Március 15 része a legkisebb nemzeti közös többszörösünknek. Talán nincs is olyan magát magyarnak mondó ember, akinek nem szent az ünnep, és ez így nagyon jól van. De el kell áruljam, hogy a kortársak között egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Ékes példája ennek 1849. március 15. Izgalmas megvizsgálni, hogy mi történt a legendás 1848-as március 15. legelső évfordulóján.

Nézzük először a hadi és katona politikai helyzetet! A Kossuth által kinevezett lengyel származású fővezér, Henryk Dembiński február 26-27-én indított átgondolatlan támadást a fősereggel Windischgrätz főerői ellen. A csapatok véres kétnapos csatában ütköztek meg az osztrák csapatokkal Kápolnánál, és szenvedtek vereséget. A gyönge hadvezéri képességgel megáldott lengyel nem bírta a magyar tisztek bizalmát már kinevezésekor sem, nemhogy a vesztes csata után. Mutatva az Országos Honvédelmi Bizottmány és a fősereg vezetése közötti ellentétet, március 3-án Tiszafüreden a tisztek Görgei vezetésével puccsot hajtottak végre Dembiński ellen.  Az OHB-t képviselő Szemere Bertalan belátta, hogy szükséges engednie, így kénytelen volt ideiglenesen Görgeinek adni a főparancsnokságot. Kossuth persze közbeszólt, és végül Vetter Antal lett a fősereg vezére, hogy majd március 16-án tétova és ismételten sikertelen támadást hajtson végre Windischgrätz ellen. Mindeközben Bem méltó módon ünnepelhette az egyéves évfordulót: éppen 15-én kiűzte a Vöröstornyi-szoroson keresztül a császári-cári hadak egy jelentős részét Erdélyből.

De ne szaladjunk előre, nézzük meg, hogy hogyan ünnepelt a sereg! Először is a 28000 fős fősereg három hadtestének katonái egy nap extra napidíjat kaptak, hogy az évfordulóról kellő mulatozással emlékezzenek meg. A győzelemmel Bem erdélyi hadserege is méltó ünnepséggel tisztelte meg az eseményt. Jóval nyugodtabb volt a helyzet az ostromlott erődökben. Komáromban hajnalig tartó zenés mulatsággal és csallóközi borokkal, valamint jó magyar pálinkával ünnepelték az évfordulót, mely felettébb idegesítette a Duna túlpartján táborban lévő osztrákokat, akik időről időre odalőttek egyet kettőt, hogy emeljék a vígasság izgalmát. A magyarok ilyenkor “Lőni lőhetsz, német, de be nem jöhetsz!” kiáltásokkal válaszoltak. Hasonló mulatság zajlott az ostromlott Péterváradon is. Itt az ostrom eggyel alacsonyabb hőfokon égett: egyik fél sem volt igazán motivált a vérontásban, így megfelelő táncrend szerint az ostromlók hetente felszólították a védőket a vár átadására, a védők pedig valamilyen fal indokkal kitértek a tárgyalások elől. Az előzékenységen alapuló viszonyt jól jelképezi, hogy a biztonság kedvéért a magyar védők jelezték az ostromlóknak, hogy sortüzekkel ünneplik majd a neves évfordulót, de természetesen csak vaktöltést használnak majd, így indokolatlan izgalomra nincs ok.

És ünnepelt persze a politikai vezetés is. A magyar anekdotakincs szerint, amikor a kormány és országgyűlés Debrecenben ülésezett, felmerült a kérdés, hogyan ünnepeljék március 15-öt. Egy tréfás honatya válaszként dobta be a következő hozzászólást viccesen: „Csukjuk be újra Táncsics Miskát a börtönbe. Kezdett már alkalmatlanná válni szocialista cikkeivel.” Debrecenben megtartották az első megemlékezéseket, de az OHB elnöke, Kossuth Lajos Tiszafüreden tartózkodott éppen, a fősereg parancsnokságán. Érdekes módon ő kevésbé osztotta a megemlékezők lelkesedését. A pozsonyi eseményeket tartotta fontosnak aznap, nem a pesti ribilliót. Így írt feleségének: „Kedves Angyalom! Ti ma március 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképp mit ünnepelnek március 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, melyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom.” Nem ünnepelt valószínűleg Széchenyi István sem, aki ekkor már jó fél éve a döblingi elmegyógyintézet lakója volt, ahogy Batthyány sem ünnepelhetett, nyíltan biztosan nem, hiszen a császári-királyi hatóságok foglya volt már ekkor Budán.

Érdekes módon a Habsburg udvar viszont ünnepelt. No nem a pesti ifjak csodáját, sem a magyar alkotmányt, sokkal inkább propagandaként használták a napot.  Az apropót az adta, hogy 1848. március 15-én ígérte Ausztria népeinek I., nekünk V. Ferdinánd, aki finoman szólva sem a legélesebb kés volt a fiókban, hogy alkotmányt kapnak. Ezt az ígéretet váltotta be március 4-én az olmützi alkotmánnyal I. Ferenc József, aki Alexander Bach belügyminiszter, a korábbi bécsi forradalmár tanácsára, március 15-ét az alkotmány ünnepének nemesítette. No nem a magyar alkotmányt kellett persze ünnepelni, hanem az olmützit. A magyar területeken természetesen eltekintettek a hálaimák felolvasásától, hiszen mi egészen másra emlékeztünk. Pesten, és az elfoglalt részeken így néma csend volt aznap.

Sokan, sokféleképpen ünnepelték tehát e szent napot hazánk területén már az első évfordulón is. De akár csendesen, akár hangosan tették azt, egészen biztosan összekötötték azt a szabadság eszméjével ki így, ki úgy. Maradjon nekünk is ez a legkisebb nemzeti közös többszörösünk. Ünnepeljük együtt azt pártállástól függetlenül, kössön össze minket még szorosabban nehéz időkben.

Németh Balázs, 2020.

Hermann Róbert beszéde alapján. További információ az első évfordulóról:

http://klauzal.hu/cikk/679.html?PHPSESSID=4c89279208a88d407ad98b2b766f0011