Megfelelő vértrekonstrukció nélkül felesleges vizsgálnunk azt, hogy mire voltak képesek a mohácsi csata idején használt arkebúzok. Fegyverünk, töltetünk már van, de immáron a lőkísérletek előkészítésének legfontosabb fázisán is túl vagyunk : a BME Anyagtudomány és Technológia Tanszékének laborjában vizsgáltuk az egyetlen olyan vértet, mely a mohácsi csatához köthető. 

Ez sok tekintetben értelmezhetetlen kérdés, így azonnal erős önkritikával kell éljek. Sok összetevője van ugyanis ennek a kérdésnek azon kívül is, hogy mi volt a puska űrmérete, milyen méretű, anyagú, formájú lövedéket lőtt ki és mi volt annak a torkolati sebessége. A lövedék áthatolóképessége függ a távolságtól, ahogy függ a célanyag vastagságától, minőségétől és a becsapódás szögétől is. Sok változót kell, hogy kezeljünk, ami az egyszerű lövöldözésnél korszerűbb megoldást is követel. Erről majd a későbbiekben fogok beszámolni. Vagyis nyugodtan kérdezzünk vissza: milyen távolságból, milyen szögből és melyiket?

Jó ideje nem jelentkeztem a mohácsi csatával kapcsolatos Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoportjáén belül folyó kísérleti régészeti kutatás kis ismertetőivel, de mostanság ez változni fog, hiszen az elmúlt hónapokban sok új eredmény született, melyek megosztásra érdemesek. A történetünket valahol ott hagytuk abba, hogy megállapítottuk: 50 méteres távolságon a mohácsi leletek alapján készített arkebúz, megtöltve a korszakos forrásainknak megfelelő puskaportöltettel és lövedékkel, bőven rendelkezett kellő pontossággal ahhoz, hogy eltalálja egy ellenséges katona mellkasát. Azt is tudjuk már, hogy az a lövedék megközelítőleg milyen röppályát járt be, tehát a külballisztika tekintetében – e fegyver esetében – tisztább a képünk.

A sátorhelyi vállvért

Lassan elérkezett az idő, hogy a célballisztikával is foglalkozzunk, vagyis azzal, hogy mi történik, amikor a golyó a célba csapódik. Ehhez megfelelő közeg kell, vagyis pontosan kell majd szimuláljuk az emberi testet, megfelelő fedőrétegekkel. A megfelelős szabvány szerint készült ballisztikai zselatintömbök erre csak korlátozottan alkalmasak, hiszen azok egy átlagsűrűségre vannak beállítva. Ahhoz, hogy hitelesebb képet kapjunk a lövedék működéséről a katona felszerelésének minden elemét rekonstruálnunk kell, és a zselatintömböt még bőrrel is el kell lássuk a ruházat alatt, hiszen annak átszúrása is energiát igényel. Zselatin, nyers disznóbőr, ing, fegyverkabát, vért lesz így a szükséges rétegrend.

A 16. századi általunk beszerzett vértdarab.

A kora 16. században mind a lovasság, mind a gyalogság egy része viselt vértezetet, ugyanakkor ezek típusa és minősége igen változatos lehetett. Magyar múzeumokban természetesen találunk olyan vérteket, vértelemeket, melyek a korszakból származnak, de ez idáig egyetlen olyan elemünk van, mely valóban a mohácsi csatához köthető, hiszen a tömegsírok egyikéből került elő.

Az előkészített 4 db minta

A sátorhelyi vállvért nincs túl jó állapotban, erősen korrodált, mégis képes arra, hogy támpontot adjon nekünk. Az elem minden valószínűség szerint egy lamellás rendszerű gyalogosvért része, melyet konfekció méretekben nagy mennyiségben készítettek már a korban kevésbé tehetős katonák részére. Az elemnek megfelelő korú, illetve formájú második vértdarabra is sikerült szert tennünk, hogy bővíthessük mintáink mennyiségét. Ezt a két vértdarabot vizsgáltuk meg dr. Thiele Ádám egyetemi adjunktus és Nyáry Vilmos doktorandusz segítségével a BME Anyagtudomány és Technológia Tanszékén azzal a céllal, hogy e vértdarabok minőségének és vastagságának megfelelő célanyagot készíthessünk majd a tényleges lőkísérletekhez.

Mindkét vértből két-két mintát vettek a kutatók, melyeket gondos előkészítés – csiszolás, polírozás, maratás – után mikroszkópos vizsgálatnak és mikrokeménység mérésnek vettettek alá. Az eredmények igen meglepőek lettek, ahogy az lenni szokott. A sátorhelyi vért szinte alig tartalmaz szenet, hőkezelést nem kapott, keménysége pedig 184 HV környékén mozog, ami igen puhának tekinthető.

Mikroszkópos vizsgálat

Az általunk vásárolt hasonló korú és formájú vértdarab szintén igen puha, 240 HV körüli keménységgel rendelkezik, szintén hőkezeletlen, ugyanakkor nem homogén: két kovácshegesztéssel egymáshoz rögzített rétegből áll. A belső réteg alacsony széntartalmú bucavas, épp, mint a sátorhelyi vért esetében, míg a külső réteg magasabb széntartalommal rendelkezik. Ez esetben javíthatták volna a vért tulajdonságait hőkezeléssel, de érdekes módon ezzel a lehetőséggel nem éltek, pedig az edzés és visszaeresztés módjait ismerték a korban.

A sátorhelyi vért mintája a mikroszkóp alatt

Az általunk beszerzett vért. Jól látható a két réteg közötti hasadás.

Miért fontosak számunkra ezek a vizsgálatok? Mert ezen ismeretek birtokában dolgozhatjuk ki azt a metodikát, amelyet a lőkísérletek során követni fogunk, hogy valós képet kaphassunk a sátorhelyi vértezet védőképességéről.

Nem csak arra vagyunk persze kíváncsiak, hogy ezt az adott vértet átütötte-e a lövedék. Ezt kiindulópontként használva vizsgálhatjuk majd, hogy a széntartalom növelése és vastagság növeléssel és a hőkezelés hogyan változtatta a védőképességet az arkebúz ellen.

Izgalmas időszak következik!

Németh Balázs

Janus Pannonius Múzeum Mohács 500 kutatócsoport

MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézet