, ha lőtt, úgy fogta oda, hogy a lövés hiába ne essék, mert körülményes volt a töltés. Amíg töltött, bizony szaladt ki mellette nem egyszer vad, de nem sajnálta, mert magnak is kellett maradnia. Nem puffogtatott hiába, nem gyilkolt mindent, ami puskája elé került, ha káros volt, ha hasznos, mert nem tudta, hogy a következő pillanatban nem kerül-e eléje érdemesebb vad, s akkor aztán mondhatja a tót miatyánkot, amiért ki van lőve a puskája. Nem törekedett tömeglövésre, mint a mai Nimródok nagy része, mert hiszen nála tömeg volt már az is, amire a mai Nimród az orrát fintorgatja. Magyarán mondva: nem mészárolt, hanem vadászott.

Tábla “Sólyom” emlékének Mosonmagyaróváron

Nemcsak a «régi jó idők» istenítése mondatja velem ezt. Sokkal, de sokkal mélyebbre ható okai vannak annak, hogy sajnálom a régi elültöltőket, és útálom a modern gyorstüzelőket. Ha valaha elnéptelenedik a természet, ezeknek, és csakis ezeknek lehet felróni, mert ezek fejlesztik ki az emberekben a lődühöt olyan mértékben, hogy már tisztára szadizmussá fajul. Valamikor a vadász vadászott, ma már – csak lő. (Tisztelet a kivételnek!) Valamikor megelégedett szerényebb zsákmánnyal, amelyért azonban becsülettel megdolgozott, ma már tömegek kellenek. A vad ma már nem vad, csak futó vagy repülő céltábla; a vadász nem vadász, csak műlövő. Ma már nem az a cél, hogy a meglévőből kivegye a részét, de maradjon is azért, ma már a meglévő nem elég, mert a gyorstüzelő sok vadat kíván, a gyorstüzelő mindig éhes; neki tömegek kellenek, hogy étvágyát kielégítse, s ha nincsenek, elő kell teremteni ezeket a tömegeket, ha mindjárt háborúság lesz is belőle. A gyorstüzelőnek nem felel meg a bokrászás, a vizslázás, a pásztázás, neki ez mind kevés. Ő csak egyhelyben szeret állni és lőni a vadat, melyet ráhajtanak. Minél sűrűbben jön, annál jobb. Minél több vonaglik előtte, annál szebb. Nem a zsákmány a fontos, hanem a teríték. Ott sem a minőség, hanem a mennyiség. És ha egésznapi gyilkolás után esetleg százakkal dicsekedhetik, büszkén mondja el: ez jó mulatság volt! Valamikor közel kellett férkőzni a vadhoz, hogy elejthesse. Ma elvégzi helyette a Magnum. Úgy öl, mint a villám: beláthatatlan távolból. Olyan távolból, hogy már az emberi szem el sem hatolhat odáig, hanem távcsőre van szüksége.

Hát nincs igazam, mikor az elültöltőhöz nyúlnék? Lovagiasabb fegyver volt. A régi vadászok meg emberebb emberek voltak. Irigylem őket és sajnálom azokat, akik utánunk következnek. Mert ha így folytatódik, sok szépség fog hiányozni életükből.

Sólyom.

(NIMRÓD VADÁSZÚJSÁG – 1937 február 20. 91.o. Láng Rudolf /Sólyom/ cikke)

(Megjegyzés: felemelő volna, ha ma is ilyen nyitottsággal állnának a vadászok az elöltöltőzéshez, és nem kétkedéssel, bizalmatlansággal, lekicsinyléssel…)

(Megjegyzés 2.: Köszönjük Papp Ferenc elöltöltő fegyveres vadásztársunknak, hogy felhívta a figyelmünket erre az írásra.)