Az elöltöltő fegyveres lövészet mentális oldala III: Kezeld a mentális terhet!
Izgalmas sport a miénk hiszen nincsenek ellenségeink. Nem kell legyőzni az égegyadtavilágon senkit. Minden, ami a verseny megnyeréséhez – és elveszítéséhez – kellhet, bennünk van. Nem akadályozza a melletted lévő lőállásban küzdő sorstársad a te tevékenységedet, nem tud jó lövéseivel pontot elvenni tőled. Ez nagyon tiszta és egyszerű szituáció.
Szeretünk nyerni. Jó átvenni az érmet, jó látni, ahogy neked szól a Himnusz, érted emelkedik a magyar zászló. Kimondva kimondatlanul szükségünk van erre a pozitív energia fröccsre. Ez a sportlövész kábítószere, ha úgy tetszik. De ahhoz, hogy ezt el is érjük, le kell győzni az egót.
Ez az érzés táplálja az önmagunkkal szembeni elvárást, mely kialakítja a mentális terhet. Ennek viselése, feldolgozása valószínűleg alkat kérdése. Vannak, akik ebben jobbak, vannak, akik rosszabbak. Én az utóbbiak közé tartozom azt hiszem. Ennek kezelésén nekem tudatosan kellett dolgoznom.
Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a legnyugodtabbnak tűnő versenyzők sem úgy állnak be a VB-n a lőállásba, mint az otthoni sörmeccsen. Pedig az ismert lövészmondás szerint „A sörmeccset lődd úgy, mint ha a világbajnokság lenne, a világbajnokságot pedig mintha otthon lőnél a haverokkal!”. Milyen szép, egyszerű és igaz gondolat.
A baj csak az, hogy amikor beállsz a lőállásba a VB-n, bizony a legjobb lövészek esetében is megremeg a kéz. Az itt és most élménye önmagában teher, ami személyiségtől függően kisebb-nagyobb mértékben, de hatással lesz a teljesítményre.
Lehet ennek pozitív, de lehet negatív hatása is. Nem lehet adrenalin nélkül jól teljesíteni, tehát ha izgulunk, annak bizony örülnünk kell, mert segíti agyunkat a fókuszált tudatállapotba jutásban. Ha nincs adrenalin, akkor nincs akarat sem, és ha nincs akarat, nincs győzelem. Ha az izgalom túl sok, az viszont már rontja a teljesítményt.
Meg kell tehát tanuljuk kezelni ezt az érzést. A szerencse az, hogy az agyunk irányítható. és rajta keresztül a test is. Tudja ezt például a teljes marketing szakma előnyünkre, kárunkra. Nézzünk egy egyszerű példát: most ne gondolj rózsaszín elefántokra! Fogadok, hogy nagy többségünk fejében most repkednek a rózsaszín elefántok…
Biztosak lehetünk benne, hogy befolyásolni tudjuk a lelki folyamatokat is. Először is higgyük el, hogy izgulni nem szégyen, nem baj. Ez egyén függő, és mivel én nem vagyok pszichológus, csak a saját élményemet tudom feldolgozni, tehát egyáltalán nem biztos, hogy másnál működni fog. De egy próbát megér. Márpedig jó megoldás van. Nevezik ezt flow-nak, módosult tudatállapotnak, elmélyülésnek. Ismered azt az érzést, amikor benne vagy egy izgalmas feladatban, és se nem látsz, se nem hallasz, az órák pedig csak repülnek, miközben vidáman, nyugodtan teszed a dolgodat? No valahogy ide kell kerülni a sorozat 30 percében.
Ennek elérésére érdemes kidolgozni egyéni praktikát. Én a következő fogásokat alakítottam ki magamnak:
Először. A verseny előtt megteremtem az agyamban a pozitív példát. Fejben lőni. Nem is gondoljuk milyen fontos a verseny előtti estén, verseny reggelén félálomban lejátszani a versenyszituációt. Nem kell hozzá több, mint 15-20 perc nyugodt környezetben. Elképzelem ilyenkor, ahogy beállok a lőállásba, kirakom a felszerelést, majd a síp megszólalása után megkezdem a versenyt. Szánt szándékkal beleképzelem a helyzetbe az erős izgatottságot, ahogy azt is elképzelem, ahogy ezen nyugodt, ritmikus légzéssel úrrá leszek. Gondolatban ilyenkor végig csinálom a töltésfogásokat, jól kivitelezett lövéseket, sőt követem a lövedéket és látom azt is ahogy a célba csapódik. Pozitív élményt teremtek a verseny napjára, hogy legyen mihez visszanyúljak, amikor teljesíteni kell. Egyben ezzel ráhangolódok a feladatra.
Másodszor. Ha elkezdődött a verseny és érkezik az izgalom, örülök. Tudom, hogy kell a teljesítményhez, tehát barátomként üdvözlöm az érzést, de azt is tudom, hogy a pozitív példának megfelelően olyan szinten tudom tartani, olyan irányba tudom terelni, ami segít és nem hátráltat.
Harmadszor. A verseny közben nem adok agyi kapacitást az izgalomnak. Az izgalom forrása verseny közben két szélsőséges gondolat lehet. Az első a „Most annyira jól megy, hogy ebből bármi lehet.” Ez a gondolat általában az első 5-6 jól leadott lövés után jelenik meg, és ha agyunk túllendül a lőállás korlátjain, néha már érezzük is a medál súlyát a nyakunkban. És akkor jönnek természetesen a hibák…
Negyedszer. Ha hibázok, mert bizony hibázunk mindannyian, nem állok meg nyafogni, nem hagyom, hogy hatalmába kerítsen a kilátástalanság. Igyekszem nem kiesni a flow élményből. Ilyenkor egy pillanatra megállok, sokszor szentségelek egyet, hogy a feszültséget kiadjam, aztán megteremtem az agyamban a következő lövés pozitív képét. Végig játszom a képzeletben a lövés folyamatát, sőt, ha úgy érzem, néhány próba sütést is végzek a lőlap felé töltet és csappantyú nélkül, hogy az agyamat visszatereljem a helyes útra.
Ötödször. Soha nem hibáztatom a fegyvert, a töltetet a körülményeket, főleg nem a lövésztársakat. Az egyik legnagyobb hiba, amikor a lövész sikertelenség esetén azonnal indokot keres – természetesen önmagán kívül – ami miatt megbicsaklott. A fegyvered, a tölteted te vagy. Mindkettő a te rendszered része, vagyis bármi történik velük, azért te vagy a felelős, nem valami megfogalmazhatatlan külső erő, vagy a véletlen. A körülmények pedig mindenki számára azonosak. Senkinek nincs kibúvó alóluk, te sem nyafoghatsz miattuk. Különösen károsak a csapat teljesítményére az energiavámpír kollégák, akik a lőállásból kiállva azonnal nyakadba öntik kifogásaikat, eszik az életerődet, rakják tele az agyad negatív gondolatokkal, miközben neked épp arra kellene fókuszálni, hogy a saját sorozatodban maximális teljesítményt nyújts. Ne öntsd másra negatív gondjaidat, és verseny közben ne is hallgasd meg másét. Nem leszel ettől rossz fej. Majd este egy sör mellett kibeszélitek, amikor már nincs tétje.
Ismerős érzés, amikor az első lövések nem jól sikerülnek és jönnek a kishitű gondolatok. „Megint rosszul megy, tudtam, hogy ez lesz. Mégsem vagyok idevaló. Mit keresek én itt?…” Mondja ilyenkor az agyunk, egyben programozva a teljesítményünket, hogy az új – immáron a vereséget célzó – elvárásnak megfeleljünk. Innentől az adrenalin kifut, a teljesítményt már nem akarja a lövész. Pedig a lőállásból nem látszik soha az eredményjegyzék. Ha fordítani tud a lövész, pár értékes pontot nyerhet a csapatnak, ami akár érmet, dobogót is jelenthet. Bármennyire is rosszul megy, kutya kötelességed minden egyes ponttért harcolni addig amíg le nem fújják a meccset. Sem agyban, sem gyakorlatban nem adhatod fel a versenyt!
Hogyan lehet a kishangot a fejünkben lecsillapítani, elcsendesíteni? A válasz rém egyszerű: nem szabad agyi kapacitást biztosítani neki. Nem tud duruzsolni, ha lövészet közben tudatunk a jó lövéshez fontos folyamat végrehajtását mantrázza, és nem azon filozofál, hogy egy-egy lövés után hol állhatok a tabellán. Iskolásnak, butának tűnik, de működik. Az sem árt, ha a folyamatot legalább egyszer papírra vetjük, és akár végig is olvassuk az első lövés betöltése előtt. Ez a leírás tartalmazhat mindent, ami az adott fegyver, adott versenyszám, esetében működik. A fegyver fogásával, tartásával, töltésével, kilövésével kapcsolatos minden hasznos információ értékes lehet a kihegyezett helyzetben. A lövészkönyvünkbe lejegyzetelt gondolatok csodálatos hatással bírnak: amikor az agy összekuszálódik, visszatérhetünk segítségével az alapokhoz, frissíthetjük a tökéletes lövéshez szükséges mentális itinert.
Soroljuk akkurátusan a lépéseket, és az agy máris azt a programot futtatja, amelyet a gyakorlások során, az esti vagy reggeli fejben lövészet során beépítettünk. És hogy mi az én mantrám? Valami ilyesmi, kezdődően a puska leeresztésével az utántartás befejeztével:
„Félállásba a kakast, le a csappantyúmaradványt, le a puskatust, húzd ki a csövet, tölcsér a csőbe, lövedék a csőbe, azonos erővel nyomd le, fel a puskát, csappantyút a lőkúpra, illeszd vállba a tust és nézd hová teszed, nyugtasd a puskát a célra, rendezd az irányzékot közben szívd be a levegőt, laza a jobb kéz, laza a jobb váll, lassan ereszd ki, nézem a célt a rendezett irányzékon keresztül és egyenletes erővel húzom a ravaszt, lövés, maradsz a célon még 3 másodpercet, leengeded a fegyvert.” És utána kezdődik elölről.
A stressznek fiziológiai hatása vannak. Izzadunk, elgyengülünk, felmegy a pulzusunk. 200-as pulzussal pedig igen nehéz tízes lőni. Meg kell tanuljuk a szívverést lassítani. Ez elsősorban a ritmikus légzéssel segíthető. A legegyszerűbb módszer, ha azonos idejű ki- és belégzésekkel vesszük a levegőt: 3-4 másodperc belégzés, 3-4 másodperc kilégzés, és így tovább. A ritmikus légzést alkalmazzuk már gyakorlás közben is, szokjuk meg, hogy így lövünk.
Mindig csodálattal figyelem nemzetközi versenyeken a koronglövészeket. Fantasztikus, családias társaság. Ebben a nagyszerű szakágban van magyar ászunk is: Dobos Tomi. Csodálatos őt nézni lövészet közben. Tökéletesen fókuszált, kibillenthetetlen. Más tudatállapotban van. Soha nem hibáztat semmit és senkit magán kívül, ha nem sikerül. Nagyszerű versenyző!
Ezek a taktika szintjén jól használható megoldások, ugyanakkor annak is érdemes figyelmet szentelni, hogy a stratégia szintjén, a lőtéren kívül hogyan kezelhető a mentális teher. Az első fontos kérdés, amit meg kell válaszoljunk az, hogy miért is lövünk? A válasz természetesen személyfüggő, mindenki máshol helyezkedik a „mert győzni” jó és „mert lőni jó” két végpont közötti skálán. Szerencsés ugyanakkor, ha a motivációnk forrása nem az érmek utáni vágy elsősorban, hanem a lövészet és történelmi fegyverek szeretete. Ez jobb alapot ad a fejlődéshez, hiszen nem sikerfüggő.
A teher kezelésében szintén fontos segítség, ha megtanuljuk helyén kezelni a verseny jelentőségét. Ugyanis semmi nem történik, ha nem nyersz. A nap másnap éppúgy felkel, a barátaid megmaradnak, a családod szeretni, tisztelni fog. Nincsen senkin olyan elvárás, hogy nyerni kell. Miért is lenne? A tisztességes vereség nem jár szégyennel, nem jár retorzióval, tehát a versenyen elveszíteni igazából nem lehet semmi.
Nekem sokat segített gyermekeim születése. Amíg forrófejű fiatalemberként kevés dolog volt az életemben, ami fontosabb volt, mint önmagam, addig a család megváltoztatott mindent. Zárójelbe tette az összes egyéni dicsőséget célzó tevékenységet, és aláhúzta, kiemelte azokat, melyek a család érdekét szolgálják elsődlegesen. És ez jó, hiszen jelentősen csökkentette a versenyzésre helyezett mentális terhet.
Az idő persze fontos tényező. A vereséget és győzelmet is meg lehet tapasztalni, meg lehet szokni sok év távlatában. Idővel az izgalom csökken, a koncentráció pedig egyre fókuszáltabb lesz. Az utat végig kell járni, de valami versenyfeszültségnek kell maradnia, mert ha nem érezzük a tétet, a teljesítmény sem lesz megfelelő.
Tehát a feladat: el kell fogadni, hogy az izgalom a barátod, és meg kell tanulni vele együttműködni. A lőállásban ki kell csontozni, le kell egyszerűsíteni mindent. Nincs más, csak a megoldandó feladat, a folyamat, aminek nem célja, hanem az eredménye lesz a szögtízes tizenháromszor.
Persze létezik olyan állapot is, amikor a szükséges feszültség, az adrenalin hiánya gátolja a jó teljesítményt. Nem baj persze ha nem izgulunk, de a tétnek fontos szerepe van abban, hogy akarjuk a győzelmet. Ilyenkor bizony fel kell magunkat spannolni.
Németh Balázs, 2024. július
Borítókép: Az ott én vagyok a dobogó tetején a 2023. évi Világbajnokságon