Valahogy borzasztóan kezdődött az egész. Úgy indult, hogy iszonyatos torokfájásra és lázra ébredtem, amit csak tetézett, hogy a Gyulajra való indulás előtt még rengeteg dolgot el kellett intézzek. Az esti elöltöltő fegyveres vadászat azonban sokkal erősebb hívószó volt, minthogy egyszerűen otthon maradjak. Persze fájdalomcsillapítót sem akartam bevenni, mivel tompa aggyal nem szerencsés fegyvert kezelni.

A napi rohanás után délután kettőre értem oda az óbíródi vadászházhoz, ahol Csapó Karcsi barátom már várt. Tudta, hogy cserkelni szeretek, ezért más haditerv nem is készült, minthogy bevetjük magunkat a gyulaji rengetegbe, jó széllel sétálunk és megpróbálunk közelre belopni néhány dámborjút. Némi lövéskényszerben is voltam, hiszen ez azon ritka esetek egyike, mikor feleségem is vadászni küldött, ugyanis a hűtőben a vadhús mennyisége nullára csökkent, az ünnepeket pedig mégsem ildomos vadétel nélkül hagyni. Mindemellett ez lenne az első vad, melyet a vadászati hatóság által e szezonra engedélyezett kutatási programban ejtek el.

Viszonylag jól felkészülve érkeztem a házhoz, átöltözni nem nagyon kellett, és a fegyverhez használatos kiegészítőket is már előző nap összeraktam, nehogy a rohanásban kimaradjon valami. Az elöltöltős vadászat vonzása feledtette a betegséget, végre megérkeztem. Nekiindultunk az erdőnek. Először terepjáróval, aztán gyalogosan. De valami furcsa volt a lábam környékén… és akkor rádöbbentem, hogy az utcai cipőben indultam el cserkelni, elfelejtettem átvenni a bakancsot… Két napig esett megérkezésem előtt, úgyhogy ez nem volt épp normális ötlet. De visszamenni már nem lehet, ez már így marad.

Az erdő továbbra is csodás. A vad itt nem zavart, ha észre is veszi a vadászt, arrébb megy, de nem menekül hegyen völgyön át. Ideális elöltöltő fegyveres vadászathoz.

Ugyan azt a kováspuskát vittem magammal, amivel a tavalyi idényt is végigvadásztam. A Pedersoli Jäger tudom, hogy lyukat-lyukba lő 70 méterig, és az energiája is jóval 2500 J felett van. A 100 grain FFg Swiss feketelőpor és a 300 grain tömegű Lee REAL lövedék tudja a kötelességét, bizonyított már. Éppen három hete lőtt nagyszerű öt lövéses szórást egy elöltöltős vadász-lövész versenyen.

Egy kisebb tarvad rudlival fogócskáztunk egy ideig, majd ahogy a szürkület közeledett, elhatároztuk, hogy felcserkelünk egy domb tetején elhelyezett leshez, ahol jó váltók haladtak alig pár tíz méter távolságban. Karcsi nem véletlenül ajánlotta a helyet: jó pár napja figyelte a vad mozgását ezen a részen. És valóban, ahogy a gerinchez értünk, már kushadtunk is le, ugyanis éppen előttünk 50-60 métere két dám tarvad időzött, a gyér aljnövényzetet csipegetve. A jobb oldali éppen szépen befordult, megcéloztam a test közepét ott, ahol a láb a szüggyel érintkezik és bummm…. A füst ahogy oszlik, látjuk, ahogy a vad sértetlenül elvágtat. Vakarom a fejem értetlenül, miközben megnézzük a rálövés helyét. Se vér természetesen, se vágott szőr se semmi száz méteres körzetben. És akkor megvilágosodom. Tavaly már megfejtettem, hogy a puskám ha körkörös, jó kontrasztot adó lőlapon van belőve pontot lő, vadra lövést téve azonban a lövések 10 cm-rel magasabban csapódnak be. Hibáztam. A napra ennyi volt a vadászat. No nem baj, majd másnap reggel javítok.

Csak nyugodtan

Az éjszaka gyógyulást hozott. A magyaros-pálinkás betegségűzés, és az ehhez kapcsolódó kollektív nagyotmondásos ráolvasás enyhítette a torokfájást. Nincs is jobb gyógymód az efféle nyavalyákra. Karcsi fél hétre jött értem, és még javában szürkült, amikor már az első lépéseket tettük ismét a területen. Csodálatos, napos, álomszerű reggel volt. A városi agy számára teljes felüdülés. Jó kedvvel próbáltuk belopni ismét a dámvadat. Az előző napi hibázás után jóval kisebb volt az önbizalmam, s hiába állt meg előttünk 70 méterre többször is a vad, én még csalni akartam a távolságból 15-20 métert. Már egészen délelőttre járt, amikor hirtelen egy kondát ugrasztottunk fel. A koca és 3-4 malaca alig 30 méterre tőlünk túrta az erdő földjét. Az egyik malac éppen jól fordult. Felemeltem a puskát, hangtalanul felhúztam a kakast, és már dörrent is a lövés. Illetve csak dörrent volna, ha nem lassan sül a kovás lakat. Így csak a sssssssssBUMM hang maradt, ami egyben azt jelentette, hogy a malac már vagy 1-2 méterre volt, amikor a lövedék elhagyta a csövet. No a csappantyús puskásoknak ilyen gondja nem lehet, az már biztos. Megint én voltam a figyelmetlen. Életemben előttem már sok ezer kovás lövést és soha nem felejtettem el ellenőrizni a kő élét és letörölni az acélt. Kivéve most. Meg is lett az eredménye…

Füstokádó sárkány

Megvert seregként vonultam Karcsi mögött visszafelé. Azért ez mégsem járja, hogy egy olyan fegyverrel, ami lyukat lyukba lő kétszer hibázzak. Az újratöltés előtt most azonban ellenőriztem minden kétszer. Kő éles, acél nem koszos, és lejjebb is fogom fogni a következő lövést – ha lesz. Így kullogtam saját gondolataimba temetkezve, amikor Karcsi oldalba bökött: ott áll a dámborjú előttünk az erdészeti út közepén 70 méteren! Mellettünk jó sűrűs, takarásban tudunk még lopni 15-20 métert. Hangtalanul lopakodunk, Karcsi pedig már készíti is a lőbotot. Cél a vad testének alja, ott ahol a mellső lábbal találkozik. Elhúzom a billentyűt. Nincs késlekedés, a lövés a azonnal elmegy. A nap vakítóan fehérré süti a füstfelhőt, így nem látom a találatjelzést, csak azt, hogy a vad már nincs ott, ahol rálőttem. Elkeseredek azonnal. Ha megint hibáztam mára leteszem a puskát az biztos. Karcsi persze többet tud, mint én. Ő látta ahogy a dámvad pár egyre lassuló lépés után elfekszik, de még hagyta, hogy engem emésszen a bizonytalanság. „Biztosan jó helyre lőttél?” Növeli tovább elkeseredésemet miközben a rálövés helyéhez közelítünk. És akkor végre feloldoz a látvány. A rálövés helyéről vastag vérnyom vezet a fűben fekvő borjúhoz. Leesik vállamról a feszültség: megvan az első gyulaji kováspuskás vad, és még a karácsonyi asztal sem marad majd üresen.

Elejtő: Németh Balázs Kísérő: Csapó Károly. A dámborjú 50-55 méter távolságból lett elejtve Pedersoli .54-es kovás Jäger puskával, 100 gr FFg lőportöltettel, Lee REAL lövedékkel

Németh Balázs